Nyolc évvel ezelőtt indította el a gyermekotthonok lakóit támogató Kuckó Önkéntes Programját, amely mára háromezer segítő szándékú ember közösségévé vált. A projekt mögött mindössze egyetlen kommunikációs csatorna, egy Facebook-oldal áll, ahol az intézményektől hozzájuk eljutott problémákat kiposztolva, szinte mindenre megoldást találnak néhány órán belül. És mindegy, hogy mi a feladat: lebeszélni egy menetet a Deák téri óriáskeréken harminc gyereknek, 24 új ágymatraccal boldogságot okozni egy vidéki otthonnak, vagy adventi csomagokat készíteni olyan családoknak, ahol bár a gyerekek hazamehetnek az otthonból karácsonyra, az ünnepi asztalra ezen csomagok nélkül nem kerülne semmi.

Ha nincs pénzed segíteni, add a tudásodat vagy az idődet!

Programjukhoz aztán egyre több civilszervezet csatlakozott, kisebb kifőzdék, éttermek, szolgáltatók ajánlották fel alkalmi segítségüket. Vera szerint a segítség egyébként sem csak pénzt jelent: sokszor elég egy hasznos tudás, amit átadhatunk másoknak. Volt, hogy egy fotós azt vállalta, hogy az otthonokban élő gyerekekről és szüleikről családi fotókat készít, akik közül sokan ennek köszönhetően tarthatták kezükben életük első közös fotóját gyerekeikkel – igazi emlékként bekeretezve azt, hogy mindig velük lessenek. Néhány éve egy háromcsillagos, belvárosi hotel ajánlott fel 1 eurót minden olyan vendége után, aki nem kért takarítást szobájában; és végül ebből az összegből tudták felújítani a gyerekekkel közösen az egyik otthon fürdőszobáját.

Pár hónappal ezelőtt a beérkezett pénzadományból, minimális tiszteletdíjért cserében megállapodtak egy küzdősport-oktatóval, Flóris Lászlóval, aki kibérelt egy termet, és hamarosan ismét heti rendszerességgel tart bokszedzést a gyerekeknek. Az egyik otthonban pedig lassan újraindítják a jógafoglalkozásokat is, amit egy kétgyerekes jogász anyuka, Gyalog-Szőke Zsófia vezet, és aki még a karantén idején is bejelentkezett hozzájuk néhány online gyakorlatsorral.

„Ezek a gyerekek békés harcosok, nagy csaták dúlnak bennük, komoly traumákon vannak túl, a sporttal, jógával nagyon szépen le tudják vezetni a feszültséget. És ha például a jóga csak egy lánynak is megtetszik komolyabban, akkor mindent megteszünk azért, hogy további tanfolyamokra vigyük, felszereléseket vehessünk neki, és hogy később akár egy szakmát tudjunk kezébe adni" – fogalmazott Vera, miközben hozzátette, sok esetben az a legfontosabb, hogy ezek a gyerekek kiszakadjanak mikrokörnyezetükből, kapcsolatokat építsenek, és olyan, érzelmileg is támogatói légkörbe kerülhessek, amelyet sokuk családja nem tudott számukra biztosítani.

A Kuckósok vinnék a gyerekeket túrázni, kirándulni, programozni, ahogy korábban is, azonban a jelenlegi gyermekvédelmi szabályozás szerint 12 év alatti kiskorú csak képzett nevelővel mehet bárhova. Helyette működik a mentor-rendszer, ahol az önkéntes nevelő vállalja, hogy egy vagy két gyerekkel rendszeresen foglalkozik, ideális esetben azok 18 éves koráig. Ez a rendszer már feltételezi a régóta fennálló, stabil, bizalmi viszonyt a pótnevelők irányába is.

Vera egy három- és egy egyéves kora óta gyermekotthonban élő két kislányt mentorál pár hónapja, őket minden hónapban egyszer hozza és viszi az otthonból. „Ilyenkor megbeszéljük, hogy mihez lenne aznap kedvük, elmegyünk együtt vásárolni, aztán hazamegyünk, főzőcskézünk, játszanak a kétéves kislányommal, sokat beszélgetünk, és egy kicsit belekóstolnak abba, hogy milyen érzés családban tölteni az időt. Tudják, hogy bármikor felhívhatnak, és számíthatnak rám. Nagyon hiszek abban, hogy egy hosszú ideje meglévő, rendszeres kapcsolat képes komoly változást hozni a gyerekek életében." De van olyan 20 éves lány is, akivel egyidőben született a kislányuk, vele is folyamatosan a kapcsolattartás, illetve a tárgyi és lelki támogatás.

Nehéz hetek voltak ezek mindenkinek

Az elmúlt két hónap azonban a gyermekotthonban élőket talán minden korábbinál jobban megviselte. A teljes látogatási tilalom miatt Veráék is csak online tudták tartani velük a kapcsolatot, azonban a nevelőkkel ugyanúgy egyeztettek, hogy hol, kiknek, mire van a legnagyobb szüksége. A Kuckó Facebook-oldala ezekben a hetekben forró drótként működött.

Ahogy megírták, hogy az egyik otthonban a harminc gyereknek mindössze egy 80 négyzetméteres, lebetonozott belső udvar jelenti a szabadságot, a lehetőséget a mozgásra, másnap - miután valaki a posztot olvasta - már vitte is az új szobabiciklit hozzájuk. De hatalmas örömet okozott például egyik nap az a becsengető pizzafutár is, akire sokuk csak sóvárogva nézett, mert nem hitték el, hogy ezúttal hozzájuk érkezik, hogy tényleg nekik visz egy tucat lapos dobozt tele frissen gőzölgő pizzával.

Amikor elrendelték az otthoni digitális oktatást, az is gyorsan kiderült, hogy mennyire nincsenek ellátva az intézmények az ehhez szükséges eszközökkel. „Volt olyan intézmény, ahol a nevelőnek nem volt otthon laptopja, amiről tanítani kellett volna a rá bízott hat-nyolc gyereket. Szerencsére neki is tudtunk szerezni abból a hét használt laptopból, amiket felajánlottak a Kuckó Facebook-oldalán, de pl. az egyik önkéntesünk saját pénzből vásárolt egy új laptopot wifi-routerrel együtt, ami azóta is egy egyébként hétvégente hazajáró kislánynak biztosítja az otthontanulást." Az ilyen, kollégiumi rendszerben működő intézményekbe azok a gyerekek kerülnek - akár már hatéves koruktól kezdve -, akiknek szülei nem tudják biztosítani hétköznapokon a felügyeletüket és ellátásukat, a karantén idejére azonban nekik is haza kellett költözniük családjukhoz, függetlenül attól, hogy milyen körülmények várták őket otthon.

„Volt három olyan intézmény, ahova az ápolók saját családjukat átmenetileg hátrahagyva, beköltöztek a súlyosan, halmozottan fogyatékos gyerekekhez, nehogy kívülről vigyék be a vírust az otthonba. Az intézményi ellátórendszer nincs felkészülve az ilyen esetekre, az egyik napról a másikra beköltöző nevelők ellátását azonban meg kellett oldani" – mesélte Vera, aki a többi önkéntessel együtt igyekezett napi szintű ellátást intézni a számukra. Volt nap, amikor cateringes cég, egy másikon egy étterem, következő nap egy szupermarketlánc ajánlotta fel, hogy ételt visz a nevelőknek, de kisebb cégek, baráti társaságok is összefogtak és segítettek, miután olvastak róluk.

És amíg korábban inkább a karácsony előtti időszak volt adományokban gazdagabb, az elmúlt néhány hétben nagyon sok magán jellegű felajánlás is érkezett. „Bár elsősorban a kórházak felé irányult a figyelem, de azért ne feledkezzünk meg arról, hogy a második vonalon ugyanúgy maximálisan helyt álltak a nevelők, gyermekfelügyelők a bezárt otthonokban. Embert próbáló feladat lehetett a látogatási tilalom alatt tartani a lelket a gyerekekben, akik szüleikkel még a korábban megszokott heti vagy kéthetenkénti egy alkalommal sem tudtak találkozni, és nem is mehettek sehova. És ezek a szociális munkások - akik mindig csak a gyerekeknek fogadnak el bármit, és még saját javaikból is csak a gyerekeknek adnak -, nagyon meglepődtek és hálásak voltak, amikor ezúttal ők kaptak valamit."

Márpedig, ahogy Vera meséli, egyre több gyerek kerül a rendszerbe, egyre több a nevelők adminisztrációs munkája, miközben a szociális munkások egyre kevesebben vannak. Ezért egy ideje azon gondolkodik, hogyan tudnák a nevelőket megjutalmazni akár csak egy élménynappal, amibe egy fodrászhoz-, étterembe menetel is belefér, és amit közülük sokan nem engedhetnének meg maguknak.

Azt add, amit te is szívesen fogadnál!

De tervei között szerepel az is, hogy a többi civilszervezettel együttműködve továbbfejlessze az adományozási kultúrát, mert, ahogy fogalmaz, abban még mindig rosszak vagyunk. Szerinte nemcsak vásárolni, de adományozni is tudatosabban kellene. Be kellene látnunk, hogy semmilyen szociális intézményben nincs személyzet az adományok szortírozására, sem a kórházakban, sem a gyermekotthonokban. Nincs ember, aki az adományba küldött koszos ruhákat kimossa, a szakadtakat megvarrja, vagy kiválogassa a ténylegesen használható játékokat az elnyűtt, használhatatlantól – pedig utóbbiakból is sok érkezik, ahogy egyéb, szállítást igénylő felajánlásokból is, csak épp vállalkozó nincs, aki ezeket célba juttatja. „Tudom, hogy az emberek alapvetően jók, és nem azért adnak rossz állapotban lévő dolgokat, mert rosszat akarnak, hanem mert nem gondolnak bele, hogyan, mit érdemes adományozni."

A Kuckó nem alapítványként működik, de jogi háttérként a Szintlépés társ-alapítvány áll mögötte, akik az összes nekik felajánlott támogatást 100 százalékban a rendelkezésükre bocsájtják. „Azt látom, hogy sokan segítenének, de nem tudják, merre induljanak. Az emberek fele mégis bennhagyja adóbevalláskor az adója egy százalékát, pedig a legtöbb civilszervezet éves büdzséjének ez teszi ki a nagyobb részét. Aki tehát idén elfelejtette, az már most írja be a naptárba, hogy jövőre ne hagyja elveszni azt az egy százalékot, mert azzal is segíthet másokon" – fogalmazott Vera, miközben hozzátette, jelenleg a legnagyobb segítség nem is a feltétlen pénzösszeg, hanem a gyerekek nemrég összeállt kívánságlistájáról egy-egy tétel teljesítése.

A Kuckó önkéntesei gyereknap alkalmából ugyanis már jó előre bekérték ezt a listát a két, fővárosi gyermekotthoni központtól. Ezek egy részét a héten egy sportáruházban vásárolták meg a korábban beérkezett adományokból, így a hétvégén ugrókötelekkel, labdákkal, sporteszközökkel, kézi súlyzókkal, röplabdákkal és pingpongütőkkel felpakolva érkeznek hozzájuk. Egy másik, több, kisebb gyereket is ellátó otthonban pedig homokozóról álmodtak, és bár a homok még hiányzik, a keretek kialakítását már elkezdték. Fagylalt azonban szinte mindenkinek a listáján szerepelt, ezért a hétvégén 12 budapesti otthon mintegy 200 lakója biztos, hogy megkapja a gyereknapi adagját.

„Hiába szeretnénk még többet, és mindenkinek adni, sajnos nem jut mindenhova. Nehéz eldönteni, melyik ujjunkba harapjunk. Vagy mindenhova viszünk egy keveset, vagy egy-egy helyre egyszerre többet" – utalt Vera arra, hogy csak Budapesten több mint 2000 gyerek él otthonintézményekben, ugyanakkor a fővároson, pláne az országon belül a szociális érzékenység területi megoszlása is jól érezhető. A budai kerületekben lévő otthonok jóval több plusz támogatást kapnak a környéken jobb anyagi körülmények között élő magánemberektől, de akár egy kézműves pékségtől, kisebb étteremtől is, különösen azokhoz képest, akiknek csak egy vidéki otthonban jutott szoba.

Így aztán újabb és újabb kívánságlisták születnek, ahogy a fentebb említett is még hosszan kígyózik tovább. Ha szívesen segítenének önök is, pipáljanak ki róla egy-egy kívánságot, kérdezzék a Kuckósokat, hogyan tehetik a legkönnyebben. Az édességektől kezdve a rostos üdítőkön át a játékdömperig, csupa olyan dologgal írták tele, amelyeknek ezek a gyerekek legfeljebb csak különleges napokon örülhetnek. És mi van ma, ha nem egy ilyen különleges nap?