A 19. század egyik legmeghatározóbb festőjének műhelyébe nem könnyű bejutni. Csak egészen kis csoportokat engednek be egyszerre, ezért néha hónapokkal korábban le kell foglalni az időpontunkat, hogy megnézhessük, hol élt és dolgozott Paul Cézanne. Ezek alapján nem is gondolnánk, hogy az épületre sokáig nem tartott igényt a város, és csak hatalmas szerencsével, egy amerikai alapítvány közbenjárásával sikerült megmenteni.
Az Atelier de Cezanne épületében vagyis Cézanne műhelyében nincsenek képek, de rengeteg olyan tárgy maradt itt, és képezi most már a kiállítás részét, ami ismerős lehet Cézanne különböző festményeiről. De nem ez az egyetlen időkapszula Aix-en-Provence-ban. Akár egy egész napos programot is kitesz, ha végig akarjuk látogatni Cézanne olyan törzshelyeit, amelyek alig változtak a festő halála óta. A séta közben pedig felfedezhetjük a város más híres látnivalóit is.
A város turisztikai hivatala külön térképet készített azoknak, akik Cézanne nyomdokában járva szeretnék felfedezni a várost. A kiadványban több mint harminc megálló szerepel. A turisztikai információs pontokon szerezhető belőle ingyenes példány több világnyelven is, ebben a cikkben pedig bejárjuk azokat, ahol már-már elhihetjük, hogy időkapura bukkantunk, annyira kevés változáson mentek át az elmúlt több mint másfél évszázadban.
A középiskola, ahol a következő évtizedeket meghatározó barátságok köttettek
A Collège Mignet (akkori nevén Collège Bourbon) Aix-en-Provence egyik elegáns negyedében található középiskola. A kívülről ma is nagyjából változatlan épületet 17. és 18. századi, ma már műemléki védettséget élvező paloták veszik körül. Ezeket az utcákat szabadon bejárni, és rácsodálkozni a homokkőből faragott téglákra, díszekre, a különleges ablakokra és zsalugáterekre, segít abban, hogy megértsük Aix-en-Provence valaha volt nagyságát.
Az iskola Cézanne életének az egyik legjelentősebb állomása. Több fontos barátságot is kötött itt, amelyek közül a legmeghatározóbb a később íróként és újságíróként híressé vált Émile Zolával kialakult, három évtizeden át tartó kapcsolata volt.
Amikor Zola Párizsba költözött, Cézanne – a családja felháborodása ellenére – hamarosan követte. Így lett részese a párizsi művészeti életnek, és így tett szert a kor később ünnepelt impresszionista festőinek az ismeretségére is. Tőle is voltak festmények a híres, 1863-as „Salon des Refusés" kiállításon, ahová azok a képek kerülhettek, amelyeket a bizottság nem válogatott be a „Paris Salon" néven rendszeresen megrendezett festészeti seregszemlére.
Ma, amikor az ilyen, a kánon által akkor elutasított képek a világ legdrágábban elkelt festményei között vannak - ha egyáltalán árverésre kerülnek még valahol -, nehéz elképzelni, hogy a 19. század második felében leginkább csak nevetség tárgyai voltak. Cézanne-t ráadásul a legtöbb kortársa sem értette meg, mivel már az impresszionistákon is túlmutatott a művészete.
Utólag úgy tekintenek rá, mint aki a híd szerepét töltötte be az impresszionizmus és a kubizmus között. De a szakmai siker csak életének kései szakaszában találta meg valamennyire, ami egészen abszurd, tudva, hogy később Picasso és Matisse is a modern festők apjaként emlegették Cézanne-t.
Cézanne és Zola valószínűtlen barátsága három évtizeden át kitartott, pedig minden ellene szólt. Egészen különböző háttérből jöttek; Cézanne rendkívül jómódú családot tudhatott maga mellett, apja banktulajdonos volt Aix-en-Provence-ban. Ezért festő kortársaival ellentétben Cézanne-nak élete jelentős részében nem is kellett aggódnia anyagi gondok miatt.
Ezzel szemben Zola korán árván maradt. Olasz származású, a város közelében épített vízvezetéknél fontos pozícióban dolgozó apja halála után a családja elszegényedett. A középiskolába is csak ösztöndíjjal kerülhetett be. Később azonban fordult a kocka. Zola ünnepelt íróként a párizsi elit köreiben forgott, míg Cézanne inkább a vidéki élet nyugalmában lelte örömét.
A fennmaradt emlékek szerint dacosan rajongtak egymásért, még ha a másik művészete iránt nem is volt magától értetődő ugyanez az elragadtatottság. A kikezdhetetlennek tűnő baratság sírját Zola „A mestermű" című darabja ásta meg. Az ebben ábrázolt, a történet végén öngyilkosságot elkövető festőművészben Cézanne saját magát vélte felfedezni. A művészettörténészek által felsorolt párhuzamok és hasonlóságok szerint nem alaptalanul. Cézanne a neki küldött példányt megköszönte, de visszaküldte. Nincs nyoma annak, hogy egyetlen egyszer is találkoztak vagy beszéltek volna ezek után a – valaha az iskolatársaik által elválaszthatatlanoknak gúnyolt – barátok.
A kocsma, ami számtalan generációt kiszolgált már
Aix-en-Provence középkori, zegzugos utcácskáit a 17-18. században épült, négyzetes alaprajzú elegáns negyedtől egy sugárút választja el. Ezt a Cours Mirabeau-t mindig is kocsmák és kávézók népesítették be. De az összes közül a legkülönlegesebb valószínűleg az 53-as házszám alatt található Deux Garçons, aminek a története egészen 1650-ig nyúlik vissza, és amiben bizarr módon folyamatosan G betűs tulajdonosok és főpincérek adták egymásnak a stafétát.
Eredetileg „Fogadó a Fehér Lóhoz" névvel üzemeltetett itt italmérést egy G betűs tulaj, majd jöttek-mentek a korszakok és a (továbbra is G betűs) nevek, míg 1840-ben meg nem kapta a jelenleg is érvényes „Deux Garçons" elnevezést a hely. Így ismerte már a helyet Cézanne is, aki gyakran volt vendég a Cours Mirabeau kocsmáiban a barátaival. A "Deux Garçons" belső kialakítása állítólag alig változott azóta.
A hegy, amit Cézanne legtöbbször lefestett, de sosem unt meg
Zolának írta egy levelében az 1870-es évek végén Cézanne, hogy mennyire megragadta a Sainte-Victoire-hegy látványa, ahogy egy vonatúton megpillantotta. Később, szinte megszállottan vetette vászonra a hegyet újra és újra.
1902-től 1906-os haláláig a Le Terrain des Peintres nevű kilátópontról tizenhétszer festette meg a Sainte-Victoire-t vízfestékkel és tizenegy további alkalommal olajfestékkel. A kilátóponthoz nagyjából negyedórás sétával eljuthatunk mi is, ha az Atelier Cézanne-tól (a festő műhelyétől) kiindulva a róla elnevezett úton haladva követjük a város által „Le Terrain des Peintres" táblákkal kijelölt sétautat.
Összességében nehéz úgy Aix-en-Provence-ban sétálni, hogy ne keresztezzük folyton Cézanne útját. Erre a városban sok helyen emlékeztetnek is a macskakövek közé elrejtett, arany színű, Cézanne nevét viselő táblácskák. Ahol ilyet látunk, biztosan megfordult a festő is.
A legtöbb templomnál is találkozunk ilyennel, hiszen nekik is van általában valamilyen, Cézanne-hoz kapcsolható történetük. Valamelyik rokonát biztosan ott keresztelték meg, vagy ott mondtak misét érte a halála után. Ezek már csak a legelszántabb rajongóknak lehetnek érdekesek. Tudni kell válogatni a listáról, mielőtt túl gyorsan ráununk, és a végén kimaradnak olyan érdekességek, mint az az épület, ahol közel kétszáz éve Cézanne apjának a bankja volt. Vagy a Musée Granet, Aix-en-Provence szépművészeti múzeuma, ahol Cézanne tíz olajfestménye kapott helyet.