Filmes sorozatunk megírásakor az afrikai mozikkal volt a legnehezebb dolgunk. Nem azért, mert nem készülnek jó filmek a kontinensen, sőt! Nagyon sok felemelő, tragikus és katartikus alkotás van, ami afrikai témát dolgoz fel, csakhogy ezek túlnyomó része egyáltalán nem olyan, ami miatt kényszert éreznénk, hogy azonnal a fekete kontinensre utazzunk. Ezért maradt ki például az egészen zseniális, az ugandai diktatúrát nagyon keményen bemutató Az utolsó skót király, a Nelson Mandeláról szóló filmek, vagy a Hotel Ruanda is, mely amolyan afrikai Schindler listájaként kavar mély érzelmeket. Minden komoly filmet azért nem hagyhattunk ki – mutatjuk is a listát, amelyben a filmek Afrika sokszínűségéről mesélnek.
A Hold hegyei
Egy abszolút meghatározó filmélmény, mely talán ennek a felsorolásnak a kevésbé ismert alkotásai közé tartozik. A Hold hegyei egy közép-afrikai hegyvonulat neve, az ókortól kezdve sokan tartották azt, hogy itt található a Nílus forrása. Az igaz történetet feldolgozó filmben két angol földrajztudós, név szerint Sir Richard Francis Burton (Patrick Bergin) és John Hanning Speke (Iain Glen) 1854-ben útnak indul, hogy megkeressék ezt a bizonyos forrást.
Ők fedezik fel azt a hatalmas tavat, amit Viktória királynő után neveznek el, és a végtelen hosszú úton egészen különleges barátság szövődik a két nagyon eltérő jellemű kutató között.
A mód, ahogy a film a XIX. századi Afrikát, a korabeli expedíciókat, a kontinens törzseit és szokásait bemutatja, egészen elképesztő. Hatásvadász képek és jelenetek nélkül is a hideg futkos időnként a bőrünkön, a két tudós szenvedélyes utazási és kutatási vágya pedig szinte azonnal magával ragad.
Távol Afrikától
A film egy eléggé laza adaptációja Karen Blixen Volt egy farmom Afrikában című regényének. A könyvben a többször is Nobel-díjra jelölt dán írónő életének arról a 17 évéről mesél, melyet egy kávéültetvény tulajdonosaként férjével Kenyában töltött. Míg a regény a farm és az afrikai szokások részleteit mutatja be, a filmben egy nagyon erős érzelmi szál húzódik végig. A történet szerint Karen (Meryl Streep) és férje, Bror (Klaus Maria Brandauer) házassága megromlik, és a nő egy barát, Denys Finch Hatton (Robert Redford) oldalán keresi a boldogságot.
A történetet finoman hollywoodira hangolták, de ettől a film nem lett szirupos. Az I. világháború környékén játszódó sztori tele van az afrikai vadászatok, tájak, nappalok és éjszakák képeivel, az őslakosok és a betelepülő európaiak gyökeresen eltérő szokásaival, legfontosabb üzenete pedig talán a szabadság mindenek felett való szeretete.
Az angol beteg
Egy fájdalmasan szép szerelmi történetet készített a kanadai Michael Ondaatje könyvéből Anthony Minghella (A tehetséges Mr. Ripley, Hideghegy). A sztorinak magyar vonatkozása is van bőven, hiszen a balesetben felismerhetetlenségig összeégett „angol beteg", ahogy a kórházban hívják, valójában magyar. A szálak lassan vezetnek vissza az események elejéhez, így párhuzamosan zajlik a cselekmény a jelenben, azaz a II. világháború végének Olaszországában és az előzménytörténetben, amikor Almásy László gróf (Ralph Fiennes) Afrika-kutatóként térképet készít a Szaharáról.
A férfi végzetesen szerelmes lesz kollégája (Colin Firth) feleségébe (Kristin Scott Thomas) és ez a viszony végül mindkettőjük életét tönkreteszi. A jelenben is zajlik a dráma, ahol egy mindenben csalódott fiatal ápolónő (Juliette Binoche) próbálja megóvni az összeégett gróf életét, de feltűnik egy különös idegen is (Willem Dafoe) a történetben.
Gorillák a ködben
Ez a film sem azt a sort erősíti, amely napsugaras nyaralások képét rajzolja elénk, de olyan szegletét mutatja be a kontinensnek, hogy egész egyszerűen nem tehettük meg azt, hogy más mozikhoz hasonlóan kihúzzuk a listáról. Ebben az esetben is igaz történetet dolgoz fel a film, mely egyáltalán nem pehelykönnyű, vasárnap délutáni mozi. Dian Fossey antropológusként 18 évig élt a hegyi gorillák között Ruandában, és ez idő alatt olyan erős érzelmi kapcsolatot épített ki az állatok nagy részével, amely gyakran emberek között is ritkaság.
Eltökéltsége, hogy megvédje a gorillákat, számtalan súlyos konfliktust eredményezett, a helyzet pedig olyannyira elmérgesedett, hogy az végül Fossey meggyilkolásához vezetett. A történet és a képekből áradó természet vad szépsége sokáig velünk marad, és pontosan ez az, amit egy igazán jó filmtől elvárunk.
A végtelen nyár
A 60-as évek szuperlaza életérzését hozza ez a film, amelyben egy csapat kaliforniai szörfőrült járja a világot, hogy ráleljen a tökéletes hullámokra. A hangsúly itt a hangulaton van, a víz, a napsütés, a fiatalság és a szabadság ellenállhatatlan kombinációján, ami lényegében el is adja a filmet. A srácok nem ragadnak le egyetlen helyen, így jutnak el többek között Ausztráliába és Nyugat-Afrika partvidékére is.
Ilyen értelemben ez nem egy hagyományos Afrika-mozi, és épp ezért szépen oldja a drámai feszültségű, katartikus filmek sorát. Nem a sivatagról mesél, nem is az ősök hagyatékáról, csak az óceán rabul ejtő szépségéről – ilyen értelemben viszont nagyon is fontos darab ebben a válogatásban.
A fiú, aki befogta a szelet
Malawiban, ebben a délkelet-afrikai országban játszódik az igaz történet alapján készült film, mely egy 13 éves fiú történetét dolgozza fel. Ez sem egy könnyű darab, viszont lélekemelő és hihetetlenül inspiráló. Az egyhangúan szürke hétköznapok valósága Afrikában egészen mást jelent, mint Európában. Ott az eső hiánya egyenlő az éhezéssel és a hosszas szenvedéssel – ezen a szinte kilátástalan helyzeten próbál változtatni egy, a gyerekkorból épphogy kifelé növő srác.
Az okos fiú apránként megtanulja és kitalálja, hogy miként mentheti meg a közösséget, ahol él. A reménytelen helyzetben, amikor semmilyen javulásra nincs remény, szemétből kezd egy szélkereket építeni, de ahhoz, hogy a terve valóra váljon, minden kitartására szüksége lesz, és ráadásként olyan erős hitre, hogy azzal meg tudja győzni a reményvesztetteket is, hogy mellé álljanak a nehézségek ellenére.
Az istenek a fejükre estek
Ez pedig egy olyan klasszikus, amit valószínűleg mindenki ötvenszer látott. De ugye milyen jól esik újranézni? Ugyanolyan meghatározó afrikai filmélmény a 80-as évek legelejéről, mint a valamivel korábban készült Sivatagi Show. Mindkettő percek alatt varázsolt vigyort az arcunkra, és mindkettő a Kalahári sivatagban játszódik. A Sivatagi Show a terület állatvilágát mutatja be, míg Az istenek a fejükre estek az itt élő busmanokról mesél, illetve arról, hogy mi történik, ha a nagyvároshoz szokott fehér ember a vadonban találja magát.
A sztoriban van egy csomó humor, némi izgalom, egy icipici romantika, meg egy nagy adag végtelen Afrika, mivel a jelenetek döntő többsége a természet vad ölén játszódik. Hasonlóan laza film a tíz évvel később készült Ők is a fejükre estek, amelyben kissé ütődött békefenntartó katonákat húz csőbe egy helyi fehér ember, aki elsősorban az itteni őslakosok érdekeit védi.
Baraka és Samsara
Aki látta az 1992-ben bemutatott Világok arca: Baraka című filmet, annak feltétlenül meg kell néznie az alkotópáros második, a hagyományos dokumentumfilmektől némileg eltérő alkotását is. Korábbi filmjükben Mark Magidson és Ron Fricke a bolygó ezer arcát próbálták megmutatni, így a narrátor és valódi cselekményszál nélküli dokumentumfilm valójában pár perces rövidfilmekből áll.
A Samsara – a lét örök körforgása című film ugyanezt a vonalat követi, zenével és hanghatásokkal megtámogatva a történéseket, melyek a Föld szépségét és nyomorát, nyugalmát, minden kínját, ősi emlékeket, romboló természeti és emberi erőket minden szépítés nélkül mutatnak be. A Barakát 20, a Samsarát 25 különböző országban forgatták, és mindkét film esetében több afrikai helyszínt is érintettek, többek között a gízai piramisokat, a kenyai Masai Mara Nemzeti Rezervátumot, az egyiptomi Holtak városát és a namíbiai Csontváz-partot.