Mindenki ismeri ma már a Barilla márkát, az is aki oda van a finom olasz tésztaételekért és az is, aki nem annyira. De kék-sárga-piros színkombinációt nem lehet figyelmenkívül hagyni - összefort vele az olasz al dente tészta (haraphatóra főtt tészta) fogalma. A következőkben a Barilla márka térnyerését ismerhetjük meg, és annak az embernek az életét, aki végül világhírűvé tette: Pietro Barilla, az olasz "tésztakirály" ugyanis 110 éve, 1913. április 16-án született.
Nagyapja 1877-ben nyitott otthon dagasztott tésztát, friss kenyeret és péksüteményeket kínáló kis családi üzletet Parmában. Helyébe lépő fiai, Riccardo és Gualtiero folyamatosan fejlesztették az üzemet, idővel már 80 alkalmazottjuk volt és 80 mázsa tésztát, valamint 20 mázsa kenyeret készítettek naponta. A Barilla cég élen járt az új reklámtechnikák használatában, termékeiket nem ömlesztve kínálták, hanem logóval ellátott dobozkákba és zacskókba csomagolták, postai képeslapokon, falinaptárokon népszerűsítették magukat. Gualtiero 1919-es halála után fivérére maradt a cég vezetése, amibe 1936-tól bevonta fiait, Giannit és Pietrót is.
Pietro legalul, eladóként kezdte, és fokozatosan ismerte ki az akkor már 800 alkalmazottat foglalkoztató, napi 15 tonna száraztésztát és hét tonna pékárut előállító családi vállalkozás egészét. Inasévei után rábízták a forgalmazás és a szállítás megszervezését, ő pedig azonnal új ötletekkel állt elő, így például Fiat Topolino autókat vásárolt a cég termékeit országszerte népszerűsítő és eladó ügynököknek.
A világháború és hatásai
A második világháború alatt csökkentek a megrendelések, akadozott a termelés, majd 1943 szeptemberében a megszálló német csapatok lefoglalták az üzemet. A család igyekezett megtalálni az együttélés módját a fasiszta rezsimmel, de házuk az ellenállók menedéke is volt, így a harcok elcsitulta után nevük nem szerepelt semmilyen kollaboráns-listán. Pietrót azonban, aki a keleti fronton szolgált, rövid időre letartóztatták, de végül szabadon engedték.
Apjuk 1947-ben bekövetkezett halála után testvérével ők álltak a cég élére és minden erejükkel a modernizálásra koncentráltak. Pietro az Egyesült Államokban is tanulmányozta az ottani technikai újdonságokat, megismerkedett a legújabb marketinges trendekkel. Új gépeket vásároltak Svédországból, korszerű üzemcsarnokokat építtettek, profi szövegírók és filmesek, színészek részvételével indítottak reklámkampányokat. Ekkor alakították ki a családközpontú, házi jellegű Barilla-imázst, termékeik szolid áraikkal a szegényebb családok asztalán is helyet kaphattak.
Pietro 1952-ben döntött úgy, hogy felhagynak a kenyérgyártással és teljesen a tésztára koncentrálnak, a vállalatot pedig részvénytársasággá alakította át. Erberto Carboni grafikus és más művészek segítségével újfajta reklámokat készítettek, jutalmuk a reklám Arany Pálma díj lett. A Barilla cég 1958-tól igyekezett a televízió előnyeit is kihasználni, híressé vált szlogenjük is ebből az időszakból ered: "A Barillával mindig vasárnap van".
Az ekkor már Itáliában piacvezető tésztagyáros - akinek cége napi 400 tonnát termelt - különös figyelmet szentelt alkalmazottai támogatásának: házakat építtetett és szolidaritási alapot hozott létre számukra.
A hatvanas évek közepétől egyik gyárukban keksz- és ropigyártásba fogtak, miközben elkezdték építeni a világ legnagyobb és legmodernebb tésztagyárát. A következő évek olasz gazdasági válsága és az építkezés magas költségei olyannyira megviselték a társaságot, hogy részvényeik többségét kénytelenek voltak eladni, Pietro csak 1979-ben, több kísérlet után tudott visszaülni elnöki székébe. Még ugyanebben az évben megalapította külföldi leányvállalatait Franciaországban, Németországban és Spanyolországban, ezeket olyan hírességek reklámozták, mint a teniszező Steffi Graf, a tenorkirály Plácido Domingo és a színész Gérard Depardieu.
Az örök úriember
Pietro Barillát 1987-ben a bolognai egyetem tiszteletbeli gazdasági és kereskedelmi diplomával tüntette ki. A tésztakirály a művészeteknek is nagy pártolója volt: 1957-ben Attilio Bertolucci költővel megalapították a La Palatina irodalmi folyóiratot, mecénásként olyan neves művészeket támogatott, mint a festő Renato Guttuso és a szobrász Pietro Cascella. Szülővárosát, Parmát és annak lakosait mindig nagy becsben tartotta, azok javarészt az ő gyáraiban dolgoztak. Rendszeresen beszélgetett alkalmazottaival, akik közvetlen stílusa miatt csak a keresztnevén, "Pietro úrnak" hívták.
Pietro Barilla nyolcvanéves korában, 1993. szeptember 16-án Parmában halt meg, négy gyermekére a világ legnagyobb és legsikeresebb tésztagyárát hagyta. Temetésén hatalmas tömeg vett részt, a gyászbeszédet mondó érsek így búcsúztatta: "A város szomorú. Tudja, hogy egy igazi úriembert vesztett el".
Forrás: MTVA Sajtóarchívum