A 80-as években nagy divatja volt az összecsomózva, textilfestékbe mártott pólóknak, amiket aztán szerettünk batikoltként emlegetni. De pontosan mit jelent a batikolás?

Indonéziában Jáva szigete az őshazája a batik technikának, azon belül is Yogyakartában a legelterjedtebb. Itt tudtam meg egy batikmestertől, hogy bár mind a 17 ezer szigetnek saját nyelve van, a Bahasa Indonesi, vagyis a közös nyelv szerint, a batik szó azt jelenti, hogy írni, rajzolni. A ba (csinálni) és a tik (pont) szavakból tevődik össze, amely azt a műveletet jelenti, ahogy a pontokat egy tjanting nevezetű írókával felviszik a textilre, és ezek a pontok adják ki a mintát. És ezt a díszítési formát nemcsak textilre, hanem fára vagy papírra is használták, pl. a Rámájana indiai eposzból is sokszor festettek meg jeleneteket batik technikával.

A technika lényege, hogy a minták megrajzolásához megolvasztott viasz azt a részt fedi le a textilen, amit nem akarunk megfesteni. A nyolcvanas évek batikolt ruháiban a viasz szerepét a kötözés vette át, mert ahol összecsomóztad, ott nem fogta be a festék. A festményeket ugye nem lehet csomózni, ezért ott viasszal helyettesítjük.

De Indonéziában pl. a magyar kékfestéshez hasonlóan a mai napig használnak nyomódúcokat a batikoláshoz, csak ott a viasznyomatok elkészítését követően minden egyes szín után fixálják a festéket egy vegyülettel, majd a végén forró vízbe teszik, hogy a festett anyagból kioldódjon a viasz. Vagyis ők egy képnél még ötször, hatszor viaszolnak, festenek, majd fixálnak, én azonban csak a legvégén fixálok, nem használok hozzá vegyi anyagot, főzés helyett pedig két újságpapír közé teszem a képet, és vasalóval olvasztom ki belőle a viaszt.

Hol találkoztál ezzel a technikával először?

Debrecen melletti kistelepülésen jártam általános iskolába, a rajztanárom a szakkörön többfajta kézműves technikát is megmutatott a tűzzománcozástól kezdve a linómetszésig, de a batikolásba szerettem bele, amelyet a 80-as években csak pár tanár ismert hazánkban. Aztán ahogy ezek a rajztanárok nyugdíjba mentek, valahogy itthon a batikolás is megszűnt létezni. Az iskola után sokáig kerestem, hol lehetne erről a technikáról tanulni, de a mai napig nem oktatják intézményi keretek között Magyarországon.

Pedig a világ több pontján őrzik ezt a hagyományt. Az indonézek őshazájában a batikolás olyan lehetett, mint ahogy régen nálunk az asszonyok összegyűltek a fonóban. Ugyanakkor a jávai királyi városban, ahonnan elterjedt ez a technika, még a férfiak kiváltsága volt. Ők olyan sarongokat és kendőszerű fejdíszeket készítettek, amelyet csak a királyi család tagjai viselhettek.

Később azonban, amikor kikerült a királyi falakon túlra is, már többnyire a nők foglalkoztak ezzel. A szabad ég alatt egy viaszmelegítőt ültek körbe az asszonyok, amibe a tjantingjukat mártogatták, az előttük lévő állványon pedig átvetették a textilt, amelyet épp díszítettek, és közben beszélgettek. Vagyis a batikolás a szociális együttlét egyik formájává vált.

Később aztán Sri Lankán egy batikgyárba mentél tanulni, hogy kell elképzelni egy ilyet?

Az egy nagyon furcsa élményem. Legalább 15 asszony főzte a viaszt hatalmas üstökben, és valahogy külsőre is minden olyan ipari volt. A műhelyben mindenki csak egy-egy fázisfeladaton dolgozott, mint egy manufaktúrában: volt külön rajzoló, viaszoló és festő. Én viszont ahhoz szoktam, hogy mindent egyedül csinálok. Ezért amikor az első nap odajött hozzám a főnök, és kérte, hogy adjam a munkámat a rajzolónak, persze, nem adtam. És bár nem szívesen, de megengedte, hogy az elejétől a végéig dolgozzam a festményemen.

A lázadásomnak az lett a vége, hogy az ott dolgozó asszonyok is elkezdték mondogatni, hogy a munkájukat egyedül fogják befejezni annak minden részfolyamatával együtt. Hogy visszaállt-e a rend, miután eljöttem, azt nem tudom, de velem azért lehetett engedékenyebb a mester, mert végülis én fizettem neki azért, hogy nála tanulhassak.

Legutóbb egy régi mesterségeket bemutató, vezetett séta alkalmával jártunk a galériádban, ahol szóba került, hogy a maják szimbólumrendszerét is megismerhetted egy maja mestertől, vele hol találkoztál?

Minden országban, ahova utazom a családdal, keresek egy mestert - akár ott a helyiektől érdeklődve -, akitől tanulhatok. Mexikóban azonban nem elterjedt dolog a batik technika, így csak egy véletlennek köszönhetően, egy spanyol cikk kapcsán bukkantam rá – nem tudok spanyolul, de amikor olvastam benne azt a szót, hogy batik, gyorsan lefordíttattam az egészet. Arról szólt, hogy az ősi, cobai piramis bejáratánál dolgozik egy batikmester. Lehet, hogy viccesen hangzik, de én tényleg ez alapján indultam útnak, hogy megkeressem azt a mestert a piramis bejáratától jobbra.

Nem sokkal később lefoglaltam a családommal a szállást, elrepültünk Cobába, és a piramis lábánál ott volt ő, Victor Javier Rivas Palomo. Bementem hozzá, mondtam, hogy szeretnék tőle tanulni, amire azt mondta, hogy jó. Két hónapig maradtunk Mexikóban, 3 évvel később megismételtük.

Mexikó szép emlék. Ha bárki elmegy a Yucatán-félszigetre, ahol egykor az aztékok és maják éltek, az ottani piramisokon érdekes, bele vésett szimbólumokkal teli kőfaragásokat láthat. Bármilyen könyvet nyitsz ki, vagy keresel a neten maja témákban, ma is ezeket a szimbólumokat fogod benne látni. A mesterem nagyon jól ismerte mindet a jelentésükkel együtt, néhányat meg is tanultam tőle és lefestettem. Megmutatta, hogy mi a jelképe Chaak-nak, az esőt hozó istennek, hogy mit jelent a madár szimbólum, vagy pl. hogy mi a kakaó isten szimbóluma.

Korábban említetted, hogy itthon nem tanítják intézményesített keretek között a batikolást - ennek is szerepe volt abban, hogy hazánkban elsőként nyitottál batikgalériát Szentendrén?

Szeretem az úttörő dolgokat, szeretek olyat csinálni, ami még nincs. Batikfestő alig van hazánkban, másik batikgaléria pedig egyáltalán nincs. Az, hogy Szentendrén nyitottuk meg ezt a férjemmel, ahol sok művész él és dolgozik, valahogy természetes volt. De én sosem akartam megtartani ezt a tudást, nekem az a fontos, hogy minél több emberhez eljusson. Ezért találtam ki évközben a workshopokat a felnőtteknek, a szakkört a gyerekeknek, nyaranta pedig a batik táborokat; de van, hogy külföldiek jelentkeznek be hozzám magánórára.

Sokat foglalkozom spiritualitással, meditációval, és folyamatosan képzem magam, ezért ide a galériába is szervezek olyan programokat, amiből a közönségem is tanulhat. A férjem, Sugár Zsigmond a polgári foglalkozása mellett meséket ír. Az általam megfestett női archetípusokhoz is ő írt egy-egy történetet, és gyakran tart görög mitológiai témájú előadásokat is. De van, hogy koncertet szervezünk, flamenco gitárosok, indonéz táncosok, argentin tangósok lépnek fel nálunk, és most is készülünk az augusztus végi Szentendre Éjjel-Nappal Nyitva fesztiválra. Itt a férjem a görög istennőkről tart majd előadást, én Lőrincz Hanna textilművésszel egy közös kiállítás-megnyitót tervezünk - amit Soma Mamagésa nyit majd meg -, Fodor Rékával, az énektanárommal pedig egy koncerttel készülünk – mert a karantén időszaka alatt ismét elkezdtem énekelni tanulni.

Kik keresnek ma batikolt festményeket?

Érdekes, hogy többnyire nők vásárolnak, és sokszor úgy, hogy a férfiak szeretnek bele egy képbe, amit aztán ajándékba kapnak egy születésnapra, évfordulóra. Legutóbb például így kelt el egy maja harcos festményem és az Európa című természeti festményem is, de valójában témától függetlenül is megérint férfiakat, ami nagyon jó érzés.

Sok vásárlóm jön vissza hozzám egy újabb kép miatt azzal, hogy érzik, ahogy a festmények megemelik lakásukban a tér energiáját, és még a napjuk is jobban indul, ha ránéznek. De volt már olyan család, akik miután látták valahol a festményemet, felhívtak, hogy rendelni szeretnének tőlem egy olyan festményt, amit csak nekik készítek, az ő otthonukba. Elmentem hozzájuk, beszélgettünk, és megnéztem, hogy színekben és harmóniában mi illik legjobban hozzájuk. Ilyenkor nagy az izgalmam, vajon sikerült-e úgy ráéreznem, rájuk hangolódnom, de egyben szép kihívás is, szerettem nagyon, és - ahogy mindig mondják, ha összefutunk - ők is a képemet. És ez nekem is nagy ajándék.

Sok vásárlóm jön vissza hozzám egy újabb kép miatt azzal, hogy érzik, ahogy a festmények megemelik lakásukban a tér energiáját, és még a napjuk is jobban indul, ha ránéznek. De volt már olyan család, akik miután látták valahol egy képemet, felhívtak, hogy rendelni szeretnének tőlem egy olyan festményt, amit csak nekik készítek az ő otthonukba. Elmentem hozzájuk, beszélgettünk, és megnéztem, hogy színekben és harmóniában mi illik legjobban hozzájuk. Ilyenkor nagy az izgalmam, vajon sikerült-e rájuk hangolódnom, de egyben szép kihívás is nekem, ezt is szerettem nagyon, és - ahogy mindig mondják, ha összefutunk - ők is a képemet. És ez nekem is nagy ajándék.

Számodra mit ad a festés élménye, mire használod?

Sokan a fájdalmukat, csalódottságukat transzformálják át és festik ki magukból, én viszont abban hiszek, hogy a harmóniából lehet igazán táplálkozni. Nekem is van olyan pillanatom, amikor a fájdalmat festem ki magamtól, például amikor néhány éve az apukám meghalt, egyből ecsethez nyúltam, de azt a festményt nem is kínáltam fel senkinek, túl személyes volt.

Az emberek a szépre, a boldogság megélésére vágynak egy festményen keresztül. És azt az energiát, amit művészként beleteszünk egy képbe, azt érzékelni fogják azok is, akik csak nézik. A megértéséhez nem kell művészettörténésznek lenni: vagy tetszik a kép nekünk, vagy nem; vagy mond valamit, vagy nem; vagy megérint, vagy nem. De csak az tud egy festménybe szeretetet, boldogságot, örömet festeni, akiben mindez meg is van. Az alkotásainkkal mindig azt közvetítjük, ami bennünk van. És azt látom, hogy az embereknek ma inkább erre van szüksége.