A soproniak a mai napig nagyon büszkék hűségükre és szorgos poncichtereikre. A kékfrankos fővárosában járva misztikus történeteket hallgatva róttuk a barokk utcákat, kóstoltuk a jobbnál jobb vörösborokat, mennyei csokoládékat és ünnepinek is beillő fogásokat. Jártunk Munkácsy kiállításon és a Fertő tó környéki szőlőkbe is ellátogattunk. Mert Sopront nemcsak nyáron, hanem a téli zimankóban is érdemes megnézni.

Romantikus utcák, tűzvész és az első Liszt-koncert

Úgy tartották egykor, hogy a Sopronba érkező turistáknak mindenképp látnia kell a városban az egyetlen zöld kockakövet a Tűztorony előtt a földön, a Fő téren a soproni szűz szobrát, és mellette az aranypatkót. A mai turisták ezeket a "látványosságokat" már hiába keresnék, egyik sincs meg közülük. Ami miatt viszont ma is érdemes ide ellátogatni, azok a romantikus girbe-gurba utcák, a felfedezésre váró izgalmas összekötőudvarok, a finom falatok, és a csodás barokk épületek. Egységes képét egyébként annak a két rossz gyereknek köszönheti Sopron, akik 1676-ban a mai Széchenyi tér egyik házának pajtájában gesztenyét akartak sütni, a nagy szélben azonban előbb csak a pajta, majd a város középkori eredetű épületeinek többsége is leégett. A tűzvész méreteit jól jellemzi, hogy az odaveszett templomokban még a harangok is megolvadtak. Az ezt követő újjáépítés során nyerte el mai arculatát a város.

 Az a város, ahol 1820-ban az akkor 9 éves Liszt Ferenc élete első hangversenyét tartotta, és ahová Berzsenyi Dániel iskolába járt – az egykori evangélikus líceum ma az ő nevét viseli. A kis Berzsenyit egyébként túlkorosan, tíz évesen íratták be első osztályba. Apja ugyanis azt tartotta, a fiúgyermeknek előbb a testi erejét kell fejleszteni, és csak aztán jöhetnek a szellemi dolgok. Osztálytársai sokat csúfolták a náluk egy fejjel magasabb Berzsenyit, mert azt hitték, azért jár közéjük, mert megbukott. Persze ő sem volt rest, a Magyar Tudományos Akadémia első vidéki rendes tagja ekkoriban még lelkesen hajigálta csúfolódó osztálytársait a mai Széchenyi téren található egykori tóba. És persze Sopron az a város is, ahol 1921-ben egyedülálló módon népszavazással dönthettek hovatartozásukról, a többség pedig Magyarország mellett tette le voksát. A helyi lokálpatrióták a mai napig rendkívül büszkék erre a történelmi tettre, úton-útfélen emlékeztetik rá az ide látogatót.

Vigyázat, boszorkányveszély!

Akit a történelemnél jobban izgatnak például a misztikus történetek, vagy éppen a remek italok és ételek, az is jól fogja magát érezni a környéken. Akiket a klasszikus városnézésektől a hideg ráz, benevezhetnek például Taschner Tamás idegenvezető formabontó sétáinak egyikére. Nekünk az esti, Misztikus Sopron névre keresztelt túrához volt szerencsénk, ahol többek között az igen népes helyi boszorkánypopulációról is szó esett. "Az 1840-es években, amikor még az Ikvahíd nem volt zártan beépítve, és a Schwartz féle ház helyén egy földszintes, fazsindelyes ház állott, a soproniak úgy hitték, hogy ott gyűlnek össze éjjel tizenegy és tizenkettő között a soproni boszorkányok. Hajuk arcukba lógott, hogy ne ismerjenek rájuk. Ha valaki abban az órában járt arra, akkor azt elkapták, lecipelték a patak partra és ott jól meghajszolták.

 A Pócsi utcában régen egy kőkutacska állott, mely körül mindig pocsolyákba gyűlt a víz. Éjjel ott áztatták a boszorkányok a ruhájukat, s ha valaki arra járt lelocsolták, sőt előfordult, hogy befogták mosni is. A harmadik utca a Szent Mihály utca, ahol régebben, így szól a szájhagyomány, este tizenegy és tizenkettő között legalább 20 boszorkány ült sorban és gyümölcsöt árult. Aki arra járt, annak vásárolnia kellett tőlük, mert nagyon erőszakosak voltak. Az éjjeli őrök ezért mindig tartottak maguknál pár garast, hogy vehessenek gyümölcsöt, mely reggelre értéktelen szemétté változott" – olvasható Tamás remek oldalán, a Bonaparte.hu-n. Akinek ennyi nem elég a boszikból, bátran keresse fel Sopronban járva Taschner Tamást, nem fog csalódni.

Boldogok a babtermelők

A téli városnézés után jól esik felmelegíteni magunkat pár pohár soproni borral. Erre jó hely a Fő tértől pár lépésnyire található Forum Vinorum borbár, ahol a poncichterek italai mellett a római idők Sopronjával, vagyis Scarbantiával is jobban megismerkedhetünk. A borbemutató teremből ugyanis lenézhetünk a mai utcaszint alatt 5 méterrel fekvő város maradványaira.

De vissza a poncichterekhez, azaz a ma is gyakran ezzel a névvel illetett soproni borászokhoz. Nevük a német "Bohnenzüchter", vagyis babtemelő kifejezésből származik - így nevezték a századfordulón németajkú gazdákat. Ez viccesen arra utalt, hogy "a borászok a tőkék között babot termesztettek. Ennek kettős jelentősége is volt: egyrészt a bab gyökerében nitrogéngyűjtő baktériumok élnek, ami nem csak a babnak, hanem a szőlőnek is hasznos. Emellett fontos volt, hogy a bab után nem kellett adót fizetni, és a poncichterek a mindennapi kemény munkához egy kalóriadús alapanyaghoz jutottak" – írja a Vinoport.hu.

 A soproni borvidék a babtermelők mellett azért is különleges még, mert itt érdekes módon nincsenek pincék a szőlőben, a bor a városfalon belül készült. A gazdák ugyanis annyira féltették tőkéiket, hogy amilyen gyorsan csak lehetett, a városon belül, védett helyen akarták tudni a termést. Az eredetvédelmet pedig olyan komolyan vették, hogy városfalon belüli értékesítésre tilos volt más bort behozni. A poncichterek boraikat a soproni időszakos borkimérésekben, a buscheschankokban értékesítették – ez a szokás egyébként a határ túloldalán, Burgenlandban a mai napig él.

Csokimennyország a téglagyárban, Munkácsy a kaszinóban

Az iszogatás mellett ne feledkezzünk meg azokról a finom falatokról sem, amiket Sopronban és környékén kóstolhatunk. A kifinomult fogásokra vágyóknak a soproni Erhardt éttermet javasolnánk, ahol olyan ételekkel találhatjuk szembe magunkat a tányérunkon, mint a vargánya cappuccino gesztenyével, vagy a narancsos-borsos fűszerezésű mangalica steak. A hagyományosabb, háziasabb ízekre vágyóknak pedig egy szőlőben tett kirándulás megkoronázásaként a hegykői Tornácos éttermet ajánlanánk jó szívvel.

 Desszertért pedig irány az egykori soproni téglagyár helyén épült minimalista mézeskalácsház, az osztrák Harrer család mesebeli csokoládémanufaktúrája. A kóstoló ára elsőre borsosnak tűnik (2500 forint fejenként), de tényleg megéri az árát. A buli pezsgőbe ejtett trüffegolyóval indul, majd megismerkedhetünk a csokoládé készítésének minden lépésével, és közben degeszre ehetjük magunkat különféle egzotikus csokoládépasztillákkal, Harrerék legjobb táblás csokoládéival és gyümölcsös csokifondüvel, miközben egy üvegfalon át folyamatosan figyelhetjük a manufaktúra életét. A kóstolót forró csokoládé zárja a kávézóban, ahol ha nem lett volna elég, bevásárolhatunk bonbonokból, trüffelekből és mindenből, amitől Gombóc artúr a mennyországban érezné magát.

Ha pedig a fentiek még mindig nem töltenének meg egy komplett hétvégét, érdemes a Munkácsy kiállítást is beiktatni a programba. A február 10-ig látogatható kiállítás különlegessége – amellett, hogy olyan híres Munkácsy-képek láthatók, mint például az Ásító inas –, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve került a városba. Olyannyira, hogy a helyszínéül szolgáló Liszt Központ kiállítótermében a megnyitó előtt három héttel még kaszinó működött, így rekordsebességgel kellett átépíteni és biztosítani a termet. Az átalakulás jól sikerült, ezzel is bizonyítva, ha a soproniak összefognak, tényleg semmi sem lehetetlen.

Címlapkép: Roland Kovács @ Indafotó