Lehet, hogy ma már csak bádogszobrokban vagy házfalra erősített kőtáblákon találjuk a leghíresebb szegedi nők alakjait és neveit, de egy biztos, a legendás szépségű könyvtáros, a tehetséges, de nehéz sorsú fotóművész, és a legfinomabb feketét udvarban főző asszonyok emlékeit még ma is gondosan őrzi a városi legendárium. Aki nem hisz ennek, az tényleg járjon mielőbb utána! Mert Szeged tele van, méltatlanul ritkán emlegetett nőkhöz köthető helyes történetekkel – ezek közül olvashatnak most néhányat.
A park, ahol bő száz éve fák helyett még szekerek sorakoztak
Ma már csobogó szökőkút és szobrok díszítik a Széchenyi teret, amelynek parkjában tiszafák nyújtanak árnyékot a padok fölé, tavasszal pedig a színes magnóliák virágzása miatt lesz tele fotósokkal minden szeglete. Pedig a várost romba döntő 1879-es árvíz előtt egy fa nem sok, de annyi nem volt akkoriban ezen a téren.
Nem is lehetett, mert a területet hétköznapokon a várvédő katonák használták gyakorlatozásra, hétvégente pedig a vidékről érkező piacozók parkolták le szekereiket, majd azok platójáról kínálták portékáikat. És ahogyan több városban, úgy Szegeden is, a vásártér az izgalmas találkozásoknak is helyszíne volt. Mert bár többségében asszonyok látogatták, megesett, hogy a legszebb ruhájukban, egymással összekarolva korzózó lányok is itt találtak férjre az árut gondosan szemlélő, arra sétáló férfiak között.
Az árvíz után azonban egészen átalakult a tér. Az összedőlt várat többet már nem kellett védeni, ezért a korábban katonai célokra használt területet parkosították, és a piac is kiszorult innen. Ennek az újjáépítésnek az emlékét őrzi a Széchenyi tér legnagyobb szoborcsoportja, amelyben a Tisza szabályozásának terveit készítő Vásárhelyi Pál szobra alatt ott van az újjáépítésben résztvevő, dolgozó férfi, és a gyermekét ölében tartó, gondoskodó anya alakja is.
És szándékosan emeltük ki ezt a szobrot, mert nagyon érdekes látni, hogyan változott az elmúlt másfél évszázad alatt a nőkről kialakult kép, amit szobrokba önteni sem felejtettek el Szegeden. Járjanak utána, és nézzék meg, mennyi, különböző évtizedből származó női szobor áll ma a városban!
Addig jártak a korsók a kútra, míg egy szoborba öntött lányt kapott a tetejére
Mégpedig egy olyan lánynak a vándorszobra került a kút fölé, amelynek sokáig nem találták a helyét. Egy ideig a Klauzál téren állt, most azonban ott folydogál alatta az a meleg gyógyvíz, amelyet a harmincas évek végén Patzauer Dezső konyak- és likőrgyár-tulajdonos vállalkozó kezdett palackozni. A forrást is ő nevezte el Annak-kútnak az épp akkor született lányáról. Csáky József Táncoslányként emlegetett szobra pedig húsz évvel később került az egyre népszerűbb kút tetejére.
És ez a belvárosi kút messziről is könnyen felismerhető. Egyrészt azért, mert ma már egy kisebb lugas borul fölé, másrészt, mert a gyomorproblémákra megoldást kereső járókelők egymás után teszik a csap alá, és töltik meg a kútból folyó melegvízzel másfél literes palackjaikat. Régen egy ivópavilon is állt körülötte, benne egy vitrines szekrénnyel – a legenda szerint ebben azokat a kisebb-nagyobb epeköveket lehetett látni, amiket a víz hatására hajtottak ki az ivókúrán szerencsésen áteső vízfogyasztók.
Erre épült aztán az innen, vagyis a Tisza Lajos körút és a Kossuth Lajos sugárút sarkától pár méterre található Anna Fürdő is, amely a dél-alföldi régió legelső hévízforrása volt. Ma a több mint százéves fürdőépület két külön szárnyában működik a gyógyvizes termálfürdő és a wellness részleg.
Travelo tipp: Olyan szállást keresnek, ahonnan télen is zsebre tett kézzel sétálhat át a szomszédos fürdőbe és nyáron a mellette fekvő strandra? Akkor a négycsillagos Hunguest Forrás hotelt ajánljuk, amelyből egy folyosón keresztül juthatnak át egy vízibirodalomba. A Napfényfürdő Aquapolisban Európa leghosszabb, egész évben működő, zárt vízi csúszdáját találják, amely egy 30 méter magas toronyból indul, lifttel lehet megközelíteni, és 272 méter hosszan tekereg – a kisebb testvére ugyanezt teszi, csak 223 méteres hosszúságban.
Tudták, hogy Szeged több női fotóművészére is büszke?
Pedig itt született például az a Kárász Judit, akinek érzékenysége egészen új műfajt teremtett a harmincas, negyvenes évek fotózásában. Berlinben tanulta ki a szakmát, ahol Robert Capával dolgozott együtt, majd Szegedre hazatérve addig járta a környező tanyavilágot, hogy végül személyes benyomásai alapján készítette el a térség első szociofotóit. Pont úgy, ahogyan régen Kodály gyűjtötte a hanganyagokat a falusi fonókban dolgozó nőktől, amelyeket ma népdalokként ismerünk.
Kárász még a második világháború előtt Dániába menekült, zsidó származása miatt évekig bujkálnia kellett, mialatt egy barátja tanyáján dolgozott. Kevesen tudják, de a háború után újból hazatérve ő volt az, aki a Magyar Nemzeti Múzeumban kiállított tárgyakról szóló albumokat is telefotózta. Ezután azonban már soha többet nem készített szociofotókat, 1977-ben pedig önmaga vetett véget életének. Ma a Fekete Sas és a Nagy Jenő utca sarkán álló ház falán látható az emléktáblája.
De itt tanult és dolgozott fotográfusként az a Bäck Manci is, akinek nemrég a Reök-palotában is volt egy nagyobb kiállítása. Ő is egyike volt azoknak a nőknek, akik a múlt század eleji gondolkodás ellenére már külföldre mentek kitanulni szakmájukat. Bécsben sokáig mozdulatművész táncosnőket fényképezett, majd amikor visszatért Szegedre, családjától kapott pénzt, hogy megnyithassa saját fényírdáját, később pedig már több fotós szalont is működtetett.
Arról volt híres, hogy az utcáról betérő vendégeiről nem egy-egy darab beállított fotót készített szalonjaiban, hanem művészi portréfotókat. Ezeket teljesen spontán, természetes testhelyzetekben elkapott pillanatokban kattintotta le, és mivel több ilyen is készült, gyakorlatilag egy kisebb portfólióként adta át megrendelőinek. Abban hitt, hogy az emberek profilból mutatnak a legjobban, az oldalról készített képeihez pedig az akkoriban még újdonságnak számító, lámpák adta fényekkel és árnyékokkal játszott.
A jóféle feketét is nők főzték Szegeden
Hiszik vagy sem, a nőkön múlott egykoriban az is, hogy a kávéházakban milyen ízű kávét szolgálnak fel a csészékben. Kávépörkölőnek lenni ugyanis fontos mesterség volt. Ma újhullámos helyekként emlegetjük, pedig a múlt század elején még természetes volt, hogy a kávézókban helyben, általában az épületek udvarán pörkölik a kávét. Minden kávézónak megvolt a maga udvara és egyben ízvilága attól függően, hogy az ott dolgozó háziasszony saját érzése szerint hogyan, milyen hosszan pörkölte a babszemeket.
Az 1800-as évek végén a város legjobb kávét kínáló helyeként emlegették a Klauzál téren álló Belvárosi Kávéházat, amelyet a Ströbl család üzemeltetett, és amelyben szintén a kávépörkölő asszony kezeit illett dicsérni. Ma már egy bank működik a helyén, pedig régen a tér minden sarkán állt egy kávézó.
Egy tanítónő indította el Szeged első lányiskoláját
A XIX. század végén Európában már általános volt, de nálunk még mindig nem tanultak iskolában a lányok. Drucker Irma volt azon első nők egyike, aki már a pesti Angolkisasszonyok tanítóképző intézetben szerezhetett képesítést. Ezt követően Szegedre költözött, és alig 24 évesen, az 1860-as évek elején már saját házában, a Tisza Lajos körút 75. szám alatt nyitotta meg hatosztályos magániskoláját, ahova csak lányok járhattak. Persze, ezek a lányok mind a tehetősebb családokból érkeztek, és egy idő után sikk is volt Drucker Irmához járni.
Ma az iskola emlékét a helyén álló épület helyett már csak az idegenvezetők őrzik, ahogy azt is, hogy a szegedi lányok intézményesített oktatásának elindulását Drucker Irma lányneveldéjének köszönhették. A múlt század elején meg is nyílt a város első állami gimnáziuma – az akkori Szent Erzsébet Gimnáziumba szintén csak lányok járhattak. A ma már művészeti képzést is adó középiskola Tömörkény István nevét viseli, és egyike a város legszebb szecessziós épületeinek. Idejárt az előbb említett Kárász Judit fotóművész, és a Kucses Évaként született Janikovszky Éva is, akiről az iskola mögötti kollégiumot nevezték el.
Szegeden állt munkába az első női könyvtáros is
Mégpedig Fischhof Ágotának hívták hazánk első szakképzett női könyvtárosát, aki szintén külföldön tanulta ki szakmáját, és annak ellenére emlegették Móra Ferenc kisinasaként, hogy Ágotának ekkor már papírja is volt róla, míg Mórának nem, pedig ő könyvtárigazgatóként dolgozott!
Sokak szerint gyönyörű nő volt – statisztikák mutatják, hogyan emelkedett a könyvtárlátogatók száma onnantól kezdve, ahogy munkába állt. Moholy-Nagy László egy róla készült portréfestménnyel, Juhász Gyula pedig Ex libris. Ágotának. címmel írt verssel udvarolt neki. A könyvtárépület, ahol Ágota egykoriban dolgozott, ma már a Móra Ferenc Múzeum otthona. Az egyik, első emeleti terem ajtaja fölött még állt is egy felirat, ami erre emlékeztetett, és egy szoba is, amely Móra Ferenc irodájának volt berendezve. Jelenleg a múzeumot felújítják, nagy kérdés, mit őriznek meg ebből.
De a Dóm téri Somogyi-könyvtár harmadik emeletén még megvan az Emlékkönyvtár, amely nemcsak azért érdekes, mert Juhász Gyula nagybátyja készítette fából a bútorait, de azért is, mert számos régi könyvnyomatot őriznek abból a negyvenezer könyvből, amit még az esztergomi kanonok küldött az árvíz után megsemmisült közkönyvtár állományának pótlására.
A szecesszió és a szép lányok domborulatait megvétózó asszonyok
A fentiekben többször előkerült a szegedi árvíz témája, és nem is véletlen. A medréből 1879-ben kilépő Tisza egészen új időszámítást hozott a helyiek életébe – azóta minden történést az árvíz előtti és utáni időszakhoz viszonyítva emlegetnek. Az árvíz a város történelmének legnagyobb katasztrófája volt, a romantikus nézet szerint azonban a szegediek a hatalmas pusztítással egy lehetőséget is kaptak városuk újjáépítésére. És mivel ekkoriban a szecesszió lázában égett Európa, a fiatal tervezők mentek is szép számmal a városba, hogy szinte egymásra licitálva tervezzenek szebbnél-szebb épületeket. Az 1900-as évek első évtizede ezeknek a gyönyörű palotáknak az építésével telt.
Így épült fel a Goldschmidt-palota, a Móricz ház és a Gróf-palota, de a Dugonics téren található Ungár-Mayer-palota is. Utóbbi a város első, vasbetonból készült lakóépülete volt, és úgy lett négyemeletes, hogy kezdetben a felső két szint építésére valójában nem is kaptak engedélyt. Ugyanis az építési engedélyt kiadó hivatal egyáltalán nem volt biztos abban, hogy a vasbeton-szerkezet elég masszív lesz-e ahhoz, hogy több emeleten, több bérlakást is elbírjon.
A Szent István téren ekkor már állt ugyan egy vasbetonszerkezetű épület – de az mégiscsak egy a Víztorony volt, és nem lakóépület. Amikor azonban a hivatalban azt látták, hogy az idő telik, és a benne élő családokkal együtt még mindig áll a ház, utólag az engedély is megérkezett. A lakói nem sejthették, hogy bérleti szerződésük egyszer még az utókort is foglalkoztatja; ahogy talán azt sem, hogy azon kevés szerencsés szegedi közé tartoztak, akik egy ilyen különleges épületet mondhattak otthonuknak.
De persze, ez még mindig csak néhány azon sok szép épület közül, amiket nemcsak megnézni, de történetüket megismerni is érdemes. Mert például, ha a belvárosban sétálgatnak, és hullámzó homlokzatú, félig zárt, félig nyitott erkélymegoldásokat találnak egy házon, amelynek falain lányszobrok táncolnak, szinte biztosak lehetnek, hogy annak tervein egykor Magyar Ede dolgozott. Az ő tervei szerint pl. a Reök-palota homlokzatára is felkerültek volna ezek a szegedi tündérekként emlegetett lányalakok, legalábbis akkor, ha a házban élő asszonyok nem vétózzák meg a jó erkölcs megsértése indokával.
Travelo tipp: Ha olvasóink közelebbről is megismerkednének a szegedi szecesszióval, nevezzenek be egy vezetett sétára, amely a Víztornyot állítja fókuszba. A torony kilátóteraszáról szinte az összes szecessziós palotára rálátni, amelyeket ezt követően sorra fel is fedezhetnek a csoporttal. A kétórás séta ára felnőtteknek 1200, diákoknak és nyugdíjasoknak 800 Ft, regisztrálni itt lehet.
A városban a Tourinform Szeged vendégeként járhattam, a cikk elkészítésében Hódi Nóra idegenvezető volt segítségemre.