Vár-barlang

A legismertebb talán a Budai Vár alatt húzódó, több mint 3 kilométer hosszú barlangrendszer, a Vár-barlang, mely a Duna-Ipoly Nemzeti Park ismertetése szerint „Magyarország talán egyik legrendhagyóbb barlangjává vált, és amelynek mostani arca az ember és természet közös munkájának hosszú évszázadok alatt kialakult eredményét mutatja".

A források szerint a várhegy területének mintegy nyolcadát üregek teszik ki. Ezek természetes eredetű barlangok, melyeket a leleményes középkori lakók feltehetően kútásások során fedeztek fel, és kezdtek el elsősorban bor tárolására használni, majd mesterségesen is bővíteni. A barlangrendszert Kadic Ottokár, a magyarországi ősemberkutatás elindítója és a szervezett magyar barlangkutatás megalapítója tárta fel a 20. század elején, és kezdeményezésére 1935-ben egy részét meg is nyitották azt a látogatók előtt.

A világháború azonban hamarosan megszakította ilyen jellegű használatát, és csak 1961-ben nyílhatott meg újra barlangmúzeumként, ahogyan jelenleg is üzemel, a Duna-Ipoly Nemzeti Park kezelésében. Az érdeklődők vezetett sétákon tekinthetik meg a járatokat, ahol fény derül rá, hogy az évszázadok során hogyan alakultak át a természetes eredetű barlangüregek labirintusszerű pincékké, és hogyan hasznosították őket a legkülönfélébb módon a borospincétől a börtönön át az óvóhelyig.

Alagút a Gellért-hegy alatt

Talán valamivel kevésbé ismert, hogy a szomszédos Gellért-hegy is hasonló barlangrendszert rejt, mely egyszerre viseli magán az ember és a természet „keze nyomát." Ha a Gellért fürdő alatt elindulunk lefelé, máris egy alagútban találjuk magunkat, mely a Gellértet a Rudas és a Rác fürdővel köti össze. A járatot '60-as-'70-es években alakították ki, hogy feltárják a Duna-parton fakadó forrásokat, amelyektől azt remélték, hogy a fürdő további termálvízellátását biztosítani tudják. A 20. század elején a vízpótlást még a Szabadság híd budai hídfőjénél, mintegy 20 méterrel a föld alatt található Ősforrásból oldották meg, a '60-as években azonban rájöttek, hogy ennek vize a Duna vizével keveredik.

Az alagút a Sziklatemplom alatt található Szent István, profánabb nevén Karfiol-barlang irányába is leágazik, mely utóbbi elnevezését jellegzetes kalcit- és aragonitképződményeiről kapta. E varázslatos üreg mellett az alagút igazi különlegességét adja a rajta futó sínpár, melyen egykor azok a csillék közlekedtek, amelyekkel 1993-ig a Gellértbe szállították a Rudas és a Rácz fürdő gépészeti elemeit javítani, mivel csak itt volt meg az elegendő hely hozzá. Valóban különleges turistalátványosság lenne, ha egyszer kisvasúton lehetne itt utazni. Az alagút különböző szervezetek alkalmi túráin látogatható.

Az F4 Rákosi-bunker

Nemcsak a budai, hanem a pesti oldal felszíne alatt is találunk egyet s mást, igaz, az előzőektől kissé eltérő hangulatú helyszínekre bukkanhatunk itt. Korábban egy első látásra teljesen átlagos, lipótvárosi bérház udvaráról lehetett lejutni abba a tikos bunkerbe, melyet hivatalosan csak F4 objektumnak hívtak. A kód a Földalatti Gyorsvasút (metró) négyes számú munkaterületét takarja, később a köznyelvben azonban a Rákosi-bunker megnevezés terjedt el, mert a kommunista pártfőtitkár megrendelésére készült. A járatok metróalagút-falazó elemekből készültek, az építkezés a metró építésével egy időben folyt.

A 2-es metró alagútjával 1973-ban kapcsolták össze a 39 méter mélységben, nagyjából a Kossuth tér és a Szabadság tér között, elnyújtott H alakban elhelyezkedő alagutat, mely kapcsolódik a Magyar Dolgozók Pártjának volt székházához, de az elterjedt híresztelésekkel ellentétben az Országházhoz nem. Az óvóhely egyik bejárata a metró Deák Ferenc tér és Kossuth Lajos tér közötti alagútjából nyílik, ezt csak a pályaszakasz áramtalanítása után lehet megközelíteni. A 2200 ember befogadására alkalmas, 3500-3800 négyzetméteres objektum építését 1952-ben kezdték el, és az '60-as évek elején a közelben lévő Nehézipari Minisztérium számára fejezték be tömegóvóhelyként.

Amikor a BKV 1981-ben átvette az építményt, csak asztalokat és székeket találtak itt, a helyiségeket végül teljesen kiürítették. Jelenleg is a közlekedési vállalat ellenőrzése alatt áll, mely a kommunikációs célú hasznosításán gondolkodik. A szellőztető berendezések még mindig működnek, és rendszeresen karban is tartják őket, a többi gép, mint a generátorok és levegőszűrők már üzemképtelenek.

A Kőbányai Pincerendszer

Kőbánya a város egyik izgalmas időkapszulája, ahol mostanában ráadásul számos ipari műemlék újjászületésének lehetünk tanúi az Eiffel Műhelyháztól a magtárból lett mászóközponton át az Északi Járműjavítóig, és itt találjuk a Kőbányai Víztárolót is, melynek túráit rendszerint szintén nagy érdeklődés övezi. A Kőbányai Pincerendszert a mészkőbányászat alakította ki, a kitermelés a 19. század során futott fel igazán, az innen szállított kő pedig a fővárosi építkezések legfontosabb alapanyaga lett. A bánya végül az 1890-es években szűnt meg a sorozatos beomlások miatt.

Később bort tároltak itt, de hamarosan a sörfőzdék vették birtokba a sör tárolásához és érleléséhez. A II. világháború alatt óvóhelyként működött, 1944 márciusától pedig még repülőket is gyártottak ezen a helyen. Manapság a Dreher Sörgyár használja a pince egy részét, illetve filmes stábok és az elárasztott járatrendszerek miatt búvárok is szívesen látogatják. A járatrendszerek hossza a becslések szerint összesen 32-33 kilométer, melyek mindössze 10-15 méterrel a felszín alatt helyezkednek el.

Évente kétszer, általában júniusban, Szent László napkor, illetve szeptemberben a Kulturális Örökség Napján ingyenesen be lehet járni a hatalmas alagútrendszert, de a BudapestScenes rendszeresen szervez ide túrákat.