Nem sokkal a kezdeti sokk után tettünk egy kirándulást a Hármashatárhegyre, és ez a túra egészen más hangulatúvá sikeredett, mint máskor. Már rengetegszer jártam a budai hegyekben, és tudtam arról is, hogy itt-ott maradtak fent második világháborús katonai létesítmények. Valószínűleg láttam már a Hármashatárhegy légvédelmi bunkereit is, de sosem keltették fel az érdeklődésemet különösebben. Nem így most. Ott akkor megérintett a történetük, tudni akartam mire használták őket.

Körbejártuk, majd felmásztunk a beton emelvényre, de most nem a csodás panorámát, mint inkább a felettünk elhaladó repülőgépeket figyeltük. Vajon hogyan ismerem fel, hogy utasszállító, vagy katonai gép? A társaságom jól tájékozott az efféle dolgokban: a hangjukból – világosít fel. Ha mély, búgó hangja van, akkor elképzelhető, hogy katonai gépről van szó. Ez a kirándulás egészen más nyomot hagyott bennem, mint amire számítottam.

A következő emlékezetes kirándulás áprilisban történt, eddigre már egy picit csillapodott a háború okozta szorongás bennem, és megjelent a tavaszvárás izgalma. Azért utaztunk Mátraszentistvánra, hogy egy kicsit elmerüljünk a természetben, de oda érve kellett konstatálnunk, hogy egy picit korán jöttünk. Rendesen meglepődtünk, amikor rájöttünk, hogy itt még télikabátos idő van, és bizonyos helyeken a fák is majdnem teljesen csupaszak még. Budapesten már bontogatták a leveleiket, szóval olyan volt, mintha visszautaztunk volna a télbe.

A nyaralóban olyan hideg volt, hogy fel kellett hoznunk a tűzifát a kamrából. A kandalló tüze mellett vártuk a tavaszt. Persze a fával tüzelés azóta már egy kicsit más megvilágításba került, de akkor épp ez adta meg a kirándulás romantikáját – utoljára gyerekkoromban, nagymamám házában tettem fát a tűzre, így nagyon élveztem a tüzeskedés minden kis apró rutinját, az elégett fa illatától kezdve a láng különböző színeien keresztül a kandalló fényeiig a sötét szobában.

A világnak ezen a pontján minden olyan nyugodt, minden olyan ártatlan volt, a patakok csendesen csordogáltak az erdőkben, kedvesen szállingózott a füst a kéményekből, a cicák pedig hozzánk dörgölőztek, és az ölünkbe másztak az utcán, ha leguggoltunk hozzájuk.

A zebegényi hosszúhétvégénken végre átélhettük a tavaszt annak rendje és módja szerint. Igazi elvonulás volt, a szó szoros értelmében, ami sokkal inkább szólt a lazításról, mint a kimerítő, nagy túrákról. Ehhez pedig nem is találhattunk volna jobb szállást, mint egy csodás, háromszög alakú kabinházat, amelynek a típusába nem mellesleg teljesen beleszerelmesedtünk.

Kiválóan alkalmas volt arra, hogy este a teraszon, kényelmes nyugágyból kémleljük a csillagokat, nappal pedig a kertjében nyíló vadvirágokban gyönyörködjünk. Másnap lent, a Duna-parton, a fás lugasban kiterített pléden fogyasztottuk el a zebegényi utcákon vásárolt házi készítésű cukormentes meggylevet, miközben egy távcsővel egy kacsa-családot figyeltünk a túlparton.

Zebegényből hazafelé megálltunk Nagymaroson egy kávéra, majd megebédeltünk az otthonosabb romkocsmák hangulatát idéző Piknik Manufaktúra nevű helyen. Irigyeltük a helyieket, hogy bármikor kimehetnek a strandra úszni egyet. Bizony a lakóhelyünkhöz közeli fürdésre alkalmas élővíz nagy kincs, erre már a párizsiak és a koppenhágaiak is rájöttek.

Büfékocsik és Balaton

Az egynapos balatonboglári kirándulásunknak igyekeztünk megadni a módját, kihozni, amit csak lehet a MÁV szolgáltatásaiból. Hogy minél hangulatosabb legyen, eleve úgy készültünk, hogy a vonat retró büfékocsijában tízóraizunk. Kávét és omlettet rendelünk, amit pedig kihoznak, az igazán elsőosztályú! Érződik, hogy szívvel és lélekkel készült! Az ablakhoz fordított bárszékeken ülve fogyasztjuk el az ételt, miközben a fák és a nyaralók között már itt-ott felbukkan a Balaton vize; olyan közel vannak hozzánk a mögöttünk lévő asztalok, hogy két férfi intim beszélgetésének szinte minden szavát jól halljuk. De a büfékocsik már csak ilyenek, ez is hozzátartozik a bájukhoz...

A Balaton persze minden évben hozza, amit kell, a táj gyönyörű, a víz csodás, a fák pedig elegendő árnyékot adnak, hogy sikeresen elkerüljük a totális leégést. A lángos ára azonban ezúttal egy kicsit magasabb a megszokottnál. Helyette inkább az egyetlen helyen kapható, és hangyányit olcsóbb tócsnit választjuk, amiről kiderül, hogy szuper étel. Aki nem ismerné, ez egy reszelt nyers krumpliból és lisztből készült, zsírban, vagy olajban sült tészta, amelyet a lángoshoz hasonlóan sajttal és tejföllel ízesítenek - megfogadom, hogy otthon is készítek majd ilyet.

Az áprilisi tél után július végén ismét a Mátrában vagyunk, a természet pedig most is meglep. A súlyos aszályok közepette egészen kiszáradtak a tavasszal még élő erdei patakok, az erdőkben pedig helyenként mintha már most ősz lenne: ahogy fújja a fák lombjait a szél, szállingóznak az elszáradt falevelek. Parádsasváron van a szállásunk, és a helyiek mesélik, hogy a fentebb fekvő településeken vízkorlátozást vezettek be. Itt még szabad a locsolás, de azért óvatosan bánunk a slaggal a kertben. Az élővilág mindenestre örül a víznek: a kertünkben feltűnik egy akkora méretű béka, amekkorát el sem tudtam képzelni korábban.

Augusztus végén látogatunk Kisorosziba, ahol a folytatódó csapadékhiány miatt hihetetlenül alacsony a víz. A Szigetcsúcsnál egy hatalmas uszadékfa hever a hosszan elnyúló strandon, amit sokan köztéri bútornak, törülközőszárítónak használnak. A korábbi napokban már esett egy kis eső, így friss, élénkzöld növénykék bújtak ki a fák tövében a máskor víz alatt lévő ligetek között – egészen tündérmesébe illő látvány.

Az év összes kirándulása közül talán a legemlékezetesebb a bécsi volt. A Covid miatt évek óta nem voltam külföldön, így már nagyon vágytam az élményre, hogy idegen nyelven beszéljenek körülöttem. Nem tudom pontosan miért, de ez az idegenség, ez az ismeretlenség, az izgalom, hogy külföldön minden olyan más, mindig felvillanyoz.

A legegyszerűbb dolgok érdekelnek: hogyan öltözködnek az emberek, milyen arckifejezéssel ülnek a villamoson, mit lehet kapni az élelmiszerboltokban. Nem is nagyon kellett múzeumra költenünk, a város már önmagában olyan volt nekem, mint egy múzeum.

Bár többször jártam már Bécsben, ezúttal is sikerült újdonságokat felfedeznem. Kipróbáltuk milyen bécsi módra a Naschmarkt nevű piacon vacsorázni, megnéztük a Joseph Maria Olbrich által tervezett Szecessziós házat, és a budapesti Rumbach utcai zsinagógát is tervező Otto Wagner hasonló stílusú pavilonjait a Karlsplatzon. De bármerre is jártunk Bécsben, a szemem csak úgy falta a patyolattiszta homlokzatok elegáns díszeit. Szinte sehol egy szemét, vagy folt a járdán... Olyan, mintha minden egyes nap porszívóval mennének végig az utcákon... 

Egyik este, a múzeumi negyedben, egy hihetetlenül hangulatos koncertbe botlottunk: egy török nő énekét egy szíriai mandolinos férfi kísérte. A bécsiekhez hasonlóan az egyik köztéri bútoron heverészve hallgatjuk a koncertet, egy aperol spritz kíséretében.