Ezeket látogassa végig a Kis-Balatonnál!

A regény helyszíne a Kis-Balaton, ami a 19. századig a Balaton délnyugati nyúlványa volt, és ahol a Zala folyó is lerakta hordalékát. Később vált le a tóról, méghozzá az emberi beavatkozásnak köszönhetően: 1864-ben megépítették a Sió zsilipet, majd kikotorták a Zala medrét, és árvízvédelmi töltéseket építettek. A Sió zsilipnek köszönhetően a Balaton vízszintje állandósulni látszott, az egykori öböl pedig lassacskán elmocsarasodott. Mára két nyílt vízfelület maradt: a Vörsi és a Zalavári-víz, amelyeknek élővilága, különösen a madárállománya egyedülálló.

 A 20. századi beavatkozások és a gazdaság, a városi élet környezetkárosító hatásai miatt a Kis-Balatont visszafordíthatatlannak tűnő ökológia katasztrófa fenyegette, így az 1970-es években kidolgozták a Kis-Balaton Vízvédelmi Rendszer nevezetű tervet, amely lényegében a terület mesterséges elárasztását jelentette – ezzel tudták regenerálni a mocsár élővilágát.

A kétezres évek végére fejeződött be a mintegy százötven négyzetkilométeres terület rehabilitációja, és a Kis-Balaton Tájvédelmi Körzet a Balaton-felvidéki Nemzeti Park részeként ma fokozottan természetvédelmi terület, turisták csak módjával látogathatják, és akkor is csak szigorú szakvezetés mellett.

A túrák a fenékpusztai Vönöczky Schenk Jalab Kutatóház, rövidebb nevén a Kis-Balaton Kutatóháztól indulnak, a természetvédelmi területre belépési engedélyt is itt lehet igényelni. Hétfőtől péntekig napi két, szombaton pedig egy csoportot indítanak tapasztalt túravezetőkkel. A túra díja járműtől függ, busszal és saját autóval is részt lehet venni a kiránduláson, de előzetes bejelentkezés és időpontegyeztetés feltétlenül szükséges.

A túra részeként, szintén csak vezetővel látogatható a Diás-szigeten a Fekete István Emlékhely és a "Matula kunyhó". A szigeten az egykori kutatóházban berendezték Fekete István dolgozószobáját, sok-sok könyvvel és fotóval, és a Tüskevár alapján felépítették Matula bácsi kunyhójának mását. 

A Kápolnapusztai Bivalyrezervátumban él hazánk legnagyobb látogatható bivalycsordája, de egyébként is egy kitűnő piknikezőhely állatsimogatóval, játszótérrel és sétautakkal együtt, ahol még lovaskocsikázni is lehet. A rezervátum egész évben nyitva tart, bár a nyaranta önfeledten dagonyázó bivalyok télen jórészt a karámokban vannak, igaz, ekkor is meg lehet őket nézni. 

A Vörsi Tájház a Kis-Balatonon és a környéken élő népek és a halászemberek, lápi pákászok egykori életét mutatja be. Egész évben nyitva tart, de előzetes bejelentkezés szükséges, továbbá kutyát bevinni tilos.

A Balatonmagyaród és Sármellék közötti útról lekanyarodva közelíthetjük meg a Kányavári-szigetet, a Kis-Balaton egyetlen olyan részét, ami szakvezetés nélkül látogatható. Egy kis fahíd vezet a szigetre, amit aztán a tizenöt állomásból álló, másfél kilométer hosszú Búbos Vöcsök tanösvényen barangolhatunk be. A sziget közepén játszótér várja a gyerekeket, de találunk madármegfigyelőhelyet, sőt, egy több szintes kilátótornyot is.

A Tüskevártól elrugaszkodva, ha valakit netán csábít egy régi, elhagyatott szovjet laktanya, ne habozzon ellátogatni a Kis-Balaton szomszédságában lévő Sármellékre. A Hévíz-Balaton nemzetközi repülőtér egykoron a laktanyához tartozott, de a 400 hektáros terület egy része ma már növényektől burjánzó, romos szellemváros. 1990 otóberéig az 5. szovjet gárdaezred, a szovjet haderő Magyarországon állomásozó egyik legnagyobb alakulata és a katonák családjai használták, és egy egész várost építettek fel iskolával, hangárakkal, kórházzal, tiszti szállásokkal és egyebekkel, öszesen 177 épületet. A terület jó részére tilos a belépés, de a bejárható rész is garantálja a posztapokaliptikus hangulatot.

Na, de mi az a Tüskevár?

– Az ott sziget? – mutatott Gyula az erdőszerű kiemelkedésre.
– Tüskevár.
– Vár?
– Vár volt állítólag valamikor, de akkor még sziget is volt. Akkor még odáig ért a Balaton, de a patakok telehordták iszappal a nagy öblöt, és most már sekély a víz, és nádas az egész. Annyi bizonyos, hogy Tüskevár nemigen lehetett ellenség kezén, mert aki egyszer beletévedt ebbe az irdatlan nádasba, hát az örült, ha a bőrét kihozta belőle. Azt hiszem, inkább búvóhelye lehetett a végváriaknak, szegénylegényeknek s az örökös rettegésben élő szegény népnek is.

 Tudni kell, hogy Fekete István regényeiben, elbeszéléseiben a természet kiváló ismerőjeként nem handabandázott, ám az állítólagos vár helyét nem jelöli meg. Tüskevárnak nevezik Kaposvár nyugati városrészét és egy Veszprém megyei községet, de ezeknek nyilván semmi közük a regény nádas közepén megbújó Tüskevárához. A regényben egy elfeledett földvárról lehet szó. Magyarországon temérdek ilyen földsáncokkal erődített hely állt, de nyilván jóval kevésbé látványosak, mint a klasszikus kővárak, és többek között a földművelésnek köszönhetően jószerével teljesen eltűntek, illetve domborzati elemként beleolvadtak a környezetbe. Ha egy kitaposott ösvényen haladunk, és mellettünk szabályosnak tűnő lejtős sánc emelkedik, vagy egy erdei árokban mászkálunk, talán éppen egy földvár maradványa között járunk. Némelyik nem több, mint egy hétköznapinak látszó dombocska.

Ezek az emlékek szigorúan védettek, és nem csupán a zárt helyek, hanem a hosszabb, egyenes sáncok is. A Kis-Balaton térségében nincsenek földvárak, ám a környéken, Zala és Somogy megyében ilyen-olyan formában több is fennmaradt.

Fekete István Ajkán

Az író jó tíz évig Ajkán élt, amely több helyen is megőrize emlékét. Ezek egyike a mesterségesen létrehozott Városligeti- vagy Csónakázó tó. A sűrű nádassal és fűzfákkal övezett tó mentén kacsák (Tás) bandáznak, és egy kis fahídon juthatunk el a szigetecskére, ahol Fekete istván regényhőseinek szobrai állnak: többek között Kele, Bogáncs, Lutra, Vahur, Hú, Cin. Valódi mesevilág.