Korábbi cikkünkben az álomszakmák közé sorolt, irigyelt légiutas-kísérő munkának az árnyoldalait elemeztük ki. Ezúttal azt járjuk körbe, mire számíthat, aki egy hajón tervez munkát vállalni, külföldön. Bár ez nem feltétlenül az álommeló-kategória, mégis sokan álmodoznak arról, hogy egyszer majd belevágnak.

Kerékgyártó Gabi – aki ma már családjával Franciaországban él – nem csak álmodozott erről, hanem útnak is indult, hogy aztán majd 9 éven keresztül a CroisiEurope francia hajótársaság hatalmas folyami hajóin dolgozzon. Ez idő alatt rengetegszer behajózta Franciaországot, Németországot, Olaszországot, járt Hollandiában, Szlovéniában, Szerbiában. Őt kérdezzük most ennek a munkának az összes nehézségéről és szépségéről.

Miért, és milyen érzésekkel vágtál bele a nagy kalandba?
Korábban Ausztriában dolgoztam bébiszitterként, és már ott is nagyon jól éreztem magamat. Egy teljesen más világ nyílt meg előttem, tetszett az emberek mentalitása is. Szeretek új dolgokat kipróbálni. Amikor 2008-ban az Interneten megláttam a Duna Rapszódia egyik hirdetését, amiben folyami és óceánjáró hajókra kerestek munkaerőt külföldre, úgy gondoltam, miért ne próbálnám meg. Nem a pénz, sokkal inkább a kalandvágy motivált.

Fel lehetett lelkileg készülni egy ilyen utazásra?
Semmiképpen, hiszen előző nap szóltak, hogy másnap reggel indulnom kell. Olaszországba utaztam, ráadásul életemben először ültem repülőn, így azt sem tudtam, hol vagyok, de hamarosan egy hatalmas, 110 méter hosszú hajón találtam magam.

Milyen volt a kezdet?
Nagyon nehéz, mert azt láttam, hogy mindenki profin teszi a dolgát, és ráadásul velem ellentétben a legtöbben beszélték a franciát. Akkor azt éreztem, hogy én soha nem fogom azt a rengeteg információt megtanulni, amit a kollégáimtól kaptam. Sokan emiatt két hét után leszálltak a hajóról, de én nem akartam megfutamodni. Úgy voltam vele, hogy ha a másik 24 ember rajtam kívül megtanulta, akkor nekem is menni fog.

Milyen feladatokat bíztak rád?
A lányok általában szobalányként kezdenek, a fiúk pedig a konyhában segédkeztek. Akiről azt látták, hogy rátermett, motivált, jól végzi a munkáját, azok előbb-utóbb bekerülhettek a hajó éttermébe vagy bárjába, ahogy én is, de ahhoz már tudni kellett franciául beszélgetni.

Kezdetben hogyan boldogultál nyelvtudás hiányában?
Az alapvető szavakat, vagyis a köszönést, a számokat, az ételek nevét nagyon hamar meg kellett tanulnunk franciául, hogy értsük, mit kérnek a vendégek. A konyhában is francia séfek dolgoztak, és érteni kellett, ha valamiben a segítségünket kérték. Nekem minimum egy évbe telt elsajátítanom a nyelvet annyira, hogy komfortosan érezzem magamat. 

Persze, nekem is voltak kelletlenségeim abból, hogy a kezdetek kezdetén nem ismertem sok szót. Amikor az egyik vendég megkérdezte, milyen gyümölcs az, amit vacsorára kaptak, én nem tudtam, hogy mondják franciául a maracuját, ezért bementem a konyhára megkérdezni a szakácsot, aki tréfás kedvében volt. Amikor visszamentem, nem értettem, miért néz rám a vendég elkerekedett szemekkel. Kiderült, azt mondtam, hogy heregolyó. Akkor elhatároztam, hogy minden szót megtanulok, amit csak lehetséges, hogy soha többet ne hozhassanak ilyen helyzetbe.

A magyarok segítőkészebbek voltak? Könnyen születtek barátságok?
A 25-40 fős személyzet úgy 70 százaléka magyar volt, aminek kb. a fele egyből segítőkészen állt hozzám. De olyan is akadt, aki kerek-perec közölte, hogy neki sem segítettek, ezért nekem se legyen jobb. Barátságokat is nagyon nehéz volt kötni, mert akik már régóta együtt dolgoznak, azok nehezen engednek be a csapatba új embert.Sokan a hajón találtak párra, ezért hozzájuk sem lehetett kapcsolódni. Az évek alatt persze lettek barátaim, akikkel azóta is tartom a kapcsolatot.

Mennyire okozott nehézséget, hogy a személyzet többi tagjával együtt kellett laknod?
Elég aprók a kabinok, amikben általában hármasával voltunk elszállásolva, és nem volt túl kellemes, ha olyan emberrel kerültünk egy kabinba, akikkel nem voltunk szimpatikusak egymásnak. A legnehezebb talán mégis az volt nekem, hogy onnantól, amint betettem a lábamat a hajóra, többet nem tudtam egyedül lenni, mert egyetlen privát percünk sem volt. Mindenhol emberek vettek körül: a kabinban, az étteremben, a fedélzeten, de persze mindenhez hozzá lehet szokni.

Mennyire volt kimerítő a munka?
Kemény volt, mert a hét napból hatot kellett dolgozni, a munka pedig maraton hosszúságú volt, mivel a ezeken az utakon a vendégek folyamatosan a hajón tartózkodtak, ott reggeliztek, ebédeltek, vacsoráztak. Az egyetlen pihenőnapunkon túl, azért délutánonként is voltak szabad óráink. Amikor a hajó megállt, akkor pedig elmehettünk a vendégekkel várost nézni, vagy ellátogathattunk például a holland Keukenhof tulipánföldjeihez, gondolázhattunk, karneválozhattunk Velencében, mindezt ingyen.

A lelki részével, a honvággyal hogyan küzdöttél meg?
Lelelkileg az volt a legnehezebb, hogy sohasem tudtam, mikor mehetek haza, és láthatom újra a családomat. Évente 2x2 hét fizetett szabadságot kaptunk, persze, csak ha ránk került a sor, de 2-3 havonta általában haza tudtam utazni pár napra. Amikor viszont nem, akkor is mosolyogni kellett a vendégek elött, és akkor is, ha rossz kedvem volt, vagy ha valami bántott.

Anyagilag megérte?
A kezdő fizetés mindig a francia minimálbérnek felel meg, és az évek alatt erre jönnek még a bónuszok, plusz a borravaló, amit minden út végén a vendégektől kaptunk, és pontosan elosztottuk. Na, és persze nem kellett lakbért fizetni, sem az étkezésre költeni, szóval, aki ügyesen összegyűjtötte a pénzét, az jól járt.

Ha újra belevághatnál, ugyan így csinálnád?
Voltak olyan időszakok, amikor elegem volt a hajózásból, de minden nehézségével és szépségével együtt nem bántam meg, és nem csinálnám máshogyan. Ha mégis másképp csinálnék valamit, akkor hamarabb vágnék bele, és nem várnék 29 éves koromig.

(Címlapkép: CroisiEurope)