A halevésre meg kell érni, legalább is dietetikusunk ezt vallja, viszont azt is jelzi, hogy ennek már a gyerekkorban meg lehet ágyazni. Érdemes minél hamarabb megtanítani a gyerekeket a biztonságos, szálkamentes halfogyasztásra és arra, hogy a halak jóízűek, nem büdösek, sokkal inkább tápláló és könnyen emészthető ételek forrásai.

Hogy jobban odafigyeljünk az itthon is fellelhető, egyre tágabb halkínálatra, jó alkalmat kínál a karácsonyi időszak, amikor a klasszikus ünnepi fogások mellé becsempészhetünk néhány újszerűbb ételt is. Nem kell rögtön a nyers hallal is készülhető sushira gondolni, mint abban az emésztést segítő tablettareklámban, ahol villára szúrva falatozzák a mű rizstekercset, de bizony van egy-két nagyon finom halas fogás, ami talán a válogatósabb étkezőknek is tetszeni fog. 

A hal, mint szimbólum

Szenteste a legtöbb családnál valamilyen formában hal kerül az ünnepi asztalra. Ennek többféle magyarázata is van. A vallási szál mögött az húzódik, hogy a hal a megtért és megkeresztelt embert jelképezi azáltal, hogy Jézus az apostolokat az emberek halászaivá tette. A hal motívum egyszerre jelképezi Jézus Krisztust, a feltámadt Krisztusban való hitet és azokat is, akik őt követik. A néphagyomány szerint a hal pikkelyei bőséget ígérnek az új évre, a gyors mozgású állat az új évben hasonló előrehaladásra serkenti a ház népét is, amennyiben halat lakmároznak az ünnepi asztalról.

Európa keresztény országaiban is hagyománynak számít a karácsonyi halfogyasztás, bár az adott ország, nemzet szokásainak és gasztrokulturális hagyományainak megfelelő receptúrákkal. Ebben nagy szerepet játszik a tengerek közelsége és ezáltal a halakhoz való könnyebb hozzáférés is. Nézzünk néhány példát közelebbi és távolabbi szomszédainktól.

Halászlé, nem halászlé, gravlax és haltepertő

A halászlé, halleves a lengyeleknél is bevett, míg az oroszok blinit, vagyis lazaccal és kaviárral töltött palacsintát esznek. Németországban a kaviárt pirítóssal tálalják, de ezt inkább előételként eszik, ahogyan a kagylóból, rákból készült salátát is. A norvégok a fehér húsú, sózott, szárított halas ételt, a lutefisket, vagyis lúgos (lúgban áztatott) halat kultiválják. A finneknél is számos halas étel kerül az asztalra a többi karácsonyi étek mellett, mint például a graavilohi (sós lazac), a sillisalaatti (heringsaláta) vagy a lipeäkala (ami hasonló módon, lúgban puhára áztatott tőkehalat jelent).

A mi jelenlegi kedvencünk a házi füstölésű lazac, mely csodával határos módon alig veszít a méretéből a füstölés ideje alatt, így már egy kisebb darab lazacderékkal (kb. három ujj vastagságú) vagy lazacvéggel (ami olcsóbb) is kipróbálhatjuk.

A másik favorit pedig a haltepertő, ami készülhet pontyból, harcsából, vagy erősebb húsú afrikai harcsából (ami nem a pangasius). Mi az utóbbival próbáltuk ki a receptet, ami szerint egészen vékony csíkokra vágtuk a halfilét, halfűszerrel és egy kis friss citromlével fűszereztük. Hagytuk állni pár percig, míg egy nagyobb tálban összekevertük a lisztet, a kukorica-, vagy burgonyakeményítőt, fehérborsot, fokhagymaport és őrölt pirospaprikát. Nem apróztuk el, a fűszerezett halcsíkokat a lisztes keverékbe döntöttük és alapsan átforgattuk az egészet.

Miután minden csíkot befedett a fűszeres liszt, a fritőz kosarába raktunk egy maroknyi halacskát (a felesleges lisztet leráztuk róluk), és 1-2 perc alatt ropogósra sütöttük a csíkokat. Papírtörlőre szedtük, kóstolás után sóztuk, mehetett rá még egy kis citromlé és már kész is volt a felpöndörödött, ropogós haltepertő. 

A halakat főleg azért is esszük szívesen, mert húsuk jellemzően alacsony zsírtartalmú, és jó minőségű fehérjével látja el a testünket. Viszont az is igaz, hogy a halzsír (egy zsírosabb hal esetében, mint a magyarok egyik kedvencénél, a pontynál) nem teljesen azonos a sertés vagy más haszonállatok zsírjával, mivel jóval kedvezőbb a zsírsav-összetétele. Bár a hidegvízi, mélytengeri halak zsírja, húsa ilyen szempontból a legértékesebb, azért a hazai, édesvízi fajtákra sem lehet panaszunk. Már, ha hozzájuk jutunk, és a tányérunkra kerül.