A minden elképzelést felülmúló jelentkezői létszám ráébresztett minket, hogy küldetést kaptunk - Dukát Csilla alternatív gyógyítással is foglalkozó reklámszövegíró kétszer járt a Caminón, majd baráti társaságával együtt, néhány éve létrehozta a magyarországi Szent Jakab-utat Budapest és Wolfsthal között, ahonnan a Camino hivatalos, ausztriai szakasza kezdődik. Önkéntes munkájukkal alakították és fejlesztették a zarándokutat, és ahogyan kiderült, az út menti falvakban imádják a zarándokokat. Interjú a magyar Camino egyik megálmodójával.
Sokaknak, akik megjárták a Caminót, van néhány közös alapélményük. Az egységélmény mellett önismereti meglepetésekről is be szoktak számolni. Te mit tanultál magadról?
A kíváncsiság vitt az első utamra. Mivel nem voltak kínzó kérdéseim, válaszokat sem kerestem, inkább kérdéseket kaptam: hol vannak a határaim, milyen vagyok valójában, mi a fontossági sorrend az életemben? Kemény dolog szembetalálkozni ezekkel a kérdésekkel, vagy épp addig rejtett, akár sötét oldalunkkal. Az úton pár nap alatt lehull rólunk minden hétköznapi álarc, a megpróbáltatások közepette igen hamar lemeztelenedünk lelkileg az Úristen előtt.
Milyen változásokat indított el nálad ez az élmény?
A változás ritkán jön hirtelen és látványosan. Az út után fizikailag visszatérsz korábbi életedbe, legtöbb esetben a munkád ugyanaz, ahogyan a lakásod, a családod, a barátaid is. Nálam is így volt ez. De a mélyben már elindult a visszafordíthatatlan változás. Egy idő után például érezhetően nyugodtabb lettem. Korábban nehezen tudtam elengedni embereket, megválni tárgyaktól, aggódtam a jövőt illetően.
A Caminón annyira az itt és mostban kellett lennem, nem tudtam, mi történik majd a következő napon, vagy ha eltévedtem, hogy fogok kikeveredni abból a helyzetből. De az úton kioldódott minden aggódásom, egyszerűen csak hagytam, hogy történjenek a dolgok. Ilyenkor tapasztaltam meg a gondviselő szeretetet, ami megtartja az embert. Mindig megkaptam a következő lépéshez szükséges segítséget, és ott csak ennyi kell, semmi több.
Mondanál egy példát a gondviselő szeretetre?
Mindig olyan formában jön, amire épp szükségünk van. Amikor eljött a mélypont, jelet kértem, ami megerősít, hogy folytatnom kell az utat. Másnap 3 ilyen jelet is kaptam. Amikor magyar szóra vágytam, összetalálkoztam egy honfitársammal. Vagy ott az italautomata esete. Egyszer, egy délután nem volt kedvem még megállni, és továbbindultam a papír szerint 5 kilométerre levő, következő szállásra. Amikor éreztem, hogy már 4 és fél kilométert jöttem, de sehol a falu, gyanút fogtam, hogy eltévedtem, a falu a hátam mögött van már. De mivel visszafele nem akartam menni, folytattam utam tovább, előre. A fejemben átprogramoztam a GPS-t, aznap még kábé 15 kilométert kell gyalogolnom Burgosig, este 9-re fogok beérni és nagyon fáradt leszek.
Erőmből még futotta volna, de nem volt nálam ennivaló és a vizem is fogytán volt. Pusztaság, késő délután, sehol egy zarándok. A nagy semmi közepén ott állt egy italautomata. Megmenekültem. Apró után kutattam, de nem volt nálam annyi. És ahogy közelebb értem az automatához, mit látok? A kiadónyílásban ott pihen egy jéghideg üdítő. Pár kilométerrel később pedig egy, a listámon nem szerepelő falu, ahol zarándokszállást is találtam. Az ember ilyenkor tátott szájjal áll, hogy mennyi csodát kap és mennyire működik a gondviselés.
Férfiak a Caminón címmel korábban két, magyar zarándokot mutattunk be a Travelón. A két, különböző korú és mentalitású férfi eltérő okból indult el az úton, majd életük változásairól számoltak be. A huszonéves Adrián új hivatást talált magának, a negyvenes János pedig korábbi életét zárta le végleg Spanyolországban.
Ahogy hallottam, a zarándokoknál alap, hogy segítenek egymásnak.
Igen, ez jellemző útközben is, a szállásokon is. Számomra nagyon szívmelengető volt, hogy az adományos egyházi szállásokon, ahol vacsorát is adtak, azt mondták, azért tudnak nekünk ételt adni, mert az előző napi zarándokok hagytak ott annyi adományt, hogy abból meg tudták venni a hozzávalókat, és hogy mi se azért fizessünk, mert ennyi, vagy annyi az ára, ne nekik, a segítőknek adjunk, hanem azért adjunk, hogy a következő napi zarándoktársaink is tudjanak vacsorázni náluk.
Milyen különbségeket láttál az út során a zarándokok közt?
Van, aki taxiztatja a csomagját, van, aki a zarándokszálló helyett drágább szállodát választ, van aki átbuszozza a Mesetát, mert azt hallotta, az a rész nagyon unalmas, ott nincs semmi, nem érdemes ott gyalogolni. Vannak teljesen nomád módon zarándokolók, akik szabad ég alatt, vagy sátorban alszanak. De mindez csak látszólagos, és nem ítélkezhetem, hogy egyik jobb, a másik rosszabb mód. Mindenki máshonnan indul, más belső kincsekkel gazdálkodik, más céljai vannak és más tapasztalásai. Lényeg, hogy önmagunkhoz képest előrelépjünk.
A Mesetáról mit kell tudni?
Hatalmas alföld, olyan, mint nálunk a Hortobágy. Napokon keresztül csak mész, sokszor még árnyék sincs. Szerintem az Úristen nagyon jól megtervezte ezt az utat. Az elején ott a Pireneusok, a beavatás beavatása, a születés gyötrelme. Utána jönnek a fizikai fájdalmak, vízhólyagok. Az egó ilyenkor mindennel próbálkozik, kampányol, hogy add fel, menj haza. Ha ellenállsz a csábításnak, a nehézségek ellenére folytatod az utat, a fájdalmak szépen kioldódnak.
És ekkor jön a Meseta, azt hiszem, 8 nap, míg átérsz rajta. Akkor már nem köt le a fizikai állapotod, de nem tud lekötni a táj szépsége sem. Annyira nincs a kinti úton semmi, hogy szépen lassan elindulsz befelé, a belső úton. Ez a mély belső munka igen fontos része a Caminónak, vagyis a Meseta számomra az Út talán legfontosabb, kihagyhatatlan része. Ezért a mély lelki munkáért mentem oda.
Milyen évszakot választottál az utazásra?
Mindkét utamat nyár végére, ősz elejére időzítettem, mert szeptemberben van a születésnapom. Fantasztikus ott ezt átélni. Egy magyar lány, akivel pár napja már nagyjából együtt haladtunk, azt adta ajándékba, hogy aznap velem gyalogolt. Az úton zarándok sms-t találtunk, ami kövekből kirakott, vagy porba rajzolt üzenet: Happy Birthday Cilla! Az egyik olasz zarándoktársam írta nekem. Aznap este még tortát is kaptam a barátoktól: egy tábla csokit, beleszúrva pár szál gyufa. Azok voltak a gyertyák. Semmiségekből katedrálist építettek. Életem egyik legszebb születésnapja volt.
A magyarországi Szent Jakab-út megtervezését 2009-ben mi indította el?
Baráti körünkben felvetődőtt az ötlet, hogy ha nem tudunk minden évben kimenni Jakab-napon, július 25-én Santiagóba, akkor mi lenne, ha itthon tartanánk egy zarándokünnepet. Van nálunk is néhány szép kegyhely, amit Szent Jakabnak szenteltek. És ezek közül is kiemelkedik Győr-Moson-Sopron megyében, Lébényben egy több mint 800 éves templom. Tartsuk ott! Aztán felvetődött, hogy ha már zarándokünnep, érkezzünk meg oda zarándokként. Áh, júliusban, a legnagyobb melegben biztos csak a legőrültebb caminósok, maximum tízen tartanának velünk úgy, hogy még azt sem tudjuk, hogyan, milyen utakon jutunk el Lébényig. Ehhez képest ebben az első évben 52-en indultunk el Budapestről és 70 körül voltunk, mire 8 nap múlva megérkeztünk. A szállásokat előre meg kellett szerveznünk, és azt is kitalálnunk, merre menjen az út.
Eleinte nem gondoltuk, hogy ez a zarándoklás több is lehet, mint pár jóbarát egyszeri vállalása. De a minden elképzelést felülmúló jelentkezői létszám ráébresztett minket, hogy ezzel a munkával elhivatást, küldetést is kaptunk, folytatnunk, csinálnunk kell. 2010-ben megkeresett minket az osztrák Camino egyesület azzal, hogy az egész Európán végighúzódó hivatalos Camino zarándokút osztrák kezdőpontját kössük össze a magyarországi végponttal, Lébénnyel.
Ez mintegy 75 kilométer, még 3 nap gyaloglás. Még abban az évben nekivágtunk pár zarándokkal, de egyáltalán nem tudtuk, van-e arrafelé gyalogosan járható út. A gondviselésre bíztuk magunkat. Találtunk utat.
Amikor megérkeztünk Wolfsthalba, nagy élmény volt meglátni az első hivatalos Camino-jelet, a kagylót. Így született meg az összeköttetés a magyar és az osztrák út között, így kapcsolódott be a magyarországi Szent Jakab-út az európai Caminóba, és lett annak mára már hivatalos szakasza.
A kijelölésekhez, szervezőmunkához szükség van anyagi forrásra is. Van erre, elkülönített büdzsétek?
Nálunk mindenki önkéntes, a legnagyobb erőforrásunk a humánerő. Mindig vannak zarándoktársak, akik beülnek a kocsijukba és leutaznak egy szakaszra, és ott kifestik a jeleinket. Saját költségen, vagy a zarándoktársaktól kapott adományokból. 2011-ben és '12-ben társadalmi szerepvállalás címén az MVM OVIT Zrt. adott nekünk támogatást. Ez nagy segítség volt az útjelző táblák legyártásában, a honlapunk elindításában. 2013-ban pedig tervezünk egy útikönyvet kiadni.
Pontosan honnan indul az út? Két budapesti helyszínről is olvastam.
Az egyik pont a Clark Ádám tér, a Nulla kilométerkő. Az útra való megszületés az áthaladással kezdődik az alagúton. Valahol ez is szimbolikus. A kora hajnali indulások idején még alig van ott autó, tehát nincs akkora benzingőz. A Normafáig felfelé megyünk, de van egy erős, kaptatós rész, nálunk ez a beavatás beavatása.
A másik indulópont a Normafa. Az Anna-rét szélén áll az Anna kápolna, ahol több magyarországi zarándokút metszi egymást. Onnantól már szép, erdős környezetben megyünk, nincs városi zaj, szépen ereszkedünk le a Zsámbéki-medencébe.
Az út menti szállásokat hogyan találtátok meg? Mindenkit megkerestetek, hogy lenne itt egy zarándokút, fogadjanak be titeket?
Amikor nyáron megyünk sokan, akkor olyan szállásra van szükségünk, ahol mindannyian elférünk. Az útbaeső településeken megkerestük a sportcsarnokokat, iskolákat, kempingeket, befogadnának-e. Mindenhol nagyon készségesek. Nyáron, a nagy zarándoklat idején megszállunk iskolai tornateremben, sportcsarnokban, kempingben, kollégiumban. Pannonhalmán van egy Szent Jakab zarándokház, ott azt szoktuk igénybe venni. Mindehhez mobilágyakat szoktunk bérelni, azokat szállítattjuk.
De az út már kiépült, remekül ki van jelezve, vannak ajánlott szállások, így azt egyéni zarándokok is járhatják az év bármely szakában. Aki egyénileg indul útnak, az közösségi házban, falusi szállásadónál, kempingben, plébániákon tud megszállni. Nagyon sok plébániaépület üresen áll, és ezeket szívesen átengedik a zarándokoknak. Azokat a helyeket, amelyeket zarándokútlevéllel a legolcsóbban igénybe lehet venni, illetve a zarándokmenüt kínáló éttermeket az útikönyvben összegyűjtjük.
Normafa, Anna-kápolna. Zsámbék, romtemplom, Lámpamúzeum, Tarján, Szent Rókus szobor, Gerecse, Öreg-Kovács-hegy, román-kori rotunda, Vértesszőlős, Előember bemutatóhely, Tata, Öreg-tó és a tatai vár, Nagyigmánd: Nagy-Magyarország park, Ete, helytörténeti gyűjtemény, Kisbér, Batthyány kastély, Királyi lovarda, Mini Magyarország, Ászár, Jászai Mari szülőháza, múzeum és galéria, Táp, Skanzen. Pannonhalma, a város és a Főapátság, Győr, a város és a belváros, Abda, Radnóti-emlékhely, Lébény Szent Jakab templom, Mosonmagyaróvár, belváros és vár, az országhatár átlépésekor Vasfüggöny túraút, Wolfsthal, Szent Jakab templom.
Eddig mennyi zarándokútlevelet adtatok ki?
Tavaly 32 számozott igazolványt adtunk ki, vagyis ennyi egyéni zarándok volt. A nyári, nagy zarándoklaton kábé 140 fő vett részt. 2013-ra ezidáig 31 zarándokigazolványt adtam ki. Egy zarándokról tudom, hogy elindult, január 1-jén. Sajnos fel kellett adnia az utat, mert nagyon csúszós volt a terep, elesett és megrándult a térde. Tavaly egyébként 4 magyar indult Budapestről gyalog, egészen Santiagóig.
Úgy tudom, nemrég egy férfi Moszkvából a Camino spanyolországi végéig gyalogolt. A fővárostól kelet felé nem szeretnétek bővíteni az utat?
Ebben egyelőre nem gondolkodunk, kelet felé ugyanis több zarándokút is van, például a Csíksomlyó felé tartó Mária-út, és a Mátraverebély-Szentkút felé tartó Gyöngyök útja.
Mennyire körülményes az útjelzések felfestéséhez engedélyeket szerezni?
Azt tapasztalatunk, hogy minél kisebb egy település, annál könnyebben boldogulunk az engedélyekkel. Ha arra járunk, ott az önkormányzat, bemegyünk, hátha bent van a polgármester. Bent van? Bent. Lehet vele beszélni? Lehet. Jó, bemegyünk, 10 percen belül felajánlja, hogy tegeződjünk. Jelölhetünk? Jelölhettek. Még segítünk is. Ugyanígy az egyházközösségek, nagyon segítőkészek és nyitottak, befogadóak. A nagyobb városokban már nehezebb a helyzet. Sokszor átláthatatlan, melyik terület kié, pontosan kinek kellene azt engedélyezni, milyen kategória, amit mi csinálunk. Budapesten, Tatán, Győrben nehezebben haladunk az engedélyeztetéssel, de nem adjuk fel, megyünk előre. És ezeken a helyeken sem hagyjuk jelek nélkül a zarándokokat.
A francia út mentén komoly turistagépezet működik. Az itthoni települések hogyan fogadták, hogy ezentúl hátizsákos turisták érkezhetnek tömegesen?
Szép dolgokról tudok beszámolni. A nyári zarándoklatról mindig értesítjük a települések önkormányzatát, hogy tudjanak rólunk, illetve az egyházközségtől annyit szoktunk kérni, hogy ha lehet, aznap legyen nyitva a templomuk, hogy aki szeretne kicsit megpihenni, elcsendesedni, betérhessen oda. A legtöbb helyen, amikor érkezünk, a pap is eljön köszönteni minket. Sok helyen szeretetasztallal várják a zarándokokat, pedig nem is kérünk ilyet, maguktól kinyílnak a szívek.
Hajnalban felkelnek az asszonyok, süteményt, pogácsát sütnek, hoznak nekünk ásványvizet. Van, hogy elhozzák saját imáikat, kéréseiket a helyiek, hogy azt mi vigyük tovább, sokszor eljönnek a templomba csak azért az asszonyok, hogy énekeljenek nekünk. Ezek óriási erőt adnak az út folytatásához. Kint, a Caminón is érezni, hogy kedvelik a zarándokokat, néha jó lenne megállni beszélgetni valakivel. De a nyelvi korlátok miatt ezt sokan nem tudjuk megtenni. Én legalábbis nem tudok spanyolul. Itthon viszont bárkivel el tudok beszélgetni, közös az anyanyelvünk.
Szívmelengető történetek, fantasztikus sorsok tárulnak fel egy zarándokút alatt. És az emberek nagyon nyitottak, közlékenyek. A fővárosban élve sajnos naponta tapasztalom az elidegenedést. Ha kilépek a fővárosból, azt tapasztalom, árad a szeretet. A híradó tele van azzal, milyen borzalmak történnek az országban, mennyi szeretetlenség van. Mi viszont azt látjuk, hogy a szeretet, az önzetlenség nagyon is megvan az emberekben.