Anish Kapoor igazi sztár. Az a fajta képzőművész, akinek még az is ismeri az alkotásait, aki talán még soha nem hallotta az alkotó nevét. Ha valaki Chicagóban jár, az nagy valószínűséggel nem kerüli majd el a Cloud Gate-et, és ha Londonba visz az útja, akkor a bő száz méter magas ArcelorMittal Orbit tűnik majd a szemébe – mely messziről nézve leginkább olyan, mint egy kidőlni készülő víztorony. A kérdés pedig nem az, hogy tetszik-e, hanem, hogy hatásos-e. Nos, nagyon is.
Ha nem hoz eleget a kortárs művészet, csináljunk belőle vidámparkot
Három évvel ezelőtt jelent meg a hír a sajtóban, mely szerint Anish Kapoor csak nagy nehezen állt rá arra, hogy az ArcelorMittal Orbit nevű londoni alkotása köré csúszdát építsenek. A művész szerint a polgármester gyakorlatilag ráerőltette az elképzelést, és mivel nem akart harcolni vele, így végül beleegyezett. A csúszdaépítésnek amúgy igen prózai oka volt: a hatalmas szobor, mely a 2012-es londoni olimpiára épült egyszerűen nem vonzott elég látogatót, és nem hozta be azt a pénzt, amit korábban reméltek tőle. Az olimpiai parkban álló 115 méter magas alkotás – művészeti erényei mellett –, egyfajta kilátóként is funkcionált, ám úgy tűnt, tovább kell turbózni a lehetőségeket.
2016-ban végül eldőlt a kérdés, és a szobor köré egy folyamatosan csavarodó pályát raktak, mely így a világ leghosszabb zárt csúszdájává vált. Hogy bejött-e a buli? Eléggé. A Time Out London szerint ez volt a nyitás évében a #1 látványosság a brit fővárosban, és azóta is teltházzal megy hétvégéken és az ünnepnapokon. Anyagilag tehát helyreállt az egyensúly, noha Kapoort, a Turner-díjas szobrászt (a legnevesebb angol kortárs művészeti díj) ez soha nem izgatta, mivel szerinte pénzügyileg nem mérhető egy művészeti alkotás fontossága.
Acéltükrök és kifordított valóság
Persze oka volt annak, hogy épp Kapoort, pontosabban Sir Anish Kapoort kérték fel arra, hogy szobrot állítson a londoni olimpia tiszteletére. Az 1954-ben született művész ellentmondásos háttérrel, indiai apa és iraki zsidó anya gyermekeként jött a világra, 17 éves koráig Indiában élt, majd két évig Izraelben is, mielőtt végleg Londonba költözött. Az indulás még egyáltalán nem predesztinálta volna a világhírnévre, a tehetsége azonban nagyon is.
Az 1980-as években már kezdték megismerni „szakmai körökben", az első, nemzetközi visszhangot kiváltó munkája pedig az 1000 név volt. A 90-es évek közepétől jött be a képbe a rozsdamentes acél, a művész pedig fényesre polírozott felületek minden lehetséges, tükörszerű hatását felhasználta a munkáiban. Hatalmas szobrokat kezdett készíteni, ilyen többek között a 150 méter hosszú Marsyas és a Parabolic Water, mely egy kör alakú építmény volt, színesen örvénylő vízzel a közepén.
Az ezredforduló után már vitathatatlan volt a hírneve, 2009-ben pedig ő volt az első olyan művész, akinek egyéni kiállítása nyílt a Royal Academy of Arts-ban. Ekkor már bemutatta a világnak a Sky Mirror-t, és a Chicagóban felállított Cloud Gatet is. És különös módon definiálta a teret, melyben az anyag hiányának, időnként a konkrét lyukaknak sokkal fontosabb szerep jut, mint magának a kézzel fogható valóságnak.
A hiányt, az átalakulást és az ürességet pedig könnyed eleganciával, olykor egyetlen bizarr formával adta vissza, mint például a Turning the World Upside Down, azaz a Felfordított világ című alkotásában is, mely az Israel Museum területén áll Jeruzsálemben. A hatalmas, fényes acél homokórára emlékeztető szobor felületén a tér felfordul és vele a világ is; az alkotás egyben a város kettős identitására is utal.
A legfeketébb fekete...
A szobrokon kívül rengeteg épület tervezésében is közreműködő Kapoor már letett annyit az asztalra, hogy saját színt kapjon. Rengeteg olyan szín van, melyek nevét a hétköznapokban nem használjuk, de azért van valami halvány fogalmunk arról, hogy milyen lehet például az égetett umbra vagy mondjuk az ultarmarinkék. Na, de a Vantablack? Fekete, eddig stimmel.
Csakhogy olyan fekete, hogy ennél feketébb már nincs, vagyis a tudomány nyelvére lefordítva ez a szín, pontosabban ez az anyag (mert nem egy szimpla festékről van szó) elnyeli a fény 99,96 százalékát. „Feketébb, mint bármi, amit csak el tudnak képzelni. Annyira fekete, hogy szinte nem is lehet látni. Gyakorlatilag egy irreális minőségről van szó" – mondta Kapoor egy, a BBC radio 4-nek adott interjúban néhány évvel ezelőtt.
Azt mindenestre le kell szögezni, hogy a Vantablack nem kifejezetten Kapoor-nak köszönheti a létét, mivel azt az angol Surrey NanoSystems fejlesztette ki. Igaz, maga a művész évek óta kísérletezett nagyon sötét hatás elérésével: a Void Field 1989-ben készült, és lényegében durván faragott kőtömbökből áll, egy-egy lyukkal, a tömbök közepén.
Ezekben a lyukakban pedig elképzelhetetlenül sötét van, ahhoz képest pedig mindenképp, hogy a kövek egy jól megvilágított teremben, pontosabban a Velencei Biennálé angol pavilonjában kaptak helyet annak idején. A szinte fokozhatatlan sötétség oka, hogy a lyukakat nem fekete, hanem kék porfestékkel töltötte meg a művész, aki akkoriban azt vallotta, hogy a legsötétebb, mondhatni a legfeketébb színt kékkel lehet előállítani.
...és a legrózsaszínebb rózsaszín
De térjünk vissza egy pillanatra a Vantablack-hez. Ami miatt mégis Anish Kapoorhoz kapcsoljuk az anyag művészeti megjelenését, az az, hogy a szobrász kizárólagos jogot szerzett annak használatára. Ezzel totálisan kiverte a biztosítékot a többi alkotónál.
Az angol festő Christian Furr azt mondta a Daily Mailnek, hogy „Még soha nem hallottam olyat, hogy egy művész monopóliumot szerezzen egy anyagra. Nekünk is lehetőséget kéne biztosítani, hogy használhassuk." Shanti Panchal a brit indiai művész az indiai The Telegraphnak pedig azt nyilatkozta, hogy „soha nem hallottam még ennyire abszurd dolgot".
Önmagában a felháborodás mit sem ér, és valószínű, hogy Kapoort se nagyon izgatta, mivel véleménye szerint egy olyan együttműködés eredménye az anyag, amely feljogosítja őt a kizárólagosságra.
A brit Stuart Semple elég egyértelműen fejezte ki a véleményét: kifejlesztette a „legrózsaszínebb rózsaszínt", majd később a „legfeketébb feketét", a Black 3.0-át (ami szinte ugyanazt a hatást hozza, mint a Vantablack) és közkinccsé tette mindkettőt. Illetve egyetlen feltétele volt a használatnak: mindenki azt csinál ezzel a két színnel, amit akar, kivéve Kapoort, vagy bárkit, akinek köze van hozzá.
Kapoor válasza arra, hogy neki érinteni sem szabad a rózsaszín festéket, elég egyértelmű volt. Középső ujját belemártotta a vad pink színű porba, majd az ujjáról készült fotót posztolta az Instagramon. Semple se sokat vacakolt, hanem előállt a Diamond Dust, azaz Gyémántpor nevű anyaggal, mely apró üvegszilánkokból áll, és tartozik hozzá egy leírás is, mely szerint nem szabad kézzel belenyúlni... Még szerencse, hogy a művészek kreativitása ezen a téren is végtelen.