London Luton repülőterén nézhetett be a kulisszák mögé a Superbutt énekese, Vörös András, aki civilben az Lángoló Gitárok zenei blog munkatársa is. Mint kiderült, tényleg van olyan utas, aki rágyújt a repülő vécéjében, és a rendőrök karjai közt köt ki landolás után, valamint a hajtóművekhez nem célszerű közel menni, ha fontos a testi épségünk. Séta a reptéri betonon.
Mitagadás, azt sose gondoltam volna, hogy a pilótákat és stewardesseket komolyabb vegzatúrának vetik alá a repülőtéren, mint az utasokat. Nekem például még soha nem kellett levennem a cipőmet a fémdetektornál, a légiszemélyzet viszont zokniban megy át, és a kézitáskájukat külön kinyittatják a röntgenezés után. Bár logikus, hogy behatóbban ellenőriznek mindenkit, aki a nagyközönségtől elzárt területen is mozoghat, csak a kelet-európai szemnek furcsa, hogy attól, mert valaki egyenruhát visel, még nincsenek előjogai. Sőt.
Ami azt illeti, minket sem engednek szabadon kószálni, hiába van igazi backstage passunk, amivel mindenféle metálkocsmák és világvégi fesztiválok öltözői helyett most egy reptéren kutatunk élmények után. Itt a kártya csak kísérettel érvényes, ami persze egyáltalán nem baj, mert tárlatvezetéssel sokkal izgalmasabb is az ügy. Az ügy, ami úgy adódott, hogy került egy londoni koncert egyfelől, és egy ismerős PR-főnök egy repülőtársaságnál másfelől. A kettőből már csak össze kellett rakni a beszélgetést, ami úgy végződik, hogy „tényleg bemehetünk körülnézni?". Mi több, ha az ember újságírónak tetteti magát, még nagyobb lábterű ülést is elcsíphet, ami valóban kényelmesebb, sőt, elsőként léphet a fedélzetre (priority boarding), bár azt soha nem értettem, hogy abban mi a kiváltság, ha tíz perccel többet lehet ülni a gépben, amíg az összes utas be nem száll. Valószínűleg erre is van magyarázat, de nem kérdezzük meg.
Az odaúton Zsuzsa, visszafelé Petra légikisasszonyok azt viszont elmesélik, hogy igen, tényleg volt már olyan, hogy valaki rágyújtott a vécében, és igen, tényleg átadták a rendőröknek érkezés után. Félős utas is akad néha, és meglepő vagy sem, többnyire férfiak az illetők. Velünk is van egy, ha már itt tartunk, és bár ő az átlagos félős utastól eltérően nem arroganciával vezeti le a szorongást, ilyenkor hiába magyarázza bárki, hogy „most tényleg azt gondolod, hogy biztonságosabb, amikor az éjszaka közepén valahol Salzburg és München között félálomban keringünk a kisbusszal az autópályán?
Persze, a Heaven Street Seven zongoristája, Japán, kitalálta erre a megoldást, mert ilyenkor becsípteti két tincsét a kocsi tetőablakába, és amikor lebillenne a feje, felriad a fájdalomtól, de neki van haja, nekem meg nincs...".
A félős utast elsőre nem könnyű meggyőzni, statisztika és tudomány ide vagy oda, de egy-két repülés után azért majdnem mindenki rájön, hogy felszállni jó, az ablaknál ülni meg még jobb. A legjobb pedig nyilván a pilótafülkében lehet, de oda még az álújságírók is csak landolás után nyithatnak be.
Stefanovic kapitány mosolyogva mutat körbe: nincs ebben semmi bonyolult, csak pár pedál, egy-két joystick meg pár száz kapcsoló és műszer, és különben is, ha kell, a robotpilóta háztól-házig viszi a gépet. Azt a könnyű ezer oldalt az éppen repült típusok gépkönyveiből is csak azért tanulják meg kívülről, hogy biztos ne legyen semmi baj, meg hát le is vizsgáztatják őket belőle vagy félévente. És baj nem is nagyon van, vele húsz év alatt egyszer történt bármi rendkívüli: megrepedt a szélvédője, de akkor is csak a legkülső réteg a tízből. Egy kicsit még nyaggatjuk, hogy ha nagyon kérné valaki, tudna-e dugóhúzót, szaltót, vagy valami más kunsztot csinálni a levegőben, de az utasszállító gépek annyira tele vannak biztonsági rendszerekkel, hogy még Besenyei Péter se igen lenne képes egyebet tenni, mint szép unalmasan elmenni velük a célig. Mondjuk London Luton repterére.
Oda, ahol a földi kalandok úgy is kezdődhetnek, hogy Norbert turnémenedzser és áloperatőr hamuszürke arccal húzza maga után egy vadidegen ember kézipoggyászát. Ne utazz ugyanolyan fekete kisbőrönddel, mint mindenki más, ugye. Vagy ha igen, akkor üvölts nagyon, hogy „állj, ott megy a táskámmal!" és végül minden jóra fordul. Dee és Jackie, a repülőtéri sajtósok ugyan nem feltétlenül értik rögtön, hogy tulajdonképpen mi történik, de aztán csak visszacseréled a holmidat sikeresen, és indulhatsz körülnézni. Első körben ki a leszállópályára.
A mindenféle elképesztő formájú igavonójárműveken kívül négy normál mikrobusz is dolgozik a betonon, ebből egyet megkapunk fél órára. „Yes, I can free range" – mondja a sofőr, az egyike azoknak, akik nem csak előre meghatározott útvonalon közlekedhetnek, és egy pillanatra elmélázunk, hogy mennyire jó lehet már ekkora aszfaltcsíkokon rohangálni, se traffipax, se stoptábla, bár az is igaz, hogy ha itt rossz irányba fordul valaki, nem egy Daewoo Matiz jön szembe, hanem valami picit nagyobb. Airbus A320 például, az épp most érkezik Varsóból. Amennyire lehet, közel megyünk, és közben azt is megtudjuk, hogy a repülő alig harminc percet tölt a földön: kiszállás, tankolás, beszállás, tovább. Ahogy már hallottuk korábban, a diszkont-légitársaságok ettől tudnak olcsók maradni – a gépek ugyanazok, a kerozin sem kerül kevesebbe nekik, csak a menetrendet szervezik meg jobban, hogy a vasak minél több időt töltsenek a levegőben, olyankor ugyanis pénzt keresnek.
Azt is mesélte valaki, hogy a jegybevétellel igazából elég, ha nullára kijönnek, ezért nincs áremelés, profitot meg hoznak az extrák, a nagyobb lábtér meg a fedélzeten eladott kávé és üdítő. A WizzAir könyvelését azért nem vizsgáljuk át persze, meg tulajdonképpen mindegy is, a lényeg, hogy lehet repkedni mindenfelé, és ha ezen múlik, szívesen megiszunk egy kéteurós kólát is minden utazáskor. A pesti kocsmákban sem sokkal olcsóbb, a londoniakban meg ki sem tudjuk rendelni elsőre, mert kell egy kis idő, amíg megfejti az ember, hogy a „you alright there mate?" kérdéssel a csapos nem a hogylétünkről érdeklődik, hanem arról, hogy mit kérünk. Már persze ha valami csoda folytán nem portugál, lengyel, román, olasz vagy magyar az a csapos, hanem helyi születésű, mely esetben viszont biztosan nem azt a nyelvet beszéli, amit mi Európa többi részén angolnak képzelünk.
A Monty Python magyar turistás jelenete elevenedik meg percenként. „Top up my Oyster" – mondja valaki, és kapkodod a fejed, hogy milyen osztriga, és mit kell a tetejére rakni, miközben csak feltölti pénzzel a kifogyott buszbérletét (Oyster card). „Hard shoulder running" – olvasod az autópályán, és itt már el sem kezdesz találgatni, mert úgysem jönnél rá, hogy azt jelenti: dugó esetén a leállósávon is lehet közlekedni. Mindegy. Erre ráérünk később is, most még csak Lutonban vagyunk, a reptéren. Megyünk inkább, és megnézzük a tankolást.
Harminc perc. Ennyi van. Persze, a Forma 1-es kerékcserék sebességét alapul véve ennyi idő alatt lehet, hogy komplett generáljavítást is el lehetne végezni, de itt csak ki kell takarítani a gépet kicsit, meg feltölteni üzemanyaggal. Utóbbi nem is nagy ügy, legfeljebb annyi a különös része, hogy közben bedugják a repülőt a konnektorba (amely konnektor itt most óriási akkumulátorokat jelent), mert áram kell, a motorok viszont ilyenkor állnak. Indulás előtt nem sokkal aztán bekapcsolják, de csak az egyiket, miközben a botcsinálta tudósítókat figyelmeztetik, hogy mostantól nem érdemes közel menni, mert elég rosszul kezdődik a nyaralás, ha rögtön a reptéren beszippantja az embert egy repülőgép hajtóműve. Márpedig beszippantja.
A mellékelt videó megfelelő részén is látszik, ahogy szívja fel a földről az esővizet a 120 kilonewton tolóerejű motor, azaz gázturbinás sugárhajtómű, ami a belépő levegőt sűríti össze, hogy aztán kerozinnal keverve elégesse, az égéstermék pedig egy fúvócsövön kiáramoljon a hajtóműből, és ez a nagysebességű gázsugár legyen az, amitől a gép repül.
Nem is hangzik olyan bonyolultnak, bár azért nem gondolom, hogy megpróbálnék összeeszkábálni egyet a pincében. Annyi mindenesetre biztosan érthető a magyarázatból, hogy ezek a motorok nem a kerekeket hajtják, ennek megfelelően a repülők hátrafelé nem tudnak maguktól gurulni. Miután minden feltöltődött, felkészítődött, dokumentációk átadódtak és mindenki beszállt, a gépet egy földi jármű tolja ki a kifutópályára. Ennél pontosabb definícióval vagy típusmegjelöléssel bajban lennénk, maradjunk annyiban, hogy furcsa kinézetű munkagép, de van anyósülése, sőt, be is ülhetünk testközelből figyelni a folyamatot.
Mondani sem kell, milyen szürreális, ahogy a kisautó megmozdítja a hetventonnányi vasat, aztán szépen eltolja, mint Nick Árpád erőművész legszebb napjaiban. Az orrával megfelelő irányba álló repülővel további munka már ezek után már nincs is: tolójármű lecsatolása, második hajtómű beindítása, nekifutás és fel, már ott is van a levegőben. Ugye, milyen egyszerű?
A cikk elkészítésére a lehetőséget a WizzAir Hungary nyújtotta. Köszönjük!