A koronavírus eddig talán sosem látott kihívások elé állítja a közösségeket, és a legtöbb embert arra kényszeríti, hogy feladja megszokott életmódját. De vajon hogyan fog folytatódni az élet, ha elmúlt a veszély? Milyen tanulságai lesznek ennek az időszaknak visszatekintve?

Yuval Noah Harari, izraeli történész, író a Financial Timesban megjelent írásában vet fel kérdéseket azzal kapcsolatban, hogy milyen lesz az élet a koronavírus után. Mint írja, a döntések, melyeket most hoznak az egyének és az országok, nemcsak az egészségügyi rendszert, hanem a gazdaságot, a politikát és a kultúrát is átformálhatják. Most kell tehát elgondolkodnunk azon, hogy milyen világban szeretnénk élni, miután elvonult a vihar.

Egyik kiinduló gondolata, hogy a rövid távra szóló, vészhelyzeti intézkedések a mindennapi élet tartozékává válhatnak hosszabb távon is. A veszélyhelyzetben olyan döntések születnek meg néhány óra alatt, melyeket meghozni normál esetben évekig tartana. Még kiforratlan, és akár veszéléyes technológiák is használatba kerülnek, ezt a jelenséget pedig nagy léptékű társadalmi kísérlethez hasonlítja.

Mint írja, a mostani krízis idején két, különösen fontos választással nézünk szembe: az első a totalitárius megfigyelés és a polgári felhatalmazás közötti, a másik a nemzeti izoláció és a globális szolidaritás közötti döntés.

Ahhoz, hogy megállítsuk a járványt, egész populációknak kell betartaniuk bizonyos előírásokat. Ennek elérésére pedig két fő mód kínálkozik: az egyik az, melynek során a kormányok monitorozzák az embereket, és megbüntetik azokat, akik megszegik a szabályokat. A másik az, amikor az emberek nem azért tartják be az előírásokat, mert kényszerítik őket, hanem azért, mert ezt diktálják az ismereteik. Ehhez azonban többek között az kell, hogy megfelelő mennyiségű, megbízható információhoz jussanak.

Külsőből belsővé váló megfigyelés

Manapság az emberiség történetében először teszi lehetővé a technika, hogy mindenkit egyszerre figyeljenek meg, és a járvány kapcsán már több ország is új eszközöket vezetett be. A legismertebb eset Kínáé, ahol szigorú megfigyelés alatt tartják a mobilokat, több százmillió arcfelismerő kamerát alkalmaznak, és kötelezik az embereket, hogy mérjék a testhőmérsékletüket, valamint jelentést tegyenek róla, az általános egészségi állapotukkal együtt.

A kínai hatóságok nemcsak gyorsan azonosítani tudják a fertőzötteket, de képesek a mozgásukat is követni, és meghatározhatják, hogy kikkel kerültek kontaktusba. Több olyan mobilapplikáció is létezik, mely figyelmezteti az embereket, ha fertőzött van a közelükben.

Izraelben is történtek hasonló intézkedések: az Izraeli Biztonsági Szolgálat felhatalmazást kapott, hogy olyan technológiákat használjon a koronavírusos betegek megfigyelésére, melyeket egyébként a terroristákkal való küzdelemre tartanak fenn.

A járvány olyan országokban is normalizálhatja a tömegmegfigyelő eszközök használatát, melyek eddig elutasították azokat, emellett eltolódás is történhet a külső és belső megfigyelési eszközök között: Már nemcsak azt lehet nyomon követni, hogy mire kattintottunk, hanem azt is, hogy milyen volt az ujjpercünk hőmérséklete és a vérnyomásunk az adott pillanatban.

A vészhelyzeti puding és az érzések felhasználása

Az egyik probléma, hogy nem tudjuk pontosan, hogyan figyelnek meg minket és mit hozhatnak még a következő évek - mondja a történész. Ha a testhőmérsékletünktől kezdve a vérnyomáson át a pulzusszámig minden monitorozható, könnyen vállalati vagy állami fennhatóság alá kerülnek az érzéseink: ugyanaz a technológia, ami a köhögést felismeri, felismeri, hogy mi nevettet meg minket vagy mitől leszünk dühösek. Az érzéseink nemcsak megjósolhatók, de manipulálhatók is lesznek, és könnyen eladhatnak nekünk bármit.

Mondhatnánk, hogy mindez csak időleges, de az átmeneti rendelkezések gyakran túlélik magát a vészhelyzetet, főleg, ha újabb vészhelyzetek vannak kilátásban. Példaként hozza, hogy Izrael sosem jelentette be hivatalosan az 1948-as első arab–izraeli háborúban kihirdetett veszélyhelyzet végét, mely különböző, átmeneti intézkedések létjogosultságát igazolta a cenzúrától a földek elkobzásán át a pudingkészítés szabályaiig, mely utóbbiakat csak 2011-ben töröltek el.

Szappanrendőrség helyett polgári felelősségvállalás

Ha az embereknek a magánélethez való jog és az egészség között kell választaniuk, érthető módon általában az utóbbit választják, ilyen választás elé állítani bárkit azonban jócskán problematikus. Egyszerre kellene, hogy mindkettőt élvezzük. Mint írja, a járvány megállításához nem szükségesek totalitárius megfigyelőeszközök, sokkal inkább a polgári felelősségvállalásban van a kulcs: nem a büntetés az egyetlen, melynek hatására betartják az emberek az előírásokat. A tudományos tények és a jól informáltság megteszi a hatását, ahogyan például az emberek többsége nem azért mos kezet, mert erre kényszerítik, hanem azért, mert tisztában van ennek fontosságával.

Ehhez viszont az kell, hogy az emberek bízzanak a tudományban, a médiában és a hatóságokban, a bizalom viszont az utóbbi időben sok helyen alaposan megrendült, ezt pedig kihasználhatja a politikai hatalom. Ugyanakkor még nem késő helyreállítani a bizalmat, és elérni, hogy a technológia a lakossági felelősségvállalás, ne pedig a tekintélyuralom szolgálatába álljon. Ugyanazokkal az eszközökkel, melyekkel a kormányok figyelik meg az egyéneket, az egyének is monitorozhatják az országvezetést.

Globális terv vagy nemzeti elkülönülés?

A másik említett választást a nacionális izoláció és a globális szolidaritás közé helyezi. A járvány és a belőle következő gazdasági válság is globális problémák, ezért, mint mondja, csak globális összefogással kezelhetők. Elsősorban az információáramlást kell biztosítani az egyes országok között, emellett az orvosi eszközök és szaktudás megosztására is szükség van, vagyis mielőbb globális tervet kell alkotni.

Kiemeli azt, hogy átfogó megegyezés szükséges az utazás kapcsán is: óriási nehézségeket okoz az, ha hónapokra felfüggesztünk minden nemzetközi utat, ezért legalább bizonyos esetekben biztosítani kellene például a tudósok, orvosok, újságírók, politikusok és üzletemberek mozgását, természetesen a megfelelő óvintézkedésekkel.

Mint konklúziójában írja, a krízis lehetőség arra, hogy az emberiség felismerje, milyen veszélyeket rejt a széthúzás, és eldöntse, ezen az úton folytatja tovább, vagy a globális szolidaritás irányába halad.