Hetedik generációként viszed tovább a családban a késkészítés hagyományát, sosem fordult meg a fejedben, hogy más területen is kipróbáld magad? 

Több mindent tanultam a bőrművességtől kezdve, a festészeten át a pénzügyi vonalig, de a késes mesterséget épp a komplexitása miatt szerettem meg: találkozik benne a kovács, a csiszoló, a hőkezelő, a néprajzkutató és egy kicsit a képzőművész.

Egyszer visszavezettük a családfánkat, akkor tudtuk meg, hogy már az 1800-as években Szegeden, majd Szekszárdon dolgoztak a késes- és kovácsműhelyekben az őseim. Én is először késekkel kezdtem foglalkozni, hogy megtapasztaljam, hogy kell dolgozni egy köszörűkővel, egy szegeccsel, és megtanuljam rajtuk az alapvető kézműves fogásokat.

Édesapámtól, a segédjétől és más mesteremberektől tanultam meg a szakmát, ahogy édesapám sem csak nagyapámtól tanulta a mesterséget, hanem ő is különböző, rangos műhelyekbe állt be tanulni szerte az országban.

Mennyiben más kést vagy bicskát készíteni?

A bicska előállítását a szakma a késkészítés csúcsának tekinti, és a kihívást a bicska összetett szerkezete jelenti, amelyben minden század milliméter számít. Amíg egy kés pengéje akár egy fél centivel is lehet rövidebb a tervezettnél, addig a bicskánál a legapróbb eltérés sem megengedett, különben nem tudna záródni. Márpedig akkor lesz a bicskában élet, ha felhúzzuk a rugóját. Egy jó bicskának egy életen át ki kell tudni szolgálnia a tulajdonosát.

Legutóbb egy régi mesterségeket bemutató, vezetett séta alkalmával jártunk nálatok, akkor említetted, hogy régen minden helyzetre volt egy bicska: volt szalonnázós, volt gyógyító, és megint egy másfajta a pásztoroknak. Ma milyen célból keresik a kézműves bicskát?

A magyar egy bicskás nép. Minden nemzetnek, minden kultúrának vannak késes hagyományai, és érdekes, hogy Magyarországon a bicskák a terjedtek el. Régen minden magyar férfi hordott magánál bicskát. Rengeteg fajtája alakult ki a régi idők emberének ízlése, igénye és elvárásai szerint, de természetesen más kultúrák is hatással voltak a hazai bicskakészítésre.

Egy céhlegény a tudását sem egy helyről szerezte, hanem gyakran bejárta a környező országokat, és különböző műhelyekben, különböző kultúrák mestereinél tanulta ki az adott mesterséget, majd a tanultakat hazahozta, a gyakorlatot meghonosította. Mindezeknek köszönhetően ma több mint másfél tucat ilyen, meghonosított bicskaforma létezik, amit mind a magyarok őriztek meg, és amelyeknek számos szakmát kellett kiszolgálniuk. Ezért volt külön bicskatípusa pl. a juhászoknak, vagy az aratásra tartó parasztoknak, akik a földeken uzsonnáztak.

És a mai embernek mit jelent a bicska?

Ilyen értelemben véve, a nagy tömeg számára nem sokat. Van egy szűkebb réteg, amely fogékony arra, hogy ne tömegtermékekkel, hanem mennyiségben kevesebb, de esztétikus, egyedi, jó minőségű eszközökkel és használati tárgyakkal vegye körbe magát. De ha azt vesszük, régen sem vásároltak minden évben új cipőt, hanem cipészhez vitték megcsináltatni – igaz, azok a cipők úgy is készültek, hogy tartósak legyenek, hosszú időre szóljanak. A mi bicskáink is úgy készülnek, hogy egy egész emberéletet kiszolgáljanak. Ezeknek a pengéje nem fog lötyögni vagy kilazulni évek múlva sem, és ha az ember vigyáz rá, akár az unoka is meg tudja örökölni.

Miért pont a kakast véstétek a bicskáitok pengéibe, és a napkorongot a markolatokba?

A kakas a fény, a megújulás, az újjászületés jelképe, a napkorong pedig többek között az erő, a férfiasság, a fényesség szimbóluma és egy hagyományos díszítés a magyar bicskákon. De számos más olyan motívumot használunk díszítésre, amelyek a magyarsághoz, a magyar népélethez köthetők, és a régi idők életérzését hozzák vissza. Édesapám a nyolcvanas évek elején a kiskakast használta a leggyakrabban díszítésre, aztán egy idő után belekovácsolta a pengékbe is, majd így is terjedtek el végül „kakasos bicska" néven a termékeink, ezért lett ez a védjegyünk.

Egy babona szerint az ajándékba adott kés elvágja a jó kapcsolatot; az üzletben mit tapasztaltok, kik vesznek ma inkább ajándékba bicskát?

Tényleg van ilyen babona, amely szerint a kés elvágja a barátságot, de ezt egy érte adott pénzérmével, akár egy ötforintossal szokták kivédeni, és így már olyan, mintha nem is ajándékba kapta volna. Pedig a történelemben mindig is a tisztelet és a megbecsülés jele volt, ha valaki – akár egy uralkodó – a másiknak kést ajándékozott. A kés egy kifejezetten nemes ajándék, a bicskára még ma is azt szokták mondani, hogy a férfi ékszere. Ma például sok hölgy vesz a férjének, párjának ajándékba kést. Még Jimmy Carter felesége is.

A kilencvenes években járt nálunk az egykori amerikai elnök, aki hosszú időt nálunk töltve, nagy gondossággal választott ki magának egy szalonnázó bicskát. Majd másnap a felesége is visszajött egy egész delegációval, társalkodónőkkel és testőrökkel együtt, és nemcsak magának választott, de reprezentációs célra is vett még néhány bicskát, mert annyira tetszett nekik az egyediségük, különlegességük. Az Egyesült Államokban ugyanis elképzelhetetlennek tartották, hogy több generáción keresztül foglalkozzon egy család ugyanazzal, így számukra ez egy cseppnyi magyar történelmet jelentett.

Nincs webáruházatok, csak az üzletben személyesen lehet vásárolni tőletek. Miért?

Mert szinte mind egyéni megrendelésre, nem egy kaptafára készülnek. Nemcsak anyagukban, formájukban is mások, különbözőek a rugóminták, a díszítmények, nem tudjuk tucatjára elkészíteni ugyanazt, majd lefotózva a weboldalon kínálni. És hiába is jönne el valaki a fotók alapján, hogy egy bizonyos maskarabicskát szeretne venni, meglehet, hogy addig nézegeti a többit, mire végül fejesgörbe lesz belőle. Mert nem az ember, mindig a bicska választ. Ez egy életre szóló döntés, amit nem lehet távolról, fénykép alapján meghozni.

A Késesház üzletetek egy kisebb múzeumként is működik, vitrinekkel, benne százéves felszerelésekkel és felcímkézett vágóeszközökkel. Azzal a céllal rendeztétek be, hogy legyen egy hely a késes hagyomány megőrzésére akár itt a szentendrei Dumtsa korzón is?

A feleségem pedagógus, ő maga is elhozta már többször az iskolás gyerekeket, hogy megnézhessék, hogyan készülnek a bicskák, és, hogy milyen magyar bicskaformák léteznek. A gyerekek ezt nagyon élvezik, hatással van rájuk, és sokan a mindennapokban is gyakran jönnek be csak úgy megcsodálni a bicskákat. Tény, hogy az egész világon egyedülálló az, hogy ilyen gazdag formakincset őrizhetünk mi magyarok. Ezt a gazdag formavilágot szeretnénk mi is édesapámmal megőrizni, átmenteni a fiatalabb generációknak, a jövő számára. Erős elhivatottság és szakmai szeretet tombol a mi üzletünkben, ezért édesapámmal nemcsak eladásra, hanem kiállítási darabként is készítünk bicskákat.

Van különösen értékes darab a kiállítottak között?

Sok díjnyertes darabunk van, amelyek különböző pályázatokra, kiállításokra készültek, de összességében mindnek megvan a maga értéke, története, és mindegyik másért kedves számunkra. Vannak nagyon régi, nagyapai, dédapai bicskák is még az 1800-as évek végéről, amelyeken már látszik az idő vasfoga, de még mindig megvan a rugója, éles a pengéje. Némelyiken látható, hogy a legegyszerűbb eszközökkel és megoldásokkal készültek, de már hordozza magában azokat a stílusjegyeket és azt a technikát, ahogyan ma is kovácsolják a bicskát.

Kizárólag hagyományos technológiát alkalmaztok, mennyi ideig tart így egy bicskát elkészíteni?

Minden munkafolyamatot egyszerű eszközökkel, rengeteg kézimunkával végzünk, pl. nem szalagcsiszolóval dolgozunk, hanem csiszolóporban gurított parafa- illetve filckorongokon csiszolunk, amelyeket kaolinnal, faggyúval és szalonnával kenünk be, és ezen polírozzuk a bicska felületeit. A különböző munkafolyamatokhoz más méretű, fajtájú és eltérő szemcsézettségű parafakorongot használunk.

De nagyon érdekes, hogy manapság mindent időben mérünk, az idő lett a legfőbb pénzérték. Sokan kérdezik tőlem is, hogy mennyi idő alatt készül el egy darab, és akkor az alapján számolgatják, hogy mennyit ér. Mi minden bicskát úgy készítünk, mintha magunknak csinálnánk. Nem törekszünk arra, hogy hetente egy bizonyos mennyiség elkészüljön, és van, hogy egyes darabokon akár hónapokig is dolgozunk. Minden tőlünk kikerülő darab a munkánkat, műhelyünket és nagyapám munkásságát is képviseli, ezért mindnek tökéletesnek, kifogástalan minőségűnek kell lennie. És talán ezért nem véletlen, hogy még mindig van olyan, hogy egy idős ember csak azért tér vissza hozzánk az unokájával, mert anno még a nagypapámtól vett bicskát.

Édesapád a szakmában egyedüliként viseli a Népművészet Mestere címet, te pedig népi iparművészként három egymást követő évben is elnyerted a Magyar Kézműves Remek díjat, milyen feladattal, szakmai kötelezettséggel jár mindez?

Népi iparművészek vagyunk, de ez nem azt jelenti, hogy nagypapám munkáit másoljuk. Mindig igyekszünk hozzátenni, gazdagítani a bicskákat akár motívumban, akár azzal, hogy a formájukat igazítjuk, hogy még kecsesebb, még markánsabb, még elegánsabb, még feszesebb legyen a formájuk. A mai pengék már újszerű, modernebb acélokból készülnek, és különleges, egzóta faanyagokat, pl. sivatagi vasfát használunk a markolatokhoz. De minden fejlesztésünk csak addig terjed, ameddig a hagyományokat még meg tudjuk őrizni. Mert abban hiszünk, hogy csak olyan bicskákat érdemes gyártani, amelyek a kor elvárásainak és ízlésének is megfelelnek.

Ezért folyamatosan bújjuk a könyvtárakban a régi könyveket, járjuk a vidéket, látogatjuk a múzeumokat és próbálunk mindig fejlődni. Édesapám a Népművészet Mestere címe és Magyar Tudományos Akadémia kitüntetése mellett számos rangos díjat elnyert már, amelyek mind azt mutatják, hogy jó úton járunk. És ha ilyen bizalmat kapunk, az arra sarkall minket, hogy még jobbat, még szebbet alkossunk, miközben igyekszünk tovább képezni magunkat, és sokszor egymástól is tanulni.