Magyarország visszaszerezte a Seuso-kincsek utolsó darabjait is, így a kincs mostantól együtt, hazánkban található – írja az MTI Orbán Viktor miniszterelnök mai bejelentésére hivatkozva.

A római eredetű Seuso-kincs 15 darabból áll (14 ezüsttárgy: edények, tálak, kancsók és egy szelence, továbbá az ezeket rejtő rézüst), de összességében valószínűleg 248 tárgyról lehet szó. Az ismert tárgyak összsúlya 65,5 kilogramm, anyaguk szokatlanul nagy tisztaságú ezüst. A lelet nevét tulajdonosáról kapta, akinek nevét egy majdnem 9 kilogrammos, 70 centiméter átmérőjű tál szélére köriratban felvésett vers örökítette meg.

Az ezüstkészlettel megajándékozott Seuso (vagy Sevso) valószínűleg gazdag hadúr vagy a Római Birodalom tartományi főtisztviselője volt, aki az ezüsttárgyak keletkezési életkorából ítélve a Kr. u. 4. században élhetett. Székhelyére a már említett tálon egy korabeli palotát és a kertjében lakmározó társaságot ábrázoló relief, illetve vadász-halász életkép utal: a Balatonra emlékeztető alakú tó vizében ficánkoló hal fölött ez a felirat olvasható: Pelso (azaz Balaton).

Számos bizonyíték szól a lelet magyarországi eredete mellett. A legnagyobb ismert tálon az első tulajdonos neve és a Balaton egykori latin neve olvasható. Nyomós érv, hogy egy 1878-ban Polgárdi területén előkerült, a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött négylábú ezüstállványnak és a Seuso-kincs egyik darabjának mintája, mérete olyan fokú egyezést mutat, hogy feltehető: azonos mester készítette őket, a két lelet összetartozik és együtt rejtették el őket.

A talajtani vizsgálatok is nagy hasonlóságot mutatnak, az egyik esetben „gyakorlatilag azonos" a Polgárdi környékén talált földminta és az egyik tálról származó agyagminta. A kincset rejtő fémüst is olyan technikával készült, amelyet akkoriban csak Pannóniában, főként a Balaton térségében alkalmaztak. Szabadbattyán határában, Polgárdi közelében hatalmas római kori villát tártak fel, amely vélhetően Seuso vagy egy hasonlóan gazdag úr tulajdona lehetett. Feltételezések szerint Seuso valamelyik barbár betörés idején rejthette el kincseit. Erre valószínűleg a 4. század végén, az 5. század elején kerülhetett sor.

A rendkívül kalandos sorsú lelet eredetéről hivatalosan semmit sem lehet tudni. Valószínűsíthető, hogy az 1970-es években kutatta föl Polgárdi környékén Sümegh József, aki hivatalos bejelentést nem tett. Sümeghet 1980. december 14-én felakasztva találták egy Polgárdi közelében lévő romos, földbe vájt kunyhóban, ahol egy sebtében betemetett, nagyméretű tárgyak elrejtésére alkalmas üreget is felfedeztek. A hivatalos vizsgálat öngyilkosságot állapított meg, de ezt sokan vitatták. 2003-ban egy Pápán raboskodó férfi, Lelkes József azt nyilatkozta egy bulvárlapnak, hogy a kincseket Sümeghgel együtt ő ásta ki a Polgárdi melletti bányában, a két nagy üstbe rejtett negyvendarabos leletet eladogatták. A férfi azt is állította, hogy a titkot ismerő három barátja is furcsa körülmények között halt meg.

A lelet vélhetőleg közvetítők útján, a nyolcvanas években került a nyugat-európai műkincspiacra. A tizennégy ismert darabot 1980 és 1987 között vásárolta meg befektetési céllal egy Lord Northampton vezette angol befektetési társaság. A kollekciót a Getty Múzeumnak akarták eladni, majd 40 millió fontért árverésre bocsátották, az ügylet azonban meghiúsult, mert a tárgyak libanoni eredetét tanúsító papírok hamisítványnak bizonyultak.

A magyar kormány 1991-ben bejelentette igényét a kincsre, miként Libanon és Horvátország is. Libanon a tárgyalás kezdete előtt elállt követelésétől, Magyarország és Horvátország pedig elvesztette a pert: az 1993-ban New Yorkban hozott ítélet szerint egyik ország sem tudta hitelt érdemlően bizonyítani, hogy területén találták meg a leleteket. Az obskurus származású ezüstedények a lord birtokában maradtak, ugyanakkor a legális nemzetközi műkincspiacon gyakorlatilag eladhatatlanná váltak. A brit tulajdonos 2006-ban bejelentette, hogy eladná a kincseket, amelyet nem nyilvános kiállításon be is mutattak.

Az Oktatási és Kulturális Minisztérium ez ellen levélben tiltakozott, közölve, hogy a magyar jogszabályok értelmében a kincsek a magyar állam tulajdonát képezik, a magyar állam tulajdoni igényét továbbra is fenntartja, és ezzel kapcsolatban minden lehetséges jogi lépést megtesz, ezek után a kincset nem sikerült értékesíteni.

2012 augusztusában Zelnik István műgyűjtő felajánlotta, hogy megvásárolná az ezüstkincs-együttest, melyet végrendeletében Magyarországra hagyna, ha az állam vállalná, hogy ideiglenesen lemond követeléséről és nem kobozza el. Az ajánlatot a kulturális tárca visszautasította.

2014. februárban a Magyar Régész Szövetség javasolta a Magyar Nemzeti Banknak (MNB) a meghirdetett műkincs-visszavásárlási program keretében a Seuso-kincsek visszaszerzését, de az MNB azt közölte, hogy ezt nem tervezi.

2014. március 26-án Orbán Viktor miniszterelnök bejelentette: Magyarország 15 millió euróért (mintegy 4,5 milliárd forintért) visszaszerezte és hazaszállította a Seuso-kincs hét darabját: a vadász-, azaz a Seuso-tálat és a geometrikus tálat, a két geometrikus kancsót, a kézmosó tálat, az illatszeres dobozt és a Dionysos-kancsót, továbbá a kincs 1500 évvel ezelőtti elrejtéséhez használt, rézből készült üstöt.

A most hazatért hét műtárgy az Achilleus és a Meleagros tál, az állatalakokkal díszített kancsó, az amphora, a Hippolytos-kancsó és a két, díszítésében a Hippolytos-kancsóéval rokon vödör.

A kincseket a Parlamentben kiállítva ingyenesen láthatja a közönség augusztus végéig naponta 12 és 18 óra között, ezután országjárásra indulnak, majd a Magyar Nemzeti Múzeumba kerülnek a műtárgyak. A Seuso-kincs végleges elhelyezéséről a kormány a későbbiekben fog dönteni.