Ha egy kép többet mond ezer szónál, akkor egy film másodpercenként 20-30 képkockával még többet ad vissza a nézőknek, mint 100 millió szó. Bár ahogy mondani szokás, a képzeletünk határtalan, mégis vannak dolgok, amiket egyszerűen látni kell ahhoz, hogy tovább tudjuk gondolni. Erre jók a fantasztikus filmek, az irodalmi-, történelmi-, dokumentum- és kortárs alkotások. Megmutathatják azt a szépségét, egyediségét, furcsaságát és gazdag történelmét Japánnak, ami az ősidőktől napjainkig, de akár Godzilláig is terjedhet. Ennek megfelelően összegyűjtöttünk pár filmet, melyek olyan dolgokat taníthatnak Japánról, amire a legtöbb tankönyv nem képes – és mindezt azért, hogy átéljük azokat az időket, és megismerjük azokat a tájakat, ahol ezek megtörténtek.
Az első filmünk Sakata kikötővárosában játszódik, mely fontos szerepet játszott az Edo-periódus (1603-1868) kereskedelmi életében. Ma azonban inkább kulturálisan virágzik, és az ország egyik legjobb túrahelyszínének számít a prefektúra. A város érdekessége, hogy a Chokai hegy lábánál fekszik, és számos forrás, illetve vízesés található a környékén. Ebbe a csodálatos környezetbe helyezték egyik kedvenc filmünk, az Okuribito (Távozások) történetét is.
A film egy munka nélkül maradt csellistáról szól, aki elkeseredettségében elvállal egy olyan munkát, ami tabunak számít a japánok körében, valakinek azonban mégis el kell végeznie, mert a tökéletes munkát elvárják a hozzátartozók. A filmbéli karakter Kobayashi Daigo egy temetkezési vállalkozó segítője lesz, aki felkészíti a halottakat a végső útjukra. Bár a téma keménynek hangzik, az egész filmben annyi a hozzáértés, a szimpátia és a tisztelet, hogy sosem csap át sem teljesen bizarr, sem nagyon sötét hangulatba.
A rendező Yōjirō Takita több temetési szertartáson is részt vett, hogy át tudja érezni, miként szabad megjeleníteni azt a pillanatot, amikor a gyászoló családtagok utoljára "találkoznak" elhunyt szerettükkel. A film 2009-ben elnyerte a Legjobb idegen nyelvű film Oscar-díját.
Abacus & Sword (Bushi no kakeibo - 2010)
Következő filmünkkel, már nemcsak emlegetjük, de vissza is ugrunk időben az Edo-korba, pontosabban közvetlenül azelőttre, hogy az ország megnyitná határait a nyugati stílusú modernitás felé. Ez a váltás természetesen nem egy pillanat alatt valósult meg, és a film is az átállás folyamatát mutatja be. Az elkerülhetetlen átalakulást egy alacsony rangú szamuráj és felesége szemén át követhetjük, amint ebben a furcsa helyzetben megpróbálják fenntartani a birtokukat.
A film az Abacus & Sword című novella alapján készült. A regény és a film is, annak ellenére, hogy nem megtörtént eseményeket és szereplőket mutat be, rengeteg kutatómunka árán alkotta meg a válságban lévő család történetét és a szamurájok osztályának végnapjait.
Yoko, The Cherry Blossom (Youkousakura - 2015)
Most pedig visszatérünk a 20. század közepére. Úgy éreztük, ez a fajta film is helyet kaphat egy olyan listában, aminek a célja, hogy közelebb hozza azt az arcát Japánnak, amit talán még nem ismerünk. A Yoko, a cseresznyevirág című dráma Takaoka Masaaki, egy mezőgazdasági oktató életét meséli el, aki egy apró vidéki faluban él Ehime prefektúrában, Sikoku szigetén.
Elkeseredve azon, hogy újra és újra fiatal japán férfiakat kell a faluból is a frontra küldeni, úgy dönt, hogy létrehoz egy olyan cseresznyefát, ami képes ellenállni a legvadabb éghajlatnak is. Az új sakura fát annak reményében nevelgeti és tökéletesíti, hogy később majd a béke és a remény szimbólumává válik. Takaoka valós életének története olyan árnyalatait, rétegeit fedi fel a japán mindennapoknak, amivel a háború ideje alatt az ország szinte minden polgárát jellemezni lehetett.
Hibiki (2018)
A Hibiki című film főszereplője egy fiatal japán lány, aki azt az új generációt képviseli, ami már meg meri kérdőjelezni a hatalmat, és mer a saját maga egyéniségére, egyediségére és tudására támaszkodni.
A Heiszei-korszak korai éveiben a status quo a „harmóniát" jelentette, vagyis azt, hogy mindenkinek a nagy csoport részévé kellett válnia ahhoz, hogy biztonságban és kényelmesen érezhesse magát. Az alkalmazotti munka volt a norma, a szociális biztonság pedig adott volt. De aztán a Buborék-gazdaság összeomlásával szinte egy pillanat alatt minden kétségessé, múlékonnyá vált. A japán fiatalok elkezdtek rájönni, hogy az egységesség nem feltétlenül az ő javukat szolgálja. Az országban egyre több lett a fiatal lázadó, akik megkérdőjelezték a "harmónia" létjogosultságát, és keresték azt az utat, amin sikeresek lehetnek úgy, hogy különbek másoktól.
A 15 éves Hibiki is ebbe a rétegbe tartozik, és tehetséges íróként megragad minden lehetőséget. A történet szerint egy pályázaton elutasítják az írását, mert nem megfelelő módon nyújtotta be azt, de egy szerkesztő mégis felfedezi a kéziratot és kutatni kezd a lány után.
A Gentle Breeze in the Village (Tennen kokekkou - 2007)
A film címét valahogy úgy fordíthatnánk le magyarra, hogy "Egy gyengéd szellő a faluban". És ez a fajta címadás jellemző a japánokra. Nem bonyolítják a dolgokat. Bár nem dokumentumfilmről van szó, az élet mindennapjait (slice of life) bemutató film, tökéletes műfajfilmnek minősül. Minden benne van, amit a városi és a vidéki gyerekek találkozásáról és különbségeiről gondolunk.
A történet a Kanszai régiótól nyugatra található Shimane prefektúrában játszódik, mely a Japán-tenger mellett húzódik. Először a nyolcadikos Migita Soyot vidéki otthonát és iskolai életét ismerhetjük meg, majd azt a tokiói fiút, aki teljesen megváltoztatja az eddig nyugodt élet dinamikáját.
A történet mellett a film ténylegesen vidéki utazásra viszi a nézőket, mivel Shimane, Japán második legnépesebb prefektúrája szinte teljesen érintetlen. Gazdag természeti kincseit és szépségeit még mindig kevesen fedezték fel, pedig itt található többek között a Daisen-Oki Nemzeti Park, számos természetvédelmi terület és az Izumo Taisha is, mely Japán egyik legrégebbi sintó szentélye. Amint a filmben is láthatjuk, ez a vidék valódi békét és derűt sugároz; egyfajta időutazást nyújt egy olyan korba, ahol minden egy kicsit egyszerűbb és tisztább volt.
Sunny (2018)
Az utolsó filmünket még 2018-ban a Budapesten rendszeresen megrendezett Japán Filmhéten láttuk, és teljesen elvarázsolt minket. A filmről tudni kell, hogy egy remake, vagyis van egy koreai (2011-es) eredetije, ami a nemzetközi közönségnek is befogadhatóbb. A japán verzió inkább a japánoknak szól, illetve azoknak, akik alapjáraton szeretik ennek az országnak a filmes eszközeit és mesélési módját.
A történet hét lányról szól, akik a gimnáziumi évek alatt szoros barátságot kötnek, de 25 év távlatában teljesen szétválnak az útjaik. Mikor egyikükről kiderül, hogy halálos betegen kórházban fekszik, és az utolsó kívánsága, hogy mind a hat barátnőjét újra láthassa, az addigra már nagyon különböző lányok ismét találkoznak. A sztori nem eget rengetően bonyolult, de a japán és a koreai mesélési stílus is hozzáad valami olyan pluszt, ami évek múltán is az eszünkbe juttatja majd ezt az édesen bús filmet, és persze Marvin Gaye 1966-os Sunny című slágerét.