Azt, hogy Tokaj nem egy pillérre, hanem többre akar támaszkodni, jól jelzi az egyik infótábla sarkába rajzolt figura a városka központjában: három képregényalakból az egyik borozik, a másik horgászik, a harmadik túrázik. Nos, mi a harmadikat követtük, és egy október végi szombaton nekivágtunk a Tokaj fölé magasodó Kopasz-hegynek. A városka főterétől, a templom jobb oldalán haladva a piros-fehér jelzést követtük, és hamarosan egy csodás turistaösvényen találtuk magunkat. A cél az 512 méteres csúcs volt, tetején a hatvanas évek elején épült tévétoronnyal, ahonnan az egyik útikönyv szerint szép időben akár a Tátráig is el lehet látni.

Nos, azóta is érthetetlenül állunk a rejtély előtt, hogy az, aki ezt leírta, járt-e életében a csúcson. Onnan – pontosabban a tövéből – ugyanis Hegyaljára és az Alföldre lehet kizárólag rálátni, és mindezeknek is csak egy kis szeletkéjére. (Itt fogalmazódott meg a javaslat is bennünk, hogy építsenek a fák koronája fölé egy közepes méretű kilátót, ha nincs rá pénz, gyűjtsenek a neten, én biztos adok bele).

Na, de ne siessünk ennyire előre, lássuk inkább, milyen út vezet a csúcsra: az eleje kissé meredek, de teljesíthető – hacsak előtte nem esett egy bő héten át, mint esetünkben –, ezért a hegy tövében egy 200 méteres szakasz olyan volt, mintha extrémsportolnánk: csúszkálás, egyensúlyozás a löszös talajon. Miután ezt leküzdöttük, viszonylag hosszan haladtunk a Borostyán-tanösvény mentén kényelmesen felfelé. (Érdemes elolvasni a tanösvény tábláit, melyek tanulsága szerint a szövegeket megfogalmazó természetbúvároknak valami egészen sajátságos a humora.) Sok erdőben jártam már, de ez tényleg kimagaslóan szép és zöld; alighanem közrejátszott ebben a csapadékos nyár, a hosszú ősz és nyilvánvalóan a hely szelleme.

Kényelmesen haladva a főtértől kb. másfél óra alatt értünk a csúcsra – amiről a lustáknak sem kell lemondaniuk, Tarcalról ugyanis fel lehet jönni autóval. Megnéztük az egyetlen kilátást, amit a fák lehetővé tesznek, elképzeltük, a másik irányban milyen lehet ellátni a Tátráig, aztán szépen leballagtunk a hegyről (a végén ismét a kötelező csúszkálással). Az egyik szembejövő fater azt magyarázta a lányának, hogy ez a felázott löszös talaj nehezebb terep, mint a magas-tátrai Vörös-torony-hágó, és mivel én soha nem féltem életemben úgy, mint azon a hágón, belebonyolódtam a családi beszélgetésbe, jelezve, hogy azért ez sokkal könnyebb terep. A túraút ugyanis alapvetően a könnyű és a közepes között van száraz időben, kis erőnlét kell hozzá, meg egy normális túracipő.

A hegyről leérkezve szerencsére pont belefutottunk egy harcsafesztiválba, plusz a főtéren egy kis vásáron a helybéli portékákat árulták (pl. tokajis borecetet vagy tokajival tuningolt lekvárt). Látszik az igyekezet, hogy Tokaj gasztronómiában is fel szeretne nőni a bor mellé: egyre több a helyi terményeket feldolgozó manufaktúra, a jó étterem (meg persze maradt pár rossz is), melyekben sem mi, sem ismerőseink nem csalódtak (lásd keretes írásunk). Országosan ismert a minden hónap második vasárnapján megtartott Tokaj-Hegyaljai termelői Piac a Disznókő pincészet előtt, a Sárga Borház parkolójában.

Másnap befizettünk egy hajókázásra a Bodrogon – októberben délelőtt 11-kor és délután 3-kor indult egy-egy hajó –, ami kellemes volt, és még a Bodrog sárszínével sem lett volna semmi bajunk (mint már szó volt róla, napokig esett az eső, könnyen felkavaródott az iszap), ha nem úszott volna szembe velünk minden percben egy-egy műanyag flakon vagy ne haladtunk volna el egész műanyag flakon szigetek mellett. A hervasztó látványért némiképp kárpótolt a sok vízimadár, de azért nem volt kellemes belegondolni, hogy előző napi halunk korábban ebben a vízben ficánkolt. Kicsit jobb időben mindenképp érdemes kenut vagy kajakot bérelni, és kikötni a gyakran természetvédelmi területként nyilvántartott ártérben.

Andalogtunk a Tisza-parton és a belvárosban, benéztünk a helyi termékeket árusító boltokba, elautóztunk a szomszédos településekre, például a mostanában egyre felkapottabbá váló Mádra; és gyönyörködtünk a csodás tájban és a pincék építészetében. A közeli bányatavakat kihagytuk, de megnéztük a kb. 35 kilométerre lévő Megyeri-tengerszemet – de erről már egy másik cikkben fogok beszámolni.

A szállásról akkor érdemes külön írni, ha nagyon jó vagy nagyon rossz; nos, mi egy ár/érték arányban igen kellemes helyen laktunk nem messze Tokaj belvárosától, így érdemes róla egy link erejéig megemlékezni.

És vajon unatkoztunk-e bor és pincelátogatás hiányában? Nem unatkoztunk, így a kísérlet eredménye az, hogy Tokajba úgy is érdemes elutazni egy hosszúhétvégére, ha az ember nem iszik, a város pedig már túl van a szürettel fémjelzett éves csúcspontján és lassan téli álmára készül. És még valami: nem jártam utána, de vajon hány világörökségi helyszín mondhatja el magáról, hogy benne van országa himnuszában? Szóval Tokaj már önmagában ezért is elég menő.

Újabb cikkünk ebben a témában:

Sárkányhajósoktól dübörög a Tisza-part hétvégén - 2016.06.21.
Legalábbis a Tisza Tokaj alatti része egészen biztosan a dobverésektől lesz majd hangos ezen a hétvégén a Sárkányhajó Fieszta miatt.