"Azt gondoltam, ha cégvezető vagyok, megvan a vállalati autóm, a pozícióm, a hatásköröm, akkor mindennek a tudója vagyok. De egyszer csak elkezdtek jönni a kérdések a magánéletemből, amelyekkel nem tudtam mit kezdeni. Nem kaptam választ a mátrixból" - mondta János, aki arra kért, teljes nevét és foglalkozását - melyben döntéshozói pozícióban van - ne közöljük cikkünkben. Élményeiről viszont részletesen, őszintén, és érezhető öniróniával beszélt.

Mindenkit meglepett azzal, hogy belevág

A 46 éves cégvezető fiatalon nősült, gyerekei felnőttek, az életében voltak kapcsolatok, szeretők, de mint elmondta, magánéletében nem igazán találta a helyét, és arra a kérdésre is hiába kereste a választ, hogy az eddig gyakorolt szerepein túl ki is ő valójában. Egy darabig fontolgatta, hogy a Camino a lehető legjobb önismereti utazás lenne a számára, majd családja és a barátai meglepetésére néhány évvel ezelőtt egyszer csak belevágott. Először 2006-ban, majd 2008-ban.

Két részes sorozatunk első részében egy huszonéves fiú beszélt arról, miként változott az élete a zarándokút után és jó néhány praktikus részletre is kitért azok kedvéért, akik hozzá hasonlóan tervezik az utazást. A második részben, interjúalanyunkkal a megélésekre koncentráltunk inkább, és arra, milyen nehézségekkel jár, ha valakinek a gondolkodásmódja, érzelmi élete az út hatására gyökeresen megváltozik.

Ki kell ugranom az akváriumból

"Egy kilométert sem gyalogoltam soha életemben, nem voltam vándorló típus. Annyira idegen volt számomra a zarándokút gondolata, sőt, nem is volt a környezetemben olyan, aki spiritualitással, vagy akár vallással foglalkozott volna. Úgy éreztem, ki kell ugranom az akváriumból, hogy meglássam, mi van kívül. Kétségbeesetten kerestem valamit önmagamban."

A Camino Frances, vagyis a hagyományos francia út 800 kilométer hosszú, János mégis úgy érezte, elég lesz oda a minimális felszerelés. Mint elmondta, meg kellett, hogy állapítsa, mennyire sok fölösleges tárgya van, amit voltaképp nem is használ. Vásárolt egy túrabakancsot, egy strapabíró nadrágot, és hátizsákja 12 kilót nyomott, amikor elindult. A ki- és a hazautazás megszervezésére nagyobb figyelmet fordított. Párizsba fapados repülőjárattal utazott, majd onnan vonattal a kiindulóponthoz, Saint Jean Pied de Portba. Hazafelé Barcelonáig vonatozott, onnan fapadossal tért haza. A teljes utazás a repülőjegyekkel, szállásokkal, étkezéssel együtt körülbelül 250 ezer forintjába került.

Van pénzed, mégis összefagysz az út szélén

"Nagy hévvel nekivágtam, hogy én itt is mindent tudok, nincs más hátra, mint gyalogolni. Aztán jöttek a megpróbáltatások. Esett az eső, majdnem összefagytam, eltévedtem. Azzal nehezen küzd meg az ember, hogy van pénze, mindene megvan, mégis ott fagy össze az úton. És nem tudtam az öcsémet felhívni, hogy gyere értem a sarokra, vigyél haza! Rádöbbentem, mennyire magamra vagyok utalva. De föl kell állni, ezt dobta a gép. Végül megtaláltam a szállást kínkeservesen, és aznap kicsit összetörtem."

János a fizetős szállásokat választotta a zarándokút mentén kínált, többféle komfortú kínálatból, átlagosan 5-7 eurót fizetett egy éjszakáért. Először naponta 10-15 kilométert, később 25 kilométert gyalogolt, ami a Camino előtti teljesítményéhez képest, nullkilométeres túrázóként kemény és megterhelő volt. Elmondása szerint az ellátottság jó az út mentén, de arról homályos emlékei vannak, milyen fogásokat és helyi specialitásokat kóstolt, mert a napi betevő megszerzése közben is folyamatosan az emlékeivel, a döntéseinek elemzésével, és a fejében állandóan cikázó kérdésekkel foglalkozott.

Hányingert kaptam a kólától, a csokitól

"Az étkezési szokásaim megváltoztak az út alatt. Két hét alatt nyilvánvalóvá vált, hogy nem megy tovább a kóla, csoki, keksz, a különböző színezett és agyoncukrozott levek, és a húst hússal való evés. Egyszerűen hányingert kaptam, nem volt jó a közérzetem napokig, gyenge voltam. Ekkor fedeztem fel a gyümölcsök sokaságát, a zöldségek zamatosságát. Azóta rengeteg gyümölcsöt és zöldséget eszem, húst pedig csak módjával."

Zarándoktársai is hoztak néhány új felismerést a számára. "2006-ban is sokan voltak már az úton, de 2008-ban különösen sokan. Az élettől meggyötört, német egyetemista lányok tömegével járják a Caminót. Sok olyan zarándok van, aki az utat, vagy csak valamely szakaszát busszal teszi meg, mert esik az eső, vagy hideg van. Például néhány kanadai lány. Az én felfogásom szerint ennek nincs sok értelme. Egy ilyen emberrel nincs közös témád. "

Volt, aki Moszkvából indult és végiggyalogolta Európát

A Caminót megjárt utazók első számú egységélménye Jánosnál is hamar jelentkezett. "Nagy megállapítás, hogy ember és ember között nincs olyan nagy különbség. A pozíciók, a társadalmi rangok, a megkülönböztetés, a nemzeti identitás, a faj, a kultúra, ami elválasztja az embereket, itt nem számítanak. A boldogság, a megbántottság, a szomorúság, a megalázottság mindenki számára ugyanazok az ismert alapérzések, csak más nyelven. Az ember itt megéli azt a kapcsolódást, ami tényleg játszmamentes."

A caminósok átlagéletkorát János 35-50 közöttre saccolta, és úgy látta, a többség egyedül vágott neki az útnak. "60-70 éves emberekkel is lehet találkozni, és vannak, akik nem Franciaországban kezdik. Volt, aki Amszterdamból indult, és volt olyan is, aki Moszkvában kezdte, és keresztülgyalogolt Európán.

A zarándoknak azonban bőven elég volt ez, a rövidnek éppen nem mondható, egy hónapig tartó gyaloglás arra, hogy a gondolkodásmódját megváltoztassa.

Az ember mindig talál kifogást, hogy hanyagolja a családot

"Kinyílt a világ. Már az úton kezdtem egészen másképp látni az életemet, mint annak előtte. Ott voltak például a gyerekeim, akik akkor 13-14 évesek voltak. Addig nem nagyon foglalkoztam velük, mert hát én elfoglalt vagyok, dolgozom, felelősségteljes munkát végzek. Az ember mindig talál kifogást, hogy ne kelljen a gyerekekkel, a családdal időt töltenie. Ezt befejeztem. Azóta azzal telik az életem, hogy megpróbálom a korlátaimat egyre távolabb helyezni."

A határok és a komfortzóna újrajelöléséhez a karitatív tevékenységek is hozzátettek. Az útból láthatóan a hajléktalanok is profitáltak. "Elkezdtem önkénteskedni menhelyeken, hajléktalanokkal, illetve hospice ellátással foglalkozni. Dolgoztam krízisautón, ami telente járja a várost az utcán élő emberek ellátása érdekében, ételt osztottam karácsonykor, részt vettem gerincvelősérültek gyógyításában, például nagy öröm volt, hogy egy srácot sikerült kijuttatnunk Kínába őssejtbeültetésre. Önkénteskedtem a Dévai gyermekotthonban, rászoruló családokon igyekeztem segíteni. Közben pedig megtanultam zenélni, és megtanultam szót érteni a gyerekeimmel. Ami meglepő volt számomra, hogy elmúltak a hétköznapi szitkozódásaim. Fiaimban vélem felfedezni a régi énemet, tükröt állítva elém, amikor hallom őket, szerencsére egyre ritkábban szitkozódni."

De a magánéletem nem változott

 A cégvezető élete tehát éles fordulatot vett, egy dolog nem változott csak, a fő ok, amiért a Caminót megjárta. "A magánéleti nehézségemet azóta sem tudtam megoldani. Az elmúlt évek során nem kerültem közelebb a jó megoldáshoz. Nem kaptam választ arra a kérdésre, hogyan tovább: együtt, vagy külön."

János szerint aki részt vesz a zarándokúton, és a hatására tényleg változik az élete, annak a visszatérés sokkal nehezebb, mint aki csak fitneszmaratonként tekint a Caminóra. "Rendesen megszenvedtem a hazatérést. Olvastam az egyik zarándoklánynál, hogy Jézusként térsz haza, nem akarsz senkinek sem ártani, segíteni akarsz, és teszel azért, hogy mindenki boldogabb legyen körülötted. Csak az a baj, hogy a régi környezetednek még mindig ugyanaz az ember vagy, mint aki egy hónapja elment, ugyanazokat a reakciókat várják tőled, és ugyanazokat, a megszokott a játszmákat akarják folytatni, amelyekbe te már belelátsz és amelyeknek nem látod értelmét."

Csalódtam a caminós összejövetelekben

A férfi úgy fogalmazott, az utazás után legalább egy féléves rehabilitációs időszakra lett volna szüksége, amíg újra megtalálja a helyét, és a környezetétől is több toleranciát kért volna, amiért ő már nem ugyanaz az ember, aki egy hátizsákkal túrázni indult.

"Egy darabig caminós összejövetelekre is jártam, de csalódtam bennük, mert odáig jutottunk el a beszélgetésekben, hogy az egyiknek a lábát törte fel a bakancs, a másik lázas lett, a harmadik gyomorrontást kapott. Mindannyiunkkal megtörtént egy csomó kellemetlenség, de arról, kinek mozdult előre az élete és ezt ő maga és a környezete hogyan kezeli, sosem esett szó."

Legszívesebben megmondanám a véleményem

A visszatérés a családba tehát nem volt mentes a kihívásoktól, de a cél, hogy apaként bensőségesebb kapcsolatot tudjon kialakítani a gyerekeivel, sikerült. Nemrég János az immár huszonéves fiával együtt utazott Nepálba egy trekkingtúrára, amit a közös egymásra utaltság gyakorlataként élt meg. Anno a munkahelyi visszatérés sem volt zökkenőmentes, éppen azért, mert a megszokott játszmákat folytatni kellett. Az utazó ezt tartja a Camino egyik fő tanulságának.

"A hivatás és a különböző pozíciók abban teljesednek ki, hogy játszmázik az ember. Ezeket már nehezen tűröm, és ebben az útnak nagy szerepe van. Legszívesebben megmondanám, hogy mi a véleményem, de nem lehet. A szerepeimet sajnos végig kell játszanom, különben nem maradhatok a mártixban. Egyszerűen akkor kidobna az élet."