Öt éven keresztül, 2004 és 2008 között szinte minden második nap elrobogott az Óbudai Gázgyár három lerobbant tornya előtt a Budapest-Esztergom utat bejáró személyvonat, amellyel legtöbben Piliscsabára, az egyetemre igyekeztek. Mi is ezerszer megbámultuk róla a gázgyár kitört ablakait és a hiányzó óralapot.

Kalandos fotózásokat, videóforgatásokat képzeltünk el a területen; hogy milyen jó lenne ott körbenézni, közelebbről látni a nagyon réginek tűnő tornyokat. És az ábrándozás közben folyton attól féltünk, hogy a következő napon már nem lesznek ott. Hogy csak kőtörmelék marad utánuk. Szívfacsaró érzés volt, mintha a mindennapjainkból szakítanának ki egy darabot.

Akkor még csak távoli szemlélői voltunk a területnek, tornyoknak, nem tudtuk, hogy körülöttük egy teljes, „város a városban" jellegű közösségi kialakítás működött, vagy hogy milyen veszélyes anyagokat rejt a föld mélye. Ahogy azt sem tudtuk, hogy 2020 nyarán a saját szemünkkel fogjuk látni a felújított, megmentett víztornyot és a mellette álló három kátrány-tornyot. De elérkezett az idő, ide értünk, és egy vezetett sétán, bő három órában bejártuk a területet.

Mielőtt besétálnánk a kolóniára...

Sétánk találkozója az óbudai Sujtás utcai buszmegálló volt, ahonnan rögtön be lehet fordulni a Gázos utcára, a Gázgyári lakótelepre. De mielőtt túravezetőnk bemutatta volna hogyan is működött ez a kolónia, mesélt egy két érdekességet a területről és a gyárról, amit nem véletlenül neveztek gondoskodó gazdának.

Az Óbudai Gázgyár az Újpesti vasúti hídtól délre található, és egy 27 hektáros területen, majdnem egy háromszög alakot formáz. Ez a terület, amikor kijelölték, a város peremén volt, és a döntést nagyban befolyásolta a nyersanyagok vasúti és vízi szállítása a Dunán. Mivel a 20. század elejétől kezdve a gázfogyasztás egyre nőtt a városban, ezért 1908-ban a főváros úgy határozott, hogy légszeszgyárat hoznak létre Óbudán.

A terveket Weiss Albert, egy elismert zürichi gázgyáros, Bernauer Izidor világítási igazgató, valamint Schön Győző mérnök készítették, és két éven belül be is fejezték. A gyár építése 1910-ben kezdődött. Először a Duna-parti védművet készítették el, majd a vasút iparvágányai és a közutak következtek. A gyár épületeinek és gépeinek nagy része már 1913-ban készen állt a termelésre, októbertől ez fokozatosan el is kezdődött, azonban a hivatalos megnyitót csak 1914. június 13-án tartották.

A gyár a maga idejében nagyon korszerű volt, a legjobb technológiával működött, és napi 250 ezer köbméter gázt termelt. A Sulzer által gyártott dízel-aggregát, ami az első világháború alatt biztosította a villamosáramot Óbuda lakosainak, még ma is működőképes. Ha elindítják, 180 fordulat/perc-nél 800 LE teljesítményt ad le, és 110 voltos egyenáramot termel.

Ahogy a Régi Gázgyár, vagyis a műemlékvédelem alá helyezett épületek és a négy torony irányába sétáltunk, azt is megtudtuk, hogy a gáz mellett egyéb melléktermékeket is előállítottak a gyárban. A beérkező nyersanyagok szinte minden részét hasznosították és feldolgozták: a légszesz mellett kokszot és kátrányt is gyártottak. A légszeszt a víztoronyban tárolták, a kátrányt pedig a ma is bejárható kátrány-tornyokban, ahol gravitációs úton szétválasztották a könnyű és az útépítéshez használt nehéz kátrányt.

A négy torony a séta során teljesen bejárható. Kiépítették bennük a lépcsősorokat, így a víztoronyban például egészen az órákig felsétálhatunk. A három kátránytorony medencéjében pedig akár varázsigéket vagy vasárnapi ebédrecepteket is suttoghatunk, de bármilyen halkan is tesszük ezt, arra számítsunk, hogy a másik oldalon azt valaki meghallja.

Miután a főváros átállt a földgáz használatára, a gázgyárra már nem igazán volt szükség. A tervezett, 1980-as teljes bezárás helyett azonban csak négy évvel később csukták be végleg a kapukat, mégpedig azért, mert az energiaválság miatt kellett az itt termelődő koksz. Ettől az évtől kezdve a területen csak adminisztratív munkát végeztek, majd végül teljesen elhagyták.

2020-ra pedig csak azok az épületek maradtak meg, melyek műemléki védettséget élveztek, illetve az a több mint 40-féle mérgező anyag, ami még mindig a talajban szivárog, mivel a légszesz föld feletti szállításán kívül, minden más a föld alatti csövekben csordogált.

Az egykori gyárterület déli részében – ahol a mérgező földet kitermelték, és a helyén egy négy emelet magas mélygarázs bújik meg – a Graphisoft Park kapott helyet. Tehát ha részt veszünk egy ilyen sétán, akkor szép lassan átsétálhatunk a múltból a jövőbe. A még megmenthető gyári épületeket ezen a területen felújították és irodaházakká alakították, amelyek között modern üveg-acél házak, egy vízesés és egy tó, valamint egy szép park kapott helyet.

A gyárterületen megelevenedett Wekerletelep

Amint már említettük, a Sujtás utcából nyíló kapun át juthatunk be a Gázgyári Lakótelep I. és II. csoportjára, ami végül az U-alakú III. csoportban végződik, ahol a lakótelep saját óvodáját találjuk. Az egész olyan, mintha egy kisebb falut rendeztek volna itt be, ahol kert és szükséglakás is található.

Erre a kertvárosi jellegű megoldásra azért volt szükség, mert azok, akiket ide toboroztak dolgozni a gyárba, elsősorban vidékről érkezett emberek voltak, és drasztikus változás lett volna számukra, ha teljesen kiszakítják őket a fás-kertes környezetből. Így adódhatott, hogy a kis belsőkertekben volt, aki nemcsak növényeket termeszthetett, hanem egy-két csirkét, sőt néha még disznót is nevelhetett. Ezt a külső területet, munkástelepet Balogh Lóránd tervezte; és bár nem jelzik hivatalosan, de az épületek díszítése, az egyen zöld spaletták, a belső falépcsős szerkezetek, a fából készült homlokzatok erősen emlékeztetnek Fleischl Róbert stílusára, aki Kós Károly irányításával a 19. kerületi Wekerletelepet tervezte és építette 1908-tól 1914-ig.

Ez a terület akkoriban még peremvidéknek számított, de így is lemodellezte a főváros legfontosabb pontjait: volt benne posta, rendőrőrs, patika, óvoda, trafik, alsósoknak iskola, orvosi rendelő, bolt, hentes, pékség, fodrász, borbély, és még cipészműhely is. Ma a gázgyár kapujánál még mindig működik az Almási Balogh Lóránd idősek klubja és az épület túloldalán lévő tekepálya is. A Fővárosi Gázművek Rt. Művelődési Központja melletti szabadtéri színpadon pedig állítólag a '90-es években Szandi lépett fel utoljára.

Ahogy a séta közben is láttuk, a „külső" telepen a házak alapterülete sokkal kisebb volt már akkor is, mint a tisztviselőtelep házai, de a fürdőszobán kívül (három lakásnak volt csak saját fürdője, a többieknek közös tusolóban kellett tisztálkodniuk), minden más szükséges ellátást megkaptak. Volt világítás (eredetileg gázzal, majd villannyal világítottak a '30-as évektől), volt angol WC, és minden lakásba bevezették a gázt.

Ma ha arra sétálunk, láthatjuk, hogy sok házban továbbra is megmaradt a falépcső és a régi, zöldre festett, egyenként díszített spaletták, a hátsókertek pedig kibővültek; még szőlőlugasokat is láttunk az utunk során. A csöndes, egyfajta „mintatelepnek" számító lakóövezetben természetesen voltak szabályok a külcsínre vonatkozóan is, ennek köszönhető talán az is, hogy végül 2020-ra ilyen állapotban megmaradt az egész.

De a lakótelep nem csak ebből az egy részből áll: területileg és építészetileg is két részre osztható: a bemutatott „külső" munkástelepre és a „belső" tisztviselőtelepre, mely a gyárterület déli részén található, a Graphisoft Park végénél, az Almási Balogh Lóránd utcában. Az utca házainak tervezője Reich Kálmán volt, aki úgy tervezte meg az épületek számozását, hogy a 13 ház közül középen álljon a legmagasabb rangú tisztviselőé, és két oldalról mellette pedig a hozzá rangban legközelebb állók lakásai.

Ha ezek után kedvet kaptak, és saját szemükkel is elmennének megnézni a Gázgyár lakótelepeit és tornyait, akkor ezt augusztus 8-án, szombaton önök is megtehetik egy olyan gyalogos túra során, mint amire mi is jelentkeztünk; illetve egy későbbi, augusztus 14-i időpontban biciklire pattanva is bejárhatják a területet. Túravezetőnk elmondása szerint mindkét változat ugyanazt a területet járja be, csak a biciklisnél kicsit gyorsabb a haladás, és a végére beférhet még egy közös sörözés is.

Források: BeyondBudapest; Kitervezte.hu; Greenpeace.org