Az utóbbi pár napban egymást érték a jeles dátumok, és képzeljétek, olyan jól sikerült időzítenem, hogy engem is utolért a tízmilliószoros nap, a szuperhold és a boldogság. Méghozzá egy fa tetején. Ráadásul, ma ünnepeljük a boldogság világnapját, így ennek apropójából készültem egy képes beszámolóval a Nászház a fán nevű lombházban szerzett élményeimről. Fogadjátok szeretettel!
Előszó
Mi kell a boldogsághoz? Azt hiszem, valamilyen belső kiegyensúlyozottság. Melyik ember mondhatja el magáról, hogy boldog? Azt gondolom, az az ember boldog, aki a saját életét éli a legszívesebben. (Törő Imre)
A boldogság nemzetközi napjának ötlete a kis himalájai buddhista királyságtól, Bhutántól származik. Az ázsiai ország a világon elsőként vezette be a bruttó nemzeti boldogság fogalmát lakosai jólétének mérésére, mondván, hogy az többet elárul, mint a bruttó hazai össztermék, a GDP. Ennyit dióhéjban a defínicióról, csak a rend kedvéért.
És, hogy mit jelent boldognak lenni, milyen érzéseket hordoz magában a boldogság, mint olyan? Véleményem szerint, mindenkinek mást tartogat. A te gondolataidban nem olvashatok, beléd nem láthatok, a te boldogságodat nem tudhatom, ám azt mindenképpen megmutathatom, milyen az, amikor én megélem a boldogságot.
Így húsvét előtt szeretek elvonulni, kicsit visszahúzódni a csigaházamba, gondolkodni, átértékelni a dolgaimat, ahogy már ezt egy korábbi írásomban is olvashattátok. Ám a csigaház helyett, most egy újonnan átadott, diófa tetejére épült lombházra esett a választásom, és úgy érzem, nagyon is jól döntöttem.
Nászház a fán, ez nem valami szójáték, így nevezték el a tulajdonosok - Emese és Feri - az Árnyas Dió Lombház újonnan született testvérét. Amióta megérkeztem, nem tudok betelni vele, de tudjátok mit, nem is akarok. Minden pillanatban valami új csodára bukkanok.
Az első napon egyedül, ám cseppet sem magányosan fedeztem fel a házikót, szegletről-szegletre, és szép lassan szívtam magamba a gyönyörűséget, ahogy a kávét is szeretem. Hosszan, kortyolgatva. A hívogató franciaágyat, mintegy körülölelő fohászként keretezi Weöres Sándor HINDU DALA.
Add el nekem a szívedet: legyen tiéd a kertem. Lombjával csókol, hogy soha ne vágyj elhagyni engem.
Ahogy forgolódtam, egy Reich Károly szerelmes grafikáival színezett Ady versen akadt meg a tekintetem, majd Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc sorait véltem felfedezni, és még kitudja hány költőóriás gondolata bújhat meg itt, hogy padlótól a plafonig lágyan egymásba kapaszkodva, megsímogassa az ember lelkét. Itt minden a harmóniáról, a nyugalomról és a szerelemről szól, finoman, nem erőltetve, mégis sugallva, hogy szeress, mert szeretni jó. Ez egy Szerelmi Fészek. Tényleg az. Egy Nászház a Fán! Egészen a tetejében. És mert a boldogság ritkán jár egyedül, hamarosan utánam ered a másik felem is!
Egy míves kis vaskályha figyel a sarokban, amely egyaránt árasztja magából a meleget és a romantikát, ha odakint hűvösre fordul az idő. Amúgy, a lombház a mai korral haladva, modern és kényelmet szolgáló felszereltséggel éppúgy rendelkezik, mint a földön elhelyezkedő társai. Kint megy le a Nap, jön föl a Hold. Lágy neszek, halk huhogások, mély susogások verik fel a csendet. Ezek mind jóleső zajok. Nem bántják a szívemet.
Forrás: Frenyó Krisztina
Odébb a rusztikus konyha felől egy romantikus kuckó, ahol üldögélve, minden királylány elhiheti, hogy hamarosan megérkezik szíve lovagja. Az ablakon halványan beszűrődő félhomály és a kedves napfény váltogatják egymást. Nincs televízió, sem wifi, olykor az elsuhanó vonatfütty emlékeztet csak arra, hogy nem álmodom. Lelkem töltekezik és megtelik hálával. Kint vagyok a természetben. Óhatatlanul is bekívánkozik a természetesség. Igazából, itt eggyé válok a természettel. Ez lett a kedvenc helyem a házikóban. Nézzétek csak:
Emese és Feri, a lelkes házigazdák begyújtották a dézsa alatti kiskályhát, hogy mire megérkezik a kedvesem, kellően meleg legyen a víz.
Addig én elkirándultam Magyarkútra a közeli erdőbe és még egy kevéske forrásvizet is hoztam az Irma forrástól. Jólesően magamba szippantottam a friss, tiszta levegőt, kicsit kinyújtóztattam elgémberedett csontjaimat, és csak úgy ültem egy rönkön és néztem a távolt, hallgatva a mély csendet.
Tudjátok, én igazán boldognak éreztem magam, nem kellett hozzá sok, csupán a természet közelsége, az állatok halk neszezése a lábam alatt és a kék ég, némi bárányfelhővel. Lehet, hogy másnak ez kevés, számomra viszont felér a mindenséggel. Töltekeztem, összeszedtem a gondolataimat, és már az esti dézasfürdőzésen járt az agyam.
Hazatérve főztem egy jó kávét és vártam a szerelmemet. Többízben is eszembe ötlött az ikonikus mondat: "Boldogság, gyere haza, késő van gyere haza"! Nem kellett sokáig várnom. A boldogság bár nem fehér lovon, hanem négykeréken, ám mégiscsak megérkezett.
A finom vörösbort már a hajnalba nyúló dézsázással egybekötve kortyolgattuk, és még a "Szuper teliholdat" is sikerült elkapnunk. Zirig Emese, ismét csodát alkottatok! Köszönöm, hogy részese lehettem én is ennek a csodának! A szépséghez érzék kell. Mint ahogy a boldogsághoz is. És szív. Amivel igazán megláthatjuk a SZÉPET! Mert: "Jól csak a szívével lát az ember."
Amikor másnap elérkezett az indulás ideje, valahogy sehogyan sem akaródzott lábamra parancsolni a bakancsot. Húzott vissza a kis terasz, a kályha melege, a romantikus kis konyha, a házikó a fa tetején. Úgy érzem, visszajövünk még ide valamikor...
Forrás: Frenyó Krisztina
Kerámiacsésze: Béli Ági és Kovács Zamak László
Kukkantsatok be a házba ti is: Facebook.com/walnuTREEhouse