A kérdéses háziállat saját 14 éves sziámi macskám, aki a keresztségben a Mia nevet kapta, de hétköznap inkább a Micire hallgat. Beszédes, bandzsa, az oldalán már ritkul a szőre, és sosem volt túl sok humorérzéke. Viszont mégiscsak az enyém, és amikor először felmerült a hosszabb angliai tartózkodásunk gondolata, próbáltam megoldást találni az odajuttatására.

Mint az állatorvosunktól és az internetről kiderítettem, szerencsére idén januártól enyhítették a britek a híresen szigorú karanténszabályaikat, így idén már sokkal könnyebb háziállattal beutazni a szigetországba, legalábbis EU-tagországból. Tavaly még laborleletet kértek a veszettség elleni oltás megfoganásáról, és hónapokat kellett várni a vizsgálat után, idén azonban az útlevél is elég nekik, no meg a chip és az érvényes oltás.

Az odajutásra többféle megoldás is kínálkozik, amiből az autó és a repülő tűnt kézenfekvőnek. Az olcsóbb légitársaságok azonban nem szállítanak állatot az utastérben, csomagként feladni a macskát pedig rettenetes összegbe került volna. Ráadásul egy ilyen korú jószágnál a szállítás okozta stresszt is figyelembe kell venni, ami elég nagy eséllyel egy döglött macskával teli dobozt eredményezett volna az érkezési oldalon. Így hát maradt az autó, amely újabb problémákat vetett fel. Találnom kellett például félúton, Frankfurtban egy állatbarát szállodát, ahol a két felnőtt és két gyerek mellett a macskát is elszállásolják, mert egyhuzamban nem vállaltuk az 1700 kilométeres utat.

A másik kérdés az volt, vajon hajóval szeljük át a La Manche-csatornát, vagy bújjunk át alatta a Csalagúton. A komptársaságok és az Eurotunnel vasúttársaság, mely személyautókat szállít a Csalagúton át, hasonló árakkal dolgozik. Talán a hajózás kicsit olcsóbb, míg azonban a hajóút másfél óra, a vonat 35 perc alatt ott van. Ez el is döntötte a kérdést. Az Eurotunnel oldalán kártyával vettem jegyet: az autó négy utassal nagyjából száz euróba került, a macska pedig további 46 euróba.

Ki kellett választanom, melyik vonattal akarunk menni, óránként négy szerelvényt indítanak, és megadnom az autónk rendszámát. A jegy, hasonlóan a fapados repülőjegyekhez, pusztán egy foglalási kód, ezt vittük magunkkal. Ám a becsekkolásnál kiderült, hogy még erre sincs szükség, a rendszer ugyanis leolvasta a rendszámunkat, és máris nyomtatta a visszapillantóra akasztható „boarding pass-t".

A többi autós megrohanta a terminál épületét, hogy feltöltsék készleteiket az 5 eurós borokból, mi viszont a Pet Control, vagyis a kisállatellenőrzés épülete felé vettük az irányt. Szerencsére csak néhányan álltak sorban - így is akadt azért három különféle irányba szaladni vágyó beagle-falkát pórázon rángató nő és hisztérikusan ugató kiskutyát szorongató néni, de végül mi is bejutottunk az utazási irodára emlékeztető helységbe. Bent egy nő megnézte a macska útlevelét, leolvasta a chipjét, és már mehettünk is.

Az Eurotunnel vonatára egészen furcsa érzés felhajtani. Amíg az ember a vonatot meg nem látja, addig olyan, mintha egy komphoz vezetne a sor, mindenhol integető emberek irányítják a tétova autósokat. A sor vége azonban egy konkrét teherpályaudvarba torkollik, ahol a peronról kell felhajtani a vonatra, kicsit James Bond-os. A vonat kétszintes, egy rámpa vezet az emeletre, ahol szintén autók utaznak. Nincsenek kocsik, egyetlen nagy cső a vonat, melyen végig kell hajtani, mígnem egy integető neonszín kabátos ember nem szól, hogy jó lesz. Kocsik helyett tűzbiztos ajtók osztják szakaszokra a szerelvényt, melyeken gyalogosan át lehet zsilipelni vécére menet. A tűzbiztos ajtók akkor csukódnak be, ha az autók beálltak helyükre, és csak a végállomáson nyílnak ki újra.

Utazás közben rá kellett jönnünk, a hajó nagy előnye, hogy ki lehet szállni az autóból – sőt kötelező – és van büfé, étterem és más szórakoztató létesítmények, amelyek felé elhatolva az ember kinyújtóztathatja egy kicsit a lábát, a turistaosztály-szindróma elleni küzdelem jegyében. Na, ez a vonaton nincs: kiszállni ugyan ki lehet a kocsiból, de éppen annyi hely van csak a fal és az autó között, hogy az ember el tudjon kúszni a vécéig meg vissza. Úgyhogy inkább olvasni meg iPaden rajzfilmet nézni érdemes ebben a félórában. A tenger alatt térerő sincs, úgyhogy netezni vagy telefonálni esélytelen.

A Folkestone-ba érkezés teljesen eseménytelen volt: a vonat megállt, kinyíltak a tűzbiztos ajtók és a szerelvény ajtói, és a kocsik szép sorban lehajtottak róla. Csak arra kell figyelni, hogy innét már a balra tarts érvényes, és mire észreveszi az ember, már rajta is van a Londonba vezető autópályán.

A macska egyébként a vártnál sokkal jobban viselkedett, és csak az egész napos autózás vége felé kezdett el – a sziámiaktól megszokott módon – rohadt hangosan nyávogni. A merev szállítódoboza helyett egy összecsukható, hálós oldalú sporttáskára hasonlító táskát vettem neki az útra, ebben kényelmesebben üldögélt és nem csúszkált annyira. Persze az út javarészén az ölemben üldögélt, a táskába csak olyankor költöztettem vissza, ha megálltunk valamiért. Azóta pedig már London egyik nyugis kertvárosában tölti megérdemelt nyugdíjaséveit.