Megnyitása után nem sokkal, megannyi cikket olvashattunk arról, hogy micsoda ínycsiklandozó menüsort vár ránk az Arquitecto Pitpit tapas étteremben, de az új helyszínről, az Építész Pincéről azonban nem sok szó esett. Pedig a hely legendákkal teli. Ezeknek kérdeztünk most utána.
A ház az 1800-as évek végén épült, az építtetője pedig Almássy gróf volt. De volt egy probléma. Amikor a telket megvette, akkor körülötte már álltak házak, és azok bizony jóval magasabbak voltak, mint amit ő elképzelt. Mert a gróf egy lakóházat szeretett volna, aminek viszonylag pici az alapterülete.
Az építész ekkor azt találta ki, hogy a nagy házak közé egy olyan épületet tervez, aminél a sarokra teszi a lakófunkciót, és hogy ne magasodjanak mellé a nagy tűzfalak, ezért a kiszolgáló részeket befordítva, a tűzfalakra helyezi. Végül pedig az egészet lezárja egy fallal. Ettől lett ennek az udvarnak ilyen egyedi hangulata; hiszen nem tűzfalak veszik körül, hanem kisebb szárnyak fogják közre.
A feltűnő, baldachinos terasz lényege pedig, hogy jelezze az épület főbejáratát, mivel a körben található lakóépületeknek több ajtaja is van. A baldachin érdekessége, hogy egy könnyed acélszerkezetből készült, és nem záródik be, hanem egy laza, átlátható, de rendkívül feltűnő menedéket alkot – mesélte Tarr Ivett, projektvezető építész a beszélgetésünk során.
Imádjuk, hogy már befutotta a növényzet, és indák lógnak le róla mindenfelé, amik között vannak örökzöld növények és lombhullatók is, így az évszakok változásával ez a része a háznak mindig más arcát mutatja. Ősszel például az egész kapurész sárga, arany és vörös színben pompázik.
A Minusplus belsőépítészei, Tarr Ivett és Dr. Alexa Zsolt az építésziroda alapítója és vezető tervezője, akik korábban a Padron megjelenésén is dolgoztak, erre a szép baldachin formára igyekeztek reagálni bent az étteremtérben is, illetve a bejáratnál látható, magyar kerámikus által készített csempékkel burkolt bárpultnál. Az volt a cél, hogy a kinti és a benti teret erőlködés nélkül összekapcsolják egymással.
Legendák a pincében
Az épület egy ideig szovjet parancsnokági központ is volt, és a legendák szerint Kliment Jefremovics Vorosilov, a Szovjetunió marsallja is szivarozott itt, sőt a perzsaszőnyeget használta hamutálnak. Aztán az ötvenes években az épületet megkapta az újjáalakult Magyar Építőművészek Szövetsége, ami idén ünnepli 120 éves fennállását.
A szövetséget 1902-ben Lechner Ödön és munkatársai alapították, és azóta is az egyik legrégebbi ilyen szakmai szervezetként működik. De ahogy lennie kell, egy idő után az építész kollégák is rájöttek, hogy kéne egy hely, ahol munka után, baráti beszélgetéseket szervezhetnek és összeülhetnek egy kávéra. Így aztán a '60-as évek elején addig-addig pedzegették a dolgot, míg a minisztérium engedélyével vendégteret nem alakítottak ki a pincében.
Az Építész Pince legendás hely volt. Nemcsak az építész szakmának, hanem a rádiós munkatársaknak is, akik szintén ide jártak ebédelni, vacsorázni a közeli székházból. A fül- és szemtanúk szerint nagyon közkedvelt találkozóhely volt, és olyan sztorik, olyan szakmai, közéleti dolgok zajlottak itt, hogy az már legenda számba ment – mesélte Krizsán András DLA Ybl-díjas építész is, a MÉSZ elnöke, Modum Építésziroda ügyvezető igazgatója és vezető tervezője, a modern organikus építészet művelője.
Arra is rámutatott, hogy az étterem elrendezése egészen más volt a maihoz képest. A teret boxokra osztották, így kijelöltek egy-egy asztaltársaságot. És ami még érdekesebb, hogy még a '90-es években is komoly bridzs partikat tartottak itt az építész hölgyek és urak.
Kovács Margit mozaik egy tapas étteremben?
Az Építész Pince, mint vendéglátóhely, eredetileg sötétszürkére volt festve, ami eléggé nyomasztó tudott lenni, ha sokági üldögélt itt az ember. Marciék és a Minusplus, azonban hamar egyességre jutottak abban, hogy világosabbá és lendületesebbé szeretnék tenni a helyet. A spanyolos életérzést pedig olyan dekoratív elemekkel érik el, mint a színes, csíkos kárpitok a falakon, az óriási festmények, amik az utazásaikat, a gasztronómiai felfedezőtúráikat örökítik meg. De az ívelt egyedi lámpák, illetve Kovács Margit szenzációs mozaikja is a szenvedélyes, bohókás hangulatot erősíti.
Egyébként még ha elsőre úgy is tűnik, hogy az óriási mozaikkép kilóg a sorból, ami a Pitpit világát illeti, jobban megnézve ennél helyénvalóbb nem is lehetne. Hiszen a képen látható, szüretelő alakok már egytől-egyig be vannak csicsentve egy kicsikét, és a jó bor a Pitpit másik erőssége az ételek mellett.
A helyiség egyébként eredetileg is pince volt, még lejárat sem volt hozzá, legalábbis nem olyan, mint amin most le lehet ide sétálni. Akkor alakították át, és hozták létre ezt a levezető lépcsősort, amikor az építész kamara beköltözött az épületbe. A pincéből pedig az 1950-es évek környékén lett vendéglátóhely, vagyis az Építész Pince. A kerámiakép is akkor került a falra, amikor átalakították a helyet, és még csak nem is ezen a falon volt, hanem egy másik teremben.
Spanyolországban van a konzerveknek egy fura megbecsültsége. Formatervezésileg megszámlálhatatlan stílusú és művészi címkéjű konzerv létezik az országban. Olyan üzleteket is találni, amik csak konzervekre specializálódtak, az éttermekben pedig külön szekrények vannak, ahol ezek a díszes dobozok úgy vannak kiállítva, mint a műtárgyak egy múzeumban. Itt az Arquitecto Pitpit-ben is szeretnénk az előtérbe egy hasonló „kiállítást", hogy a vendég, amikor megérkezik, úgy érezze, hogy egy különleges világba csöppent.
A belső építészeti koncepció tehát abból indult ki, amiből a Padronnál is. A nagyon személyes, egymással ételeket megosztó vendéglátásból, ami itthon még ma sem teljesen általános. Egyfajta lazaságot, személyességet akartak adni a térnek úgy, hogy közben megőrizzék a századfordulós, kicsit pusztulós eleganciáját.
Ha beülünk, láthatjuk, hogy teszik ezt fekete vas keretbe foglalt márványasztalokkal, egyedi lámpákkal, thonet székekkel, az említett színes kárpitokkal, és Füredi Tamás (Füri) óriási képeivel, melyek még akusztikai panelekként is működnek a nagy térben. A festményeken egyébként Marciék gasztroútjai elevenednek meg. Azok a spanyol helyek, ahova a csapat a séfekkel együtt elutazott kóstolni és inspirálódni.
Minden átalakul egyszer
Aztán a 2000-es évek előtt, mikor minden, a szövetség struktúrája is átalakult, félő volt, hogy ezt a helyet is privatizálják majd. Ekkor kötöttek meg egy együttműködési megállapodás az előző üzemeltetővel, akik akkoriban a saját ízlésük szerint átalakították át a vendégteret. Továbbra is Építész Pince néven hosszú évekig jól funkcionált, de sajnos, mint mindent, a Covid-járvány ezt az éttermet is más vágányra terelte.
A történet szerint, amikor kénytelenek voltak belátni, hogy nem tudják folytatni a munkát, a szövetség akkor kezdett el új üzemeltetőt keresni. Voltak is érdeklődők szép számmal, és hát nyilvánvalóan mindenki a kertbe szeretett bele először. Aztán eljött az a pillanat, amikor bekopogtak hozzánk az egyik legjobb környékbeli étterem, a Padron tulajdonosai, akik már régóta terveztek egy új projektet, csak nem volt meg hozzá a megfelelő helyszín. Az Ötpacsirta utca 2-es szám alatt azonban minden a helyére csúszott.
Nincs flanc és művészi tálalás, semmi erőltetett autentikusság, viszont van minden, amit mi is szeretünk és megennénk.
Beck Marci, az Arquitecto Pitpit alapítója és társtulajdonosa, valahogy így magyarázta meg az étterem ételekkel kapcsolatos koncepcióját, miközben mi olyan finomságokat kóstoltunk, mint az első fogásként ajánlott tőkehal ceviche chilivel, marakujával, korianderrel, hagymával és jófajta savakkal - a savak miatt ajánlott ezzel kezdeni az étkezést.
Nagy Ádám a kreatív séf és Kiss László a konyhafőnök, megleptek minket egy kecskesajtos padlizsánnal, amit tölgyfamézzel, rózsaborssal és sült paradicsommal tettek ellenállhatatlanná, valamint a Rabo de Torro névre hallgató étellel, ami lassan sült, csontról leomlós ököruszály, sűrű, fűszeres, kissé ánizsos szósszal. Mellé friss házikenyér és faszénen grillezett zöldségek füstös olívaolajjal és petrezselyemmel érkeztek. A Baszk sajttorta és a szimplán Csoki nevű csokis kreáció már csak őrülten finom hab volt a tortán.