A párizsi Île de la Cité pici szigetén álló Notre-Dame, azaz a Mi Asszonyunk székesegyház csaknem kétszáz évig épült: az alapkövét 1163-ban fektette le III. Sándor pápa, és 1345-ben fejezték be teljesen. A francia forradalom idején megcsúfították, a szobrok fejét kalapáccsal verték le, majd 1793 novemberében az Értelem kultusza nevezetű ünnepség keretében a régi oltár helyett újat emeltek, amit a „Szabadság"-nak címeztek, és a katedrálist átnevezték az „Ész Templomának". 1804-ben itt koronázták meg I. Napóleon császárt – írja a Wikipédia vonatkozó szócikke.

1845 és 1878 között a Notre-Dame-ot az eredeti állapotának megfelelően szerencsésen helyreállították – ami bizony Hugónak is köszönhető volt, ugyanis a regénye megjelenését követő években rendkívül népszerűvé vált az épület az egész világon.

A katedrális 2019. április 15-ének estéjén került ismét a hírekbe, amikor egy valószínűleg rövidzárlat okozta tűz fellobbanása miatt kigyulladt. Az eset nem pusztán azért volt tragikus, mert súlyos kár keletkezett egy csodaszép és világhírű épületben. Hanem mert a Notre-Dame afféle szimbólum, és mint olyan, szinte magától értetődik, hogy míg világ a világ, ott magasodik Párizs közepén – és az emberek megrendülése is ezt hangsúlyozta.

A kivonuló mintegy ötszáz tűzoltónak öt óra alatt sikerült megfékezni a tüzet, ám a katasztrófa során az épület fa tetőszerkezete teljesen megsemmisült, és leomlott az épület fő- és kereszthajójának képzeletbeli metszéspontján emelkedő huszártornya.

A felújítást egyelőre nehezíti, hogy még mindig nem tudni, milyen állapotban van a boltozat, így a mennyezet akár be is omolhat. Az eredeti terv szerint a helyreállítást a 2024-es párizsi olimpiára akarták befejezni, de egyelőre még azt sem tudni, mikor kezdhetnek neki. A felállványozott katedrális a tűzvész óta nem látogatható – de sokaknak minden bizonnyal szükségük van arra, hogy nem pusztán turistaként, hanem zarándokként is felkeressék a világ egyik leghíresebb templomát. Mivel azonban jelenleg a Notre-Dame környékét is zárva tartják, ezért az író munkásságára kíváncsi turisták kisebb múzeumokban láthatnak bele Victor Hugo egykori mindennapjaiba, politikai- és írói munkásságába.

Victor Hugo egykori lakosztálya ma is látogatható

Ott van például a Place des Vosges, vagyis az egykori Place Royale, amely a tizenhetedik és a tizennyolcadik században divatos lakóhelye volt a gazdagoknak. Párizs első tudatosan épített, száznegyvenszer száznegyven méteres tere mentén a fényűző palotákban olyan dúsgazdag és hírneves emberek éltek, mint Richelieu bíboros, Théophile Gautier, Alphonse Daudet írók, Marguerite-Louise d'Orleans, III. Cosimo de Medici felesége, vagy Marion Delorme, a hírneves kurtizán.

A Place des Vosges 6. szám alatt áll az egykori Hôtel de Rohan, ahol Victor Hugo 1832-től 1848-ig lakott egy 280 négyzetméteres, második emeleti lakosztályban. Az épületet múzeummá alakították, ma Maison de Victor Hugo néven ismert. Itt olyan pazar berendezésű, relikviákkal telezsúfolt termekben lehet gyönyörködni, mint a gótikus ebédlő vagy a hálószoba, ahol Hugo íróasztala és az az ágy áll, amiben 1885. május 22-én meghalt.

Kis Napóleonként gúnyolta az uralkodót

Hugo elszántan politizált, Párizs nyolcadik kerületének polgármestere is volt, majd az 1849-es választások után bekerült a törvényhozó nemzetgyűlésbe. Napóleon Bonaparte unokaöccse, Charles-Louis Bonaparte (a korabeli magyar sajtóban Napóleon Lajosnak nevezték) abban a hitben nevelkedett, hogy ő a francia császári trón várományosa. Jó ideig ugyan közröhej tárgya volt, több hülyeséget is csinált, ahogy már-már komédiába illően akarta magát császárrá koronáztatni, és noha rosszul beszélt franciául, a családja pedig még mindig száműzetésben élt, mégis pusztán a nevének köszönhetően vált népszerűvé oly annyira, hogy végül sikerült köztársaság elnökké választatnia magát.

Hugo ellenzéki politikusként többször is felszólalt – ahogy ő nevezte – a „Kis Napóleon" kormánya ellen, ami egyre inkább eltávolodott a köztársaság eszményeitől. 1851. december másodikán Napóleon, végső megoldásként államcsínyt hajtott végre, aminek következményeképp még aznap, III. Napóleon néven császárrá koronáztatta magát, az új rendszert pedig Második Császárságnak nevezte el.

Ez a kis kitérő csak azért áll itt, mert Hugo az államcsíny idején mintegy hatvan képviselő élén röpiratot szerkesztett és fegyveres ellenállásra buzdított, majd amikor Napóleon trónra lépése után üldözni kezdték a köztársaságpártiakat, huszonhatezer embert letartóztattak és 9500 embert deportáltak, akkor Hugónak is menekülnie kellett az országból.

Tizenkilenc évig élt – ebből tizenkettőben önkéntes – száműzetésben, ami életének legtermékenyebb időszaka volt, ebben az időben írta többek között A nyomorultak című regényét.

Ezeket az éveket a brit fennhatóság alatt fekvő Csatorna-szigetek két nagyobb tagján, előbb Jerseyben, majd miután onnan kiutasították, Guernseyn töltötte, ahol a ma Hauteville House-ként ismert kúria is található. A ház az író egyik művészi alkotásává vált, és teljes mértékben az ő ízlését tükrözi, a faszerkezettől a kárpitokig és selymekig.

A Maison de Victor Hugo úgynevezett Kínai Szobájának érdekessége, hogy az író maga tervezte azokat a kínai motívumok által ihletett fali paneleket, amelyek eredetileg a Guernsey-i házban voltak. A ház 1927-ben került Párizs városának tulajdonába, amit akkoriban múzeummá is alakítottak. Ezt követően jó néhány évig elhanyagoltan állt, de a tavalyi év eleje óta felújított állapotában ismét látogatható azzal a szobával együtt, ahol az író a világ egyik legnépszerűbb és legtöbb nyelvre lefordított regényét, A nyomorultakat is befejezte.