A politikai hátteret átlátva, nem olyan egyszerű a tajvani ételekről beszélgetni. Viszont a maximumig kiélvezni azokat, már nem nehéz, hiszen az ízek egyszerre édeskések, agresszívan zöldfűszeresek és gazdagok umami ízekben. A fokhagyma, a bazsalikom, a gyömbér és a menta szinte egyetlen ételből sem hiányzik.

Egyhetes, 2018-as tajvani kalandozásunk során ültünk például családi dim sum-étteremben Taipei legmagasabb toronyházának, a Taipei 101-nek a földszntjén, aztán jártunk nyüzsgő, szagos és mégis hívogató éjszakai piacokon, ahol műanyag hokedliken ettük a legfinomabb tajvani gőzbuci hamgurgert. De ettünk olyan mellékutcában megbújó levesezőben is, ahova európai ember talán évente egyszer téved be.

A vállalkozó kedvű utazók tehát már az első perctől kezdve megtapasztalhatják a nao-ness, vagyis a „forró és zajos" életérzés lényegét, ami a sziget minden szegletére jellemző. De ameddig nem lehet ismét odalátogatni, addig a hazai, gazdag kínálatú ázsiai élelmiszerboltoknak köszönhetően, egy kis tajvani, forró serpenyős ízkavalkádot ma már bárki az otthonába csepészhet. Mielőtt azonban erre részletesen is rátérnénk, elmeséljük, hogyan találkoztunk először a tajvaniak nemzeti ételének tekintett marhahúsos tésztalevessel.

West Side Story helyett, marhahúsos tésztaleves story

Egy hétig voltunk Tajvanon. Ez idő alatt bejártuk a legszebb szentélyeket, az eldugott, hegyek között megbújó, egyetlen vasúti sínes falvakat, láttunk lampion fesztivált, jártunk a világ tetején Tajpejben, sétáltunk a világ egyik legszebb, folyó vájta kanyonjában, bóklásztunk fent a teaültetvényeken és libegővel a város fölött. Aztán a kalandok után maradt egy napunk, amikor csak a miénk volt a főváros. Oda mehettünk, ahova csak akartunk. Hát persze, hogy ebédre egy kifőzdét választottunk.

Mivel az utolsó napon valami nagyon autentikusat szerettünk volna megkóstolni, valami olyat, amit az idegenvezetővel addig még nem sikerült – egy csoportot nehéz bezsúfolni egy helyiekkel amúgy is teli kifőzdébe –, így megkértük tajvani ismerősünket, hogy vezessen be minket a tutiba. Jeleztük neki, mi az, amit már sikerült megkóstolnunk az elmúlt egy hét alatt, így ő lecsapott az ország nemzeti ételének mondott marhahúsos tésztalevesre, és nem is akármilyenre.

A kifőzde egy kicsi mellékutcában kapott helyet. Ahogy befordultunk, már láttuk is a kígyózó sort az ajtó előtt. Hát ide sose jutunk be – gondoltuk magunkban. Mivel azonban a vendéglátónk nem tűnt meglepettnek a sok ember láttán, mi is megnyugodtunk, majd lesz ez valahogy. Közben megtudtuk, hogy ez az étkezde az ő kedvenc helye, az irodából kiszabadulva, szinte minden második nap itt ebédel. A hely több tíz éve üzemel, főleg törzsvendégeket szolgál ki, külföldit így nem sokszor láttak ezek az asztalok. Érdekes szokás ezen a helyen, hogy már sorban állás közben, még kint a kifőzde előtt be kell mondani, hogy mit szeretnénk rendelni. Ezt a tulaj felírja egy papírra, majd beküldi a konyhára. Így amint felszabadul bent egy asztal, a következő várakozók már mehetnek is befelé, és pár perccel azután hogy leültek, már érkezik is a gőzölgő rendelésük.

Bent körülbelül két percünk volt körülnézni. A kis, fém körasztalok körül maximum négyen férnek el levesekkel együtt, és rajtunk kívül tényleg nem lehetett látni egy külföldit sem. Mindenkinek szinte a tányérjában volt az arca, és ment is a szürcsölés, hogy így hűtsék a forró levesből kiemelt tésztát. 

A kiérkező csípős levesek tetejére egy jó adag pácolt és aprított mustárlevél került, amit mi magunk merhettünk a tálba. A marhahús-szeletek szinte szétolvadtak a szánkban (még mindig emlékszünk az ízére), a tészta kicsit gumis állagú volt, de pont olyan, amilyennek lennie kell (se nem olasz, se nem magyar). Az alaplében pedig kiérezhető volt a csillagánizs, a szegfűszeg, a kínai fahéj, a szecsuáni bors és az édesköménymag aromája. Persze minden kifőzdének van saját levesreceptje, de ezek a fűszerek adják a legtöbbnek az alapját.

Hogy, hogyan tudtunk végezni azzal a hatalmas tál levessel, még most sem értjük, de az utolsó cseppig elfogyott, amivel kiérdemeltük a tulajok elismerő tekintetét is. Aztán következett a csöndes búcsúzás, egy apró meghajlás, és az asztalunknál máris valaki más elé kerültek az újabb leveses tálak. Egyszerű, de maradandó élmény volt számunkra.

Egyszerű, de nagyszerű tajvani padlizsán

Nagyon sok finom ételt ettünk az út során, de a tésztaleves és a gőzbuci mellett, egy különlegesen szaftos és fűszeres, zöldséges étel emléke is megmaradt. Ez volt a tajvani sült padlizsán, darálthússal, kínai csípős babpasztával és bazsalikommal. Ott ezt a fajta egytálételt puha, hófehér rizzsel tálalták, és mi azóta addig-addig kutakodtunk, míg rátaláltunk itthon is a hozzávalóira. 

Az étel alapja a padlizsán. Használhatunk átlagos padlizsánt is, ami a boltokban, vagy a piacokon kapható, de ha autentikusabb ételre vágyunk, akkor zarándokoljunk el valamelyik ázsiai élelmiszerboltba, amelynek zöldségrészlege is van (pl. a Monori Center nagy élelmiszerüzlete elég megbízható), és keressünk ázsiai vagy japán padlizsánt. Ez a zöldség sokkal hosszabb és vékonyabb, mint amit általában vásárolunk. A héja világosabb lilás, néha márványos színű. A húsa pedig szivacsos, és szinte egyáltalán nincs magja. 

Tajvani sült padlizsán – hozzávalók 2 főre:

2 hosszú ázsiai padlizsán
csipet só
250 gramm darált sertéshús
1/2 evőkanál kínai főzőbor (ha egyébként is szoktunk ázsiai ételeket főzni, nem rossz, ha van egy kis üveggel a kamrában)
3 evőkanál étolaj
2 fokhagymagerezd
hüvelykujjnyi gyömbérdarab 
2 zöldhagyma szárral együtt
1/2 evőkanál Toban Djan (csípős sárga babpaszta) – ázsia élelmiszerboltban érdemes például a Lee Kum Kee márkát keresni
1 evőkanál világos szójaszósz (ízlés szerint lehet kicsivel több, vagy kevesebb, de ügyeljünk a sósságra)
1 teáskanál cukor
fél teáskanál szezámolaj
1 teáskanál kukoricakeményítő

Elkészítés:

1. Vágjuk le (minél kevesebb pazarlással) az ázsiai padlizsán végeit, majd vágjuk nagyobb kockákra, vagy hosszabb, negyedelt csíkokra, esetleg ujjnyi vastag karikákra (ahogy jobban tetszik). Ha rendes padlizsánnal dolgozunk, a nagyobb kockák megteszik.

2. Tegyünk egy nagyobb tálba vizet és egy csipet sót, majd rakjuk bele a feldarabolt padlizsánt, és hagyjuk állni 10 percig. Szükség esetén nyomjuk le egy tányérral, hogy ne lebegjenek a víz felszínén.

3. Amíg ázik a zöldség, aprítsuk finomra a gyömbért és a fokhagymagerezdeket, valamint nagyobb darabokra az újhagyma fehér részét, és apróra a zöld szárat.

4. Csöpögtessük le a padlizsánt és papírtörlőn vagy konyharuhán szárítsuk meg egy kicsit. Tegyük egy tálba, szórjuk meg a kukoricakeményítővel, majd óvatosan forgassuk meg, hogy mindenhol fedje a zöldségeket.

5. Hevítsünk egy kis olajat a serpenyőben vagy wokban és pirítsuk a padlizsánt 6-9 percig, amíg meg nem puhulnak és színt kapnak.

6. A sült zöldséget félretéve, kezdjük el a wokban a maradék olajon pirítani a darálthúst, majd ha elkezdett kifehéredni, toljuk a serpenyő vagy wok egyik oldalára. Az üresen maradt helyen pirítsuk meg a fokhagymát, a gyömbért és az újhagyma fehér részét. Amint illatozni kezd, hozzákeverhetjük a húst. Ezután öntsük rá a kimért kínai főzőbort, majd a világos szójaszószt, a cukrot és végül a csípős babpasztát (ha durván csípősen szeretnénk, akkor 1/2 evőkanál helyett mehet egy egész kanál is), de érdemes kóstolni közben, nehogy élvezhetetlenül csípős legyen.

7. Hagyjuk kicsit összerottyanni az ízeket, majd tegyük a raguba a padlizsánt. Öntsük fel fél pohár forróvízzel, és hagyjuk, hogy a felére csökkenjen a szósz. Ez idő alatt a padlizsán magába szívja az ízeket. Az étel akkor jó, ha a sötét, csillogó szósz besűrűsödött, és csíkot hagy a fakanálon.

8. Tálaláskor díszítsük az újhagyma apróra vágott szárrészével, szezámmaggal és egy kis szezámolajjal. De mehet rá egy kis friss chili és bazsalikom levél is. Kínáljunk hozzá egy tálka rizst.
Jó étvágyat hozzá!