Bori és a szemét paraszt majom

Aranyos cukiállatos utazós sztorim nincs igazán, szemétparasztmajmos viszont annál inkább. (A szemétparasztmajmok kifejezés és az azonos című blog Szily exkolléga örökbecsű szellemi terméke, sajnos már nem frissül egy ideje.)

 Thaiföldön nyaraltam évekkel ezelőtt, amikor még gondtalan és gyermektelen egyetemistaként akár hetekre is kijelentkezhettem a nemzeti együttműködés rendszeréből. A telihold-partijairól híres-hírhedt Koh Phangan szigetén, egy pálmafás öbölben volt a szállásunk. A szomszéd bungalótelep tulajdonosa pórázon tartott egy kölyökmajmot, sejtésem szerint egy makákót. Talán házikedvencnek nevelte, talán turista-attrakciónak, de az is lehet, hogy a sziget fő exportcikkének számító kókuszdiókat akarta leszedetni vele. Thaiföldön ugyanis betanított majmokkal szüretelik a kókuszt: egy-egy sztahanovista makákó akár napi 300 kókuszt is ledob gazdájának. A szüret nemcsak mezőgazdasági tevékenység, de az életveszély kockázatát is csökkenti: a szigeteken vezető halálok a lezuhanó kókusz okozta fejsérülés.

Az egyik délelőtt átsétáltunk a szomszédba, megnézni a kismajmot, akinek nem tetszett a hirtelen fölé tornyosuló embersokaság, és rémületében megtámadott minket. Apró tejfogaival nem sok kárt tett az európai turisták vastag bőrében, engem kivéve: nekem több kis lyukat ütött a sípcsontomon. A seb délutánra bedagadt és kékes színűre változott, úgyhogy utasbiztosításommal felvértezve bemotoroztunk a helyi kórházba, ahol megkaptam az első veszettség elleni injekciót. A kúrához később még négy másik oltást kellett volna kapnom, amit talán nem túl bölcsen visszautasítottam. Figyeltük viszont a majmot, aki egy héttel később is jó egészségnek örvendett, és mint cikkünkből látható, én is túléltem a kalandot.

 Timi és a trópusi denevérek

Az én történetem cseppet sem cuki, sokkal inkább tanulságos. Amikor az ember először hagyja maga mögött Európát és utazik egzotikus tájakra, csupa romantikus kép él a fejében a célpontról. Pláne, ha épp egy nyaralószigetre igyekszik. Hófehér homok, karcsú törzsű pálmafák, szikrázó napsütés, türkizkék tenger és végtelen nyugalom; a hoteleket ábrázoló képeken pedig bizonyára azért van baldachinos ágy, hogy a vendégek minél hercegnősebben érezzék magukat.

Én is hasonló gondolatokkal érkeztem 2013 nyarán a malajziai Langkawi szigetére. Aztán gyorsan kiderült, hogy a homok inkább szürkés-barnás, mint hófehér, a baldachin pedig sokkal inkább az állatvilág kizárására szolgál, nem pedig a hangulat fokozására.

 Illetve szolgált volna, ugyanis a mi ötcsillagos üdülőfalunkban sajnos nem járt ilyen az ágy fölé. Így aztán amikor az első itt töltött éjszakán gyanús cicergésre, majd a fejem fölött apró szárnyak suhogására ébredtem, már sokkal kevésbé éreztem romantikusnak a nyaralást. Hajnali ötig rettegtem a paplan alatt, majd felhívtam a recepciót, hogy azt hiszem, egy denevércsaláddal osztozom a szobán. Kisvártatva meg is érkezett egy karbantartó, aki úgy gondolta, a pszichológiai hadviselés elegendő lesz, és megpróbált megnyugtatni, miszerint ezek gyümölcsevő denevérek, és nem fogják kiszívni a véremet. Jeleztem, hogy ez az opció eddig fel sem merült bennem, ennek ellenére örülnék, ha kiküldené őket.

Végül némi plafonkopogtatás és denevérek számára kellemetlen szagú spray bevetése után a denevércsalád a teraszom körül röpködött a szobám helyett. Megérdeklődtem a személyzetnél, hogy vajon miként költözhettek be, mire azt a választ kaptam, hogy direkt van a tetőn egy lyuk nekik, hogy ha véletlenül bejönnek, ki tudjanak menni. Ja, így már világos.

És a tanulság? Ha valaki hozzám hasonlóan kényes, lelkiekben készüljön fel arra, hogy az idilli tengerpartok és egzotikus tájak cseppet sem olyan steril helyek, amilyenre a róluk készült képek többségén fotoshoppolják őket. Kihagyni őket ettől még vétek lenne, de nem árt ha tudjuk, mire számítsunk.

Tomi és a talált macska

Tomi története nem egy egzotikus helyszínen esett meg, hanem igen prózai környezetben: a Travelo-iroda szomszédságában. Íme: egyik nap munkába jövet egy fekete szőrcsomóra lettem figyelmes (lásd fotó!), ahogy a bejárat előtti bokrokban próbált elrejtőzni. Nem volt túl mozgékony, de még így is képes volt olyan helyekre bemászni, hogy szinte lehetetlen volt elkapni. Egy jól irányzott virslis croissant elhelyezésnek köszönhetően viszont sikerült idővel elkapni, úgyhogy bár morcosan, de legalább tele hassal jött fel velem az irodába, ahol a legjobb hely számára végül egy virágcserép lett.

 Itt töltötte szinte az egész napot, miközben a kollégák tízes csoportokban jöttek megcsodálni. A turistáskodás mellett beindult a segélyakció és megérkeztek a túléléshez szükséges junior tápok is, a túlméretezett papírdoboz és tízkilós macskaalom mellé. Mindenki nagyon szórakoztatónak és boldogságosnak érezte a csöppség jelenlétét, de tudtuk, hogy ennek maximum egy napig szabad tartania, ezért elindítottuk a marketinggépezetet, hogy minél előbb gazdira találjon az azóta Eyra névre hallgató cica. Megjárt különböző blogokat, Index.hu-címlapkiemelést és a Facebookon is szép számmal osztották meg; míg végül az irodából vette magához egy srác, akinél azóta is nagyon jó helye van.

Pilár és Pizsama-kutya, aki előbb Tapsinak tűnt

Számunkra Gyula városa örökre összekapcsolódik egy aranyos kiskutyával, akit egyszer a fél városon keresztül kergettünk. Egy szállodai partnerünk meglátogatása okán Gyulán állomásoztunk, amikor a hosszú nap után már CSAK arra vágytunk, hogy elfogyasszuk megérdemelt gyulai pálinkánkat a kanális partján.

 Ahogy fáradt sales-esként a városban baktattunk, megpillantottuk Tapsit (lásd fotó!). Először csak azt vettük észre, ahogy boldogan kóricál a túloldalon, de ahogy közelebb értünk, nyilvánvalóvá vált, hogy ő biztosan nem egy utcai lelenckutya, hanem valószínűleg egy biedermeier kanapéról lépett le az imént. Hófehér, jólfésült, elégedett kis jószágnak tűnt, akit üldözőbe is vettünk, hogy napi jócselekedetként visszaszolgáltassuk a gazdájának.

„Nem lehet olyan nagy ez a Gyula! Megtaláljuk" - gondoltuk. Tapsinak igen jó humora volt, mert minden egyes alkalommal, ahogy a közelébe értünk, rástartolt, mint a nyúl, mintha csak szórakozna velünk (innen jutott eszünkbe a név). Így futottuk körbe egész Gyulát, lobogó hajjal, vezényszavakat kiáltozva, értelmezhetetlen, furcsa látványosságokként. Mikor már lógott a nyelvünk és megelégeltük a tortúrát, ellentmondást nem tűrő hangon rákiabálunk Tapsira, hogy „most aztán elég legyen, Tapsi fiam! Itt állsz meg ahol vagy!" Erre mit ad isten, a nyúlkutya fogta magát és engedelmesen leült. Amint ölbe vettük, éreztük, hogy ez szerelem!

Gazda, állatkórház, kutyamenhely és minden efféle után kutatva, már-már feladtuk a reményt, így szinte észre sem vettük, ahogy egy kissé illuminált állapotban lévő gyulai vagány csávó odalépett és "Pizsama, már mindenhol kerestelek!" - felkiáltással elorozta kis kedvencünket. Pedig már gondolatban felosztottuk a napokat, hogy Pesten ki mikor fog rá vigyázni.

+ 1: Bár Évutazója Juci nem kollégánk, ám olyan mázlista volt, hogy ugyanazon a napon etethetett elefántokat és gyűrűsfarkú makikat is Nyíregyházán, mindez pedig annyira cuki, hogy egyszerűen nem hunyhattunk szemet fölötte. Íme:

 Újabb cikkünk ebben a témában:

Kipróbáltuk: kedvenc fürdőink japán pucérságtól az arab luxusig - 2014.12.04.
Cikkünkben a legszuperebb vizes élményeinket gyűjtöttük össze, privát uszodától holt-tengeri lebegésen át a fura japán közfürdőig. Ön melyiket próbálná ki szívesen?