A Riviéra vadorzói

Úgy néz ki, hogy ez az a sztori, amit vagy a moziba járók, vagy a rendezők nem tudnak megunni. Az első film még 1964-ben készült Marlon Brando és David Niven főszereplésével, a címe Dajkamesék hölgyeknek volt. A Riviéra vadorzói után is készült még két remake, de számunkra a Frank Oz-féle 1988-as film örök és megismételhetetlen.

A francia Riviéra egyik gyönyörű és gazdag kisvárosának nagystílű szélhámosa Lawrence (Michael Caine), aki egy nap kénytelen egy piti csalót (Steve Martin) is bevenni a boltba. Együtt rengeteg gazdag nőről gombolnak le súlyos pénzeket, mi pedig szakadunk a röhögéstől az olykor szó szerint eszetlen szituációk láttán. És ehhez jön még néhány pazar hotel, francia villa és buja, virágokkal teli kert, meg az állandó, ragyogó napsütés és azúrkék égbolt.

Coco Chanel

A világ egyik, ha nem a leghíresebb divattervezőjének életrajzi filmje még nem a csillogásról, a bemutatókról, a gazdagságról és a divat világáról szól, hanem mindazokról az eseményekről, ahogy Gabrielle Chanelből legenda lett. Nagy szerelmekről és nagy lehetőségekről mesél a film, és egy olyan nő történetéről, aki bár önerőből építette fel birodalmát, a kezdetekhez szüksége volt férfiak segítségére is. Chanel (Audrey Tautou) eleinte még énekelt és ruhákat varrt, majd szeretője pazar vidéki kastélyában megismerkedett a felső tízezer tagjaival is.

Itt lelt rá élete nagy és tragikus szerelmére, és itt készítette el az első könnyed, a kor stílusától szinte mindenben elütő, klasszikus eleganciájú ruháját néhány befolyásos nőnek. Innen pedig már csak egy (nagy) ugrás volt a legendás üzlet megnyitása Párizsban a Rue Cambon 31-es szám alatt.

Taxi

Maradjunk az első résznél. Lélekmegváltó gondolatokra itt nem kell számítani, de arra nagyon jó a Marseille-ben játszódó krimi-vígjáték, hogy teljesen üresre lúgozzuk az agyunkat. Az alaptörténet szerint egy béna zsaru (Frédéric Diefenthal) váratlan segítséget kap a nyomozáshoz egy vagány helyi taxis személyében (Samy Naceri). A forgatókönyvet Luc Besson jegyzi, így egy jól összerakott történetre, pörgős akciójelenetekre és szokatlan poénokra lehet számítani.

A rendőrök egy csöppet hülyék, a kocsik viszont rettentő gyorsak – legalábbis a főcímben szereplő, egy pöccintéssel versenyautóvá turbózható taxi mindenképp. A cél nem Marseille képeslapszerű bemutatása, de attól még jó sokat száguldozhatunk a főszereplő autójában ülve a város utcáin. Ugyanakkor a film mindentől függetlenül nagyon-nagyon szórakoztató.

Éjfélkor Párizsban

Woody Allen ezúttal időutazásra viszi a szereplőket, és nemcsak átvitt értelemben, hanem ténylegesen. Az amerikai rendező nagy tisztelettel, csodálattal és szinte szerelmes rajongással mutatja be a francia fővárost, mely, ahogy a főszereplő Gil (Owen Wilson) fogalmaz, esőben a legcsodálatosabb. Éppen ezért sok-sok megkapó utcaképet látunk, és a történet szerint még a 20-as évek Párizsába is ellátogat a főhős, ahol többek között Ernest Hemingwayjel, F. Scott Fitzgeralddal és Pablo Picassóval is találkozik.

Gil kedvenc korszakának szépsége mély hatást gyakorol a fiúra, akinek menyasszonyát (Rachel McAdams) a legkevésbé sem érdekli Párizs. És bár Gil még egy röpke pillanatra szerelmes is lesz a múltban (Picasso barátnőjébe, Adrianába, akit Marion Cotillard játszik), a jelenben éli tovább az életét. Csak míg eddig sodródott, a város olyan élményt adott neki, mely lehetővé teszi, hogy tudatosan alakítsa az életét, és úgy legyen boldog, ahogy neki tetszik.

Marie Antoinette

Egy nagyon megosztó történelmi alakról készített filmet Sofia Coppola. XVI. Lajos francia király (Jason Schwartzman) felesége egyesek szerint frivol, költekező, egocentrikus nő volt, mások szerint a forradalom egyik áldozata, aki bár nem volt szeplőtlen, az ellene indított propaganda-hadjárat tette tönkre a hírnevét és juttatta a guillotine alá. A filmben Kirsten Dunst egy olyan nagyon fiatal nőt jelenít meg, aki szülőhazájától távol, merev udvari szokások között kénytelen nővé érni, és megtalálni a saját hangját.

A rendező káprázatos díszleteknek tekinti csupán Versailles csillogását, és Marie Antoinette-et úgy ábrázolja, mint egy féktelen, boldogságát kereső fiatal nőt. Hogy mennyire a személyiségen van a hangsúly - és nem a történelmi távlatokon -, azt a XX. századi kísérőzenék is alátámasztják. A rokokó ruhák, díszek, cicomák, flörtök, játékok és túlzások világában ragyognak a színek, viharossá fokozódik az élet, akár egy vad koncerten – majd le is csendesül, és jön a vihar előtti csend.

Bor, mámor, Provence

Peter Mayle könyvéből Ridley Scott rendezett filmet, és aki először a regénnyel találkozott, az valószínűleg élből rávágja most az örökzöld mondatot, miszerint „a könyv jobb volt". Valóban, az író úgy tudja visszaadni Dél-Franciaország hangulatát, hogy közben az orrunkban érezzük Provence levendulamezőinek illatát és a végtelenbe hullámzó szőlőskertek friss zöldjét. De tegyük hozzá, hogy a film se rossz, csak más, mivel a sztorin változtattak kicsit, hogy a vásznon is megéljen.

Nekünk például kifejezetten bejött Russel Crowe és Marion Cotillard, mint az angol tőzsdecápa és a helyi francia lány kettőse, akik veszekedéssel kezdik, romantikus randival folytatják, aztán persze jön a bonyodalom. A történet habkönnyű és szórakoztató, tele a Luberon gyönyörű tájaival, rusztikus kis falvak és egy elhanyagoltságban is fenséges francia kúria minden varázsával.

Julie & Julia - Két nő, egy recept

Ha az eddigi filmek nosztalgiát, esetleg szinte leküzdhetetlen utazási vágyat ébresztettek, az a képekből áradó hangulatnak volt köszönhető. Mindezt ez a film is szépen kipipálja, és még valamit hozzátesz, ami szerves része a francia kultúrának: az ételek és az evés szeretetét. Julia Child (Meryl Streep) az 50-es években költözik Párizsba diplomata férjével, és unalmában elkezd komolyabban is foglalkozni a főzéssel – majd néhány évvel később megírja a XX. század egyik legfontosabb szakácskönyvét a francia konyháról.

Julie Powel (Amy Adams) a 2000-es évek elejének Amerikájában él, és éppen úgy érzi, hogy megfeneklett az élete. Hirtelen ötlet hatására elkezdi megfőzni Julia Child összes receptjét, egyiket a másik után, összesen 524 darabot. A két történet összefonódik és kiegészíti egymást, mi pedig a nyálunkat csorgatjuk, ahogy a két nő egymás után tálalja fel a világ legfinomabb ételeit.

Csokoládé

És még egy film a végére, amely egyszerre mesebeli és finoman szomorkás, mintha egy Charles Perrault mesekönyvbe lapoznánk bele. És hát az illat! Tömény csokoládé. Fűszeres és tejszínhabos, pikáns és kesernyés, olvadó és roppanós. Ezek a lágyan simuló ízek adják a történet konfliktusát és viszik a sztorit is, melyben egy független fiatal nő, Vian Rocher (Juliette Binoche) kislányával egy isten háta mögötti kis francia faluban nyit csokoládé boltot, éppen a nagyböjt közepén. 

Az ellenállás, mellyel kezdetben a falusiak fogadják, fokozatosan kisimul, bár olyan egyszerűen azért nem megy a dolog. A film tömve van jó színészekkel, így többek között Judi Dench, Johnny Depp, Carrie-Anne Moss, Lena Olin és Alfred Molina játéka miatt is érdemes megnézni a Csokoládét. Még az sem ront rajta, hogy a Gilbert Grape vagy a Lazacfogás Jemenben című film rendezőjeként is ismert Lasse Hallström épp Joanne Harris bestsellerét dolgozta fel ebben a filmben.