Egy olyan szobor történetéről mesélünk most önöknek, amely az egyik leghíresebb a világon. Az egyik legfontosabb múzeumban áll, képe szinte mindenki retinájába beleégett, neve egyet jelent a kecsességgel és a nőiességgel. Mindezt úgy érte el, hogy szinte semmit sem lehet róla biztosan tudni, csak azt, hogy egy őrült nagy állami propagandának köszönheti hírnevét.
Vénuszt megtalálják
Amikor Jorgosz Kentrotasz, az Égei-tenger egyik apró szigetén élő görög földműves 1820. április 8-ának reggelén kiment a földjére dolgozni, még egyáltalán nem tudhatta, hogy olyasmire bukkan, ami kétszáz évvel később is meghatározó része lesz az emberiség kulturális örökségének. Egy két darabra tört márványszoborra bukkant, a darabok együtt egy gyönyörű női alakot formáztak. A Méloszon vagy latin nevén Milo szigetén élő Jorgosz elrejtette ugyan a leletet, ám a török hatalom képviselői hamarosan elkobozták tőle.
Állítólag Jules Dumont d'Urville, a francia tengerésztiszt és felfedező (többek között Új-Zéland partjainak nagy részét is feltérképezte) volt az, aki rájött, hogy nem akármilyen szoborról van. Addig-addig gondolkodott, míg végül rábeszélte a törökországi francia nagykövetét, Rivière márkit, hogy vegye meg a szobrot – így aztán Vénusz hamarosan Franciaországba hajózott. Ez a történet első fele, legalábbis egy szélesebb körben elterjedt verzió szerint, és bár olvasható más forgatókönyv is, a helyszín és az évszám változatlan marad. Viszont mielőtt folytatnánk a szobor franciaországi történetét, és hogy miként lett belőle minden idők egyik leghíresebb műalkotása, érdemes egy kis kitérőt tenni a nevével kapcsolatban.
Lánykori neve: méloszi Aphrodité
Kezdjük ott, hogy a milói Vénuszt Mélosz szigetén találták meg. Igen, latinul valóban Milo a hely neve, csakhogy elég szokatlan, hogy épp egy latin elnevezés terjedt el. És a Vénusz név is félrevezető. A szerelem és a szépség görög istennőjének neve Aphrodité volt, a rómaiak használták ugyanerre az istenségre a Vénusz nevet – ahogy Zeusz főisten a római mitológiában Jupiter volt, Artemisz meg Diána, Dionüszosz pedig Bacchus, és így tovább. Ezek alapján tehát méloszi Aphroditének kellene hívni a szobrot, és valóban, olvasható is ilyen megnevezés, de mégis a másik verzió az, ami beégett a köztudatba.
A márványszobor eredete egyébként görög, tehát nem ilyen okból kapott római nevet. Valószínű, hogy időszámításunk előtt 130 környékén készítette antiókhiai Alexandrosz, bár olyan elmélet is tartotta magát egy ideig, hogy Praxitelész alkotta meg a késő hellenisztikus jegyeket magán viselő szobrot.
Létezik egy elmélet, mely szerint egyik letört karjában, pontosabban kezében azt az aranyalmát tarthatta, amelyet a mítosz szerint Párizs nyújtott át Aphroditénak. Már ha Aphrodité volt egyáltalán.
Elképzelhető ugyanis, hogy egyáltalán nem is a szerelem istennőjét ábrázolja a szobor. Ezt nem a homály fokozása miatt írjuk le, hanem, mert könnyű belátni, hogy elég nehéz egy ókori szobor eredetét rekonstruálni, különösen, ha egy isten háta mögötti helyen találták meg a semmi közepén. Igaz ugyan, hogy voltak mellette más letört szobor darabok, sőt, elvileg egy talapzat is, ám a későbbi vizsgálatok azt mutatták ki, hogy ezeknek semmi közük sincs a milói Vénuszhoz.
Rengeteg kérdőjel és talány
Tehát lehet, hogy nem is Vénuszt csodáljuk a szoborban? De vajon istennő-e egyáltalán az eredeti modell? Az utóbbi kérdésre a válasz: igen. Könnyen meglehet ugyanis, hogy Amphitrité volt a szobor ihletője. Ezt a görög istennőt a tengerek királynőjeként ismerik a görög mitológiában, neve nagyjából azt jelenti, hogy „aki körbeöleli a tengert". Azért lehet, hogy róla van szó, mert Mélosz szigetén nagy hódolattal adóztak az istennő előtt.
De akkor azt miből feltételezik, hogy Vénuszt, vagyis Aphroditét ábrázolja a szobor? Hát ez az, erre az égvilágon semmilyen bizonyíték nincs. Egyedül csábos, feminin domborulatai, lecsúszott kendője és szépsége miatt nevezték el így. Sokat segített volna a kérdések megválaszolásában, ha megtalálják a letört két karját is, csakhogy ez nem történt meg. Illetve van egy olyan sztori is, amely a franciákra keni a dolgot, vagyis, hogy a letört karok nagyon is megvoltak, de miközben Párizsba szállították a szobrot, valahogy elkeveredtek a becses darabok.
A karok helyzetéből, vagy még inkább a kezében tartott tárgyakból már nagy valószínűséggel lehetett volna következtetni a személyére. Így azonban marad a találgatások ingoványos terepe. A szakértők szerint lehet, hogy egy oszlopnak dőlt, vagy épp Árész, a hadisten vállára tette fel a kezét, ha pedig fogott valamit, az lehetett egy korona, egy tükör, vagy akár a már említett alma is.
A külleme sokat változott, noha ma ez szinte egyáltalán nem látszik. Nemcsak a karjai törtek le, hanem a festése is megkopott, mivel eredetileg nagy valószínűséggel színesre volt festve. Sőt, ékszereket is viselt, melyek azonban régesrég elvesztek. A festésnek nincs semmi nyoma, csupán feltételezik, hogy nem hagyta fehéren a szobrot az alkotó, azonban azok az apró lyukak, melyekkel az egykori ékszereket lehetett rögzíteni, ma is láthatók Vénusz testén.
Renoire-nak nem jött be Vénusz
De vissza a franciákhoz. Miután 1821-ben XVIII. Lajosé lett a szobor, az uralkodó a Louvre-nak adományozta, jelenleg is itt lehet megnézni. Ami érdekes a dologban, inkább az, hogy miért pont ez a műalkotás lett az, ami ennyire nagy hírnévre tett szert, ráadásul rendkívül gyorsan. Nos, reklám. Pontosan azt a fogást alkalmazták a XIX. században is, mint ma, ha el akarnak valamit adni.
A francia hatóságoknak néhány évvel korábban vissza kellett adniuk a Medici-Venus elnevezésű szobrot az olaszoknak, mivel azt korábban Napóleon minden különösebb aggály nélkül magával hozta Palermóból, pontosabban a megbízottjai gyűjtötték be onnan, hiába menekítette Szicília fővárosába a firenzei Uffizi Képtár igazgatója.
Csakhogy a császár bukásával sok más is ment a levesbe, így a szobor is visszakerült Itáliába. Mivel híres alkotásnak számított, ezért a franciák büszkeségét sértette az eset, és hatalmas hűhót csaptak néhány évvel később a milói Vénusz körül, mondván, hogy ez a szobor mindenben túltesz a Medici verzión. És ennyi kellett. A félmeztelen istennő körül hatalmasra dagadt a hírverés, hozzáértők méltatták, a nép pedig vevő volt az újdonságra. De mindenki azért nem borult feltétel nélkül a lábai elé. A világhírű festőnek, Auguste Renoir-nak például nem tetszett a szobor, mely szerinte olyan volt, mint egy „nagy csendőr".Összességében azonban őrületes volt a hírnév, és ennyi év után akár meg is kophatott volna a varázs. De mégsem így történt, így talán azt is nyugodtan kijelenthetjük, hogy valami különleges vonzereje mégiscsak van ennek a több mint kétezer éves nőnek.