Művészi karakterében a mítosz keveredik a valósággal

Beuys összemosta a határt a művészet és az élet között. Jól kigondolt hétköznapi megjelenése művész-személyiségének alapja is egyben: jellegzetes kalapot, súlyos csizmát, nemezből készült ruhákat és egy halász mellényt viselt.

Az 1921-ben, Krefeldben született művész a II. világháborúban vadászbombázóként szolgált a német légierőnél, ekkor történt az a trauma, ami aztán művészetének egyik mozgatórugója lett: 1944-ben a gépét találat érte a Krím-félsziget felett, és lezuhant a hóba. A repülőgép-szerencsétlenség kapcsán Beuys gyakran mesélte el azt a történetet, miszerint az életét tatárok mentették meg, akiknél több napig feküdt eszméletlenül. A nomád törzsek állítólag zsírral kenték be az összetört testét, és nemezbe bugyolálták, hogy melegen tartsák. Ezzel magyarázta meg, miért használ gyakran állati zsírt és filcet a munkáiban.

De egyesek szerint az egész sztori csak odáig igaz, hogy a repülő lezuhant. Ezen elmélet szerint Beuys vélhetően nem volt 12 napig eszméletlen, lezuhanását követően már másnap tábori kórházba vitték; minden más történés az általa és róla formált mítoszként él tovább az emberek emlékezetében azóta is.

Beuys számára a valóság keresése nem is volt fontos: úgy gondolta, a mítosz több igazságot tartalmaz. Valamiféle modern sámán szerepében próbálta egyesíteni a művészetét és az életét, hogy ráébressze az embereket arra, épp annyira spirituális, mint amennyire gondolkodó lények. Szerinte a kreativitás egyik fő forrása az érzelmek, amit a racionalizmus előretörésével az ember megpróbált elnyomni. A művészet egy olyan átalakító erő, amely képes visszavezetni az embert ehhez a spirituális forráshoz.

A Filc öltöny és a 'mindenki művész' elve

Ez az egyszerű nemez öltöny 1970-ben készült, amikor Beuys Düsseldorfban élt. Nem az egyetlen példány, valójában egy sorozatgyártott darabról van szó, ugyanis 100 egyforma létezik ugyanebből. De miért éppen nemez, és miért éppen öltöny a kiállítási darab – merül fel a kérdés. A válasz leginkább abban rejlik, hogy a művész maga is hordott filc ruhát, és ez a kétrészes öltözet az elmondása szerint saját öltönyének a mintájára készült.

Arra a kérdésre, hogy hogyan szeretné, ha a művet kiállítanák, azt válaszolta, hogy mindegy: felakaszthatják, felszögezhetik a falra, de akár viselhetik is, vagy be is dobhatják egy fiókba. A művet tehát bárhogyan használhatjuk, akár magunkra is vehetjük, mintha a művésszel azonosulnánk, mintha mi is művészek lennénk. Beuys szerint mindenki művész valamilyen formában: az ember természeténél fogva alkotó lény, és kreativitását nagyon sokféleképpen ki tudja fejezni. Számomra lényegtelen, hogy egy alkotás festőtől, szobrásztól vagy fizikustól származik"– magyarázta. A mindennapi tárgyaknak tűnő művek készítésekor, mint például ez a filcből készült öltöny, azt remélte, hogy a nézők felismerik magukban az alkotót, és a mű előtt állva megkérdezik maguktól: Miért nem csinálok valami hasonlót én is?"

A filcbe bugyolált zongora

"Egy ilyen tárgy a vita kezdeményezésére szolgál, és semmiképpen sem tekinthető esztétikai produktumnak" – nyilatkozta Beuys egy tetőtől talpig nemezbe burkolt zongoráról.

A zongora normál esetben hangot ad, de ha éppen senki sem játszik rajta, még mindig lehetősége van megszólalni. Ez a zongora azonban némaságra van kárhoztatva. Két vörös kereszt látható az oldalán, amelyek a művész magyarázata szerint az ember pozícióját jelölik. Vészhelyzetre figyelmeztetnek: annak a veszélyére, ami történhet, ha csendben maradunk, és nem tesszük meg a következő evolúciós lépést."

A performansz, ami felszámolja a félelmet és a sztereotípiákat

Beuys 1974-ben három napot töltött egy vad prérifarkas társaságában egy New York-i galériában. A prérifarkas az amerikai őslakosok mitológiájában a megszelídítetlen lelket reprezentálja, de az európai telepesek kártevőnek tekintették, amit ki kell irtani.

Ahogy várható volt, a prérifarkas kezdetben vad volt és kiszámíthatatlan, széttépett egy filcpokrócot a performansz közben, de idővel egyre inkább tolerálni kezdte a művész jelenlétét. A performansszal Beuys be akarta bizonyítani, hogy a társadalom megváltoztatható. Ha valaki kifejezi a vágyát, hogy megismerje a másikat, és erőfeszítéseket tesz ennek érdekében, időt tölt vele, akkor felszámolhatók a félelmek és a sztereotípiák.

7000 tölgyfa ültetése Kasselben

Beuys nemcsak társadalmi kérdésekkel foglalkozott, környezetvédőként is szeretett volna változást előidézni művészetével. Az 1980-as évek elején csatlakozott a zöldek mozgalmához, és ezzel nagyjából egy időben indította el a legnagyobb szabású környezeti projektjét Kasselben. 1955 óta minden ötödik évben ebben a városban rendezik meg a Documenta című, nemzetközi, kortárs művészeti kiállítást.

A Documenta tárlat megrendezésének hetedik alkalmából, 1982-ben Beuys 7000 bazaltkövet halmozott fel a Fridericianum múzeum előtti gyepen. Az akció lényege, amibe számos önkéntes bevonására volt szükség, hogy 7000 fát ültetnek el városszerte, és minden egyes fa elültetésével a kőhalom mérete egy-egy darabbal csökken. A projekt, amelyet a város zöld megújulásának tekintett, öt évig tartott, és a következő Documenta kiállításra készült el annak ellenére, hogy a művész akkor már nem élt.

Hazánkban is őrzik a művész emlékét. Születésének 100. évfordulója alkalmából Beuys előtt tiszteleg a szeptember 3-án nyíló kiállítás a tatabányai Kortárs Galériában. Az In memoriam Joseph Beuys című tárlaton bemutatott művek mindegyike Beuys szellemiségére reflektál. Az egyedülálló tárlatot Vojnits-Purcsár Vító kortárs művészeti szakíró, kurátor, Beuys-szakértő nyitja meg. 

A cikk megjelenését a Német Idegenforgalmi Hivatal támogatta, az anyagot a Branded Travel Content egyik szerzője készítette.