A művészet lényegi eleme a szabad önkifejezés. Ha ez csorbul, korlátok közé szorul, elvárások torzítják, akkor az alkotás lelke vész el. Onnantól, hogy a mű áruvá válik, a művésznek pedig megrendelésekben kell gondolkodnia, a belső, nyers energiák kiégnek. Valami ilyesmit érezhettek a 60-as évek derekán a land art irányzatának elindítói, akik nem akarták megnyomorítani tovább sem a művüket, sem a saját lelküket, inkább kivonultak valahova a világ végére, hogy azzal dolgozzanak, amit ott találnak. A homokból épült dombokat és vonalakat a szél hamar szétfújta és befedte, a kőszobrok sem maradtak fenn mind az örökkévalóságnak, ám ezek az illékony, a természettel együtt rezgő alkotások mégis fontos nyomot hagytak a művészettörténetben.
Fél kilométeres csigavonal a vízfelszín alatt
Harminc év után, 2002-ben bukkant elő újra a világ egyik első és egyben az egyik legismertebb land art alkotása. A Spiral Jettyt az Egyesült Államokban lévő Nagy-sóstó partján készítette Robert Smithson 1970-ben, amikor kimondottan alacsony volt a tó vízállása. A helyzet azonban gyorsan megváltozott, és a hatalmas - mondjuk így - tájszobor eltűnt, pontosabban víz alá került. Azonban 2002-ben aszály köszöntött a vidékre, és újra előbukkant a nevezetes alkotás, mely azóta is látogatható. Az 500 méter hosszú spirált teljes hosszán be lehet járni, szélessége körülbelül 5 méter.
Mára a stílus egyik meghatározó alkotása lett a sárból, sókristályból és bazaltkőből épített szobor. Ezt a sikert azonban a művész sajnos nem élhette meg, mert 1973-ban egy repülőgép-balesetben meghalt, miközben egy másik alkotásához keresett megfelelő helyszínt. Nem Smithson volt az első alkotó, aki művészetét kivitte a természetbe, a Spiral Jetty mégis meghatározó volt. Persze, nem utolsó szempont az sem, hogy néhány társától eltérően ezt az alkotást nem emésztették fel az elemek, vagy nőtte be a növényzet.
A földdel telepakolt galéria
A land art, mint önkifejezési forma, a 60-as évek végén indult útjára, de a korai előzmények között emlegetik Isamu Noguchi Contoured Playground című alkotását. Az amerikai művész az 1941-ben készült munkáját szoborként definiálta ugyan, mégis egyértelműnek tűnik az irányzatra tett hatása. A land art meghatározása nagyjából a nevében is benne van – earth art-nak is nevezik még –, vagyis olyan művészeti alkotások tartoznak ide, amelyek egyrészt kint vannak a természetben, másrészt létrehozásukhoz is csak olyan anyagokat használnak, amelyek ott helyben fellelhetők. Nem is feltétlenül építésről van szó, inkább változtatásról, hisz van, hogy fúrnak, lapátolnak, felhalmoznak vagy áthelyeznek, például homokot, földet, faágakat és így tovább.
"Desert Breath" | Land Art Installation | By D.A.ST. Arteam, Egypt (1997) from Danae Stratou on Vimeo.
Valójában egyfajta inverz megoldása a land art annak a vonalnak, ami a 60-as években indult, amikor néhány művész elhagyta a hagyományosnak mondható anyagokat, és kintről kezdtek el például homokot behordani a galériába. Nevezetes eset Walter de Mariaé, aki egy alkalommal 500 köbméter földet állított ki – beltéren. A minimal artból induló irányzat célja az lett, hogy az alkotások kikerüljenek a mesterséges környezetből, így csak idő kérdése volt az ötlet térhódítása.
Lenyűgöző, csak megnézni nem lehet
Az első nagy bemutatkozás 1969-ben volt a Cornell Egyetemen. Az Earth Art című tárlaton mindenki ott volt, aki otthonosan mozgott a témában, így a már említett Walter de Maria és Robert Smithson is. A kezdeti tapogatózások után a land art szárnyra kapott: egyrészt a korabeli művészeti állapotokkal való szembefordulást hirdette, hiszen az alkotók így tökéletes szabadságot élveztek, munkáik nem váltak eladható áruvá, másrészt a természethez való visszatérés igényét is hirdették.
Bár a témában alkotó művészek rendszerint természetes anyagokat használnak fel a művek létrehozásához - az angol Andy Goldsworthy főleg köveket és növényi részeket használ -, előfordul, hogy fémet, üveget vagy akár betont is alkalmaznak. A lényeg viszont ebben az esetben is az, hogy maga az alkotás kint legyen a nagy semmi közepén. Emiatt az alkotásokat megnézni könnyebb is, meg nem is. Nincsenek múzeumokhoz kötve ugyan, ám jellegükből fakadóan nem is lehet mozgatni ezeket. Van, amelyikhez nehéz eljutni, vagy épp eltűnik, mire az ember tudomást szerez róla. Viszont ezek a művek mindenkié, így elméletileg bárki szabadon megnézheti. Már ha látja.
Nagyon eltérő méretekben alkotnak a műfajt kedvelő művészek, az egészen kis méretű „szobroktól" a giga megoldásokig, melyeket csak a levegőből, mondjuk egy helikopterből lehet látni. A Spiral Jetty alakját is valójában csak felülnézetből lehet teljesen befogadni, ott viszont adva van a közvetlen kapcsolat élménye, mivel végig lehet sétálni a vizes, köves műalkotáson.
A művész, aki a képzeletre bízza a dolgot
Sok művész egészen elképesztő méretű munkákba fogott. James Turrell például egy kialudt tűzhányó kráterében kezdett munkagépekkel dolgozni, Robert Morris Obszervatórium névre keresztelt mesterséges dombja 70 méter széles lett, amikor elkészült, Michael Heizer Kétszeres negatív című munkájához pedig 240 ezer tonna követ és földet mozgattak meg a nevadai sivatagban.
Emiatt egyébként kritika is érte az irányzatot, mivel sokan arra hivatkoztak, hogy csak a kiválasztott kevesek láthatják a műveket, például olyanok, akinek repülője van. És éppen ezért a land art-művészetnek a dokumentálás is fontos része. Igaz, ezt sem engedi mindenki. Walter de Maria például egy mérföld hosszúságú vonalat húzott a nevadai sivatagban, de nem engedte, hogy lefilmezzék vagy lefényképezzék a művét, mégpedig azért, hogy mindenki a képzeletét használja, ha „látni akarja".
A pöttyöktől a lovakig
Bár nagyon jellegzetesek a mértani formák, spirálok, vonalak és körök, nem lehet ezekre leszűkíteni a land art fogalomkörét. Ha nagyon távoli előzményekért szeretnénk visszanyúlni, akkor példának lehetne hozni mondjuk a perui Nazca-vonalakat, vagy a vaskorból származó, 110 méteres fehér ló rajzát, mely körülbelül kétezer éve virít egy angol domb oldalán. Lovas példa egyébként most is adódik, hisz a 90-es évek végén készült el Walesben Mick Petts Sultan the Pit Pony című 200 méter hosszú alkotása. Míg a fehér ló belenyomódik a talajba, addig ez éppen ellenkezőleg, dombszerűen kiemelkedik, testét pedig puha zöld fű borítja.
Elsősorban az amerikai és az angol művészek kísérleteztek a témával, de alkotások természetesen máshol is születtek a nagyvilágban. Magyarországon Halász Károly Smithson emlékére című munkája a nagy elődre reflektál: a 30 méter átmérőjű spirált a Duna-part homokjában alakította ki a művész. Illetve fontos magyar momentum volt Dénes Ágnes alkotása, melynek során egy Manhattan határában lévő szemétlerakóból dúsan termő búzamezőt hozott létre. Friss alkotásokért is bőven lehet kutatni a neten, erre az egyik legjobb példa a Római-parti „Kőkert".