A válogatósságot elsősorban a gyerekek esetében szoktuk emlegetni. Náluk szinte természetes és korosztályos tünet is lehet bizonyos ízű, színű, állagú élelmiszerek, ételek elutasítása, akár időszakos jelleggel is (gondoljunk csak a sóskára, spenótra, tökfőzelékre...). Ennek részben evolúciós okai vannak és külön nevet is kapott a szakirodalomban. A neofóbiának nevezett jelenség azt jelenti, hogy az illető kerüli a számára új, ismeretlen alapanyagok elfogyasztását, sőt, a kipróbálását, megkóstolását is. Nemes egyszerűséggel finnyásságnak is nevezhetnénk, de az egy kissé pejoratív kifejezés, és részben mást is takar, így nem tennék egyenlőségjelet a kettő közé.

A neofóbia nem az ördögtől való, hanem a túlélés záloga is lehetett egykor. A természetben és az állatvilágban azt a célt szolgálja, illetve az embereknél szolgálta még az ősidőkben, hogy a fiatal egyed, csecsemő, ne találkozzon számára veszélyes, mérgező enni- és innivalóval (ezek jellemzően keserűek vagy savanyúak), csak az anyja által neki kínált falatokkal - és természetesen az anyatejjel -, mert az a biztonságos, és így élheti túl ezt az érzékeny időszakot.

A szülői példának ebben is szerepe van

Bölcsődés- és óvodáskorban gyakori jelenség a válogatósság – a szülők, gondozók legnagyobb örömére (kellő iróniával olvasandó). Ilyenkor általában azzal lehet megnyugtatni a szülőket, hogy idővel a gyerek ezt kvázi kinövi, a jelenség magától is elmúlik. Mondjuk, lehet, hogy a korszak végére a szülők párszor átesnek néhány csendes infarktuson, vagy a hajszálaik mennyisége zárul némi deficittel. Számos praktika létezik a helyzet orvoslására, de a megoldás jellemzően mindig egyéni. Ami a legfontosabb, az a türelem és a következesség, no meg a megfelelő példa. Mert hiába mondja az anyuka, apuka, hogy milyen finom ez a főzelék, ha ők közben grimaszokat vágnak, mert irtóznak tőle maguk is.

A válogatósságnak egyéb okai is lehetnek. A túl korán vagy nem a megfelelő ütemben kezdett, folytatott hozzátáplálás, az evéssel, rágással, nyeléssel kapcsolatos negatív élmények (félrenyelés, öklendezés, hányinger, hányás), szubjektív ingerek (egyes illatok, ízek összekapcsolása egyes, jellemzően negatív
szituációval – például tukmálással) is befolyásolhatják azt, hogy a gyerek mit hajlandó és nem hajlandó befogadni a szervezetébe. Idővel egyes ilyen jellegű szokások állandósulhatnak, és a gyerek magával viszi azt a felnőtt életébe is. Ezt már mindannyian ismerjük.

Felnőttként is lehetünk szelektív evők

Bár sokan a mindenevő kategóriába esnek, de azért jelentős azok száma is, akik érett fejjel sem képesek megbarátkozni bizonyos ízekkel, textúrákkal, alapanyagokkal. Egy bizonyos, nehezen meghatározható szintig ez nem is jelent nagyobb problémát a mindennapok során, ha egyébként ez nem befolyásolja a kellően változatos, kiegyensúlyozott étkezést, és nem lehetetleníti el mondjuk, a szociális kapcsolatokat (tehát például a baráti, családi étkezéseket). Amíg az illető maga válogatja meg, mi kerül a bevásárló kosarába, és végül mi kerül a tányérjára, addig megfelelően tudja kontrollálni, hogy az étkezés ne okozzon (a kelleténél nagyobb) stresszhelyzetet, feszültséget.

Vendégségben és utazások alkalmával jöhetnek a kellemetlen meglepetések. Ilyenkor nincs mindig módunk a fent említett következetesség, kontroll követésére, mivel többnyire nem szeretnénk megbántani a vendéglátókat, vagy csak egyszerűen beszűkülnek a választási lehetőségek például a repülőn felszolgált, vagy a szálláshelyen és a helyi éttermekben kínált ételekkel kapcsolatban.

Minden probléma egyben egy lehetőség is

Amennyire ezek a helyzetek problémásak lehetnek, annyira nagy potenciált jelentenek abból a szempontból, hogy valóban szembenézzünk egy-egy vélt vagy valós ételfóbiánkkal. Könnyen kiderülhet, hogy nem is vagyunk annyira finnyásak, mint hittük, és valójában az averziónk tárgya más ízesítésben, állagban, elkészítési móddal egészen ehető, sőt, akár élvezhető is lehet.

Az alábbiakban néhány szempontot sorakoztatok fel, ami segíthet, hogy az aktuális biztonsági és járványügyi előírások szerint megszervezett utazásunkat hogyan tudjuk akár gasztronómiai kísérletként is felfogni, csökkentve ezzel egyes alapanyagok, ételek iránti viszolygásunkat, végső soron a válogatósságunkat. Természetesen nem az a cél, hogy megegyünk mindent, ami csak elénk kerül, és közben öklendezzünk, hanem hogy kicsit kiszélesítsük a talán csak a kényelem és megszokás, vagy egyes rossz beidegződések miatt beszűkült étrendünket. Ha azonban valamire bizonyítottan allergiásak vagy érzékenyek vagyunk, azzal ne próbálkozzunk, különösen ne egyedül (elkerülendő az esetlegesen nem várt reakciókat, például a rettegett anafilaxiás sokkot)!

Jó alkalom az újdonságok kipróbálására. Egy utazás kiváló alkalom arra is, hogy olyan ízekkel, alapanyagokkal ismerkedjünk meg, amiket itthon a megszokott környezetünk és a viszonylag állandó kínálat mellett talán sosem kóstolnánk meg. Ha ez egy pozitív élmény volt, akkor ezt akár itthon is bevezethetjük, és a nemszeretem ételek helyett, mellett új fogásokat vehetünk fel a menünkre. Lehet, hogy egy új fűszerezési mód is elég arra, hogy hazatérve már jobban elfogadjunk egyes ételeket.

Társaságban jobban csúszik a falat. Ezt ismerjük már jó. A karantén hónapjai alatt az egyedülállók, egyedül élők tudják a legjobban alátámasztani, hogy talán jobban esett volna az adott étel, ha lett volna kivel megosztani. És mivel utazni sem egyedül indulunk többnyire (bár ez is egy jó kaland, kihívás lehet, és sokak számára vonzó önismereti lehetőség), látva azt, hogy a többiek milyen jóízűen eszegetnek egy adott ételből, meghozhatja a mi kedvünket is a kipróbálásra. Persze benne van a pakliban, hogy amit a másik az egekig magasztal, azt mi éppen, hogy csak le bírjuk nyelni, de aki nem próbálkozik, sosem tudja meg, mit veszít.

Az utazás megtanít értékelni azt, amink van. Amikor olyan országokba utazunk, ahol a sajátunktól eltérő gazdasági körülmények között élnek az emberek, kevésbé fejlett az infrastruktúra és csekélyebb a beszerezhető alapanyagok köre, talán elgondolkodtat minket, hogy mekkora úri huncutság azon sírni, hogy nem bírjuk a brokkoli vagy a gomba ízét, miközben máshol mások mit meg nem adnának, ha ilyen finomságokkal lakhatnának jól. Persze nem kell a végletekig elmenni, már némi kizökkenés az itthoni élelmiszer-gazdagságból is éppen elég lehet ahhoz, hogy megtanuljuk jobban értékelni azt, amink van. (Ehhez például elég volt néhány, otthoni karanténban töltött hónap.) 

A személyes tapasztalok segítenek elfogadóbbá válni. A más kultúrákkal, konyhákkal való ismerkedés segíthet abban is, hogy nagyobb rálátásunk legyen a világra, és meglássuk, mennyire eltérő módokon lehet étkezni, még az nekünk szokatlannak is tűnik. Az ilyen jellegű tapasztalatok és élmények akár az önelfogadásunkat is növelhetik. Lehet, hogy semmit nem változatunk majd az itthoni étrendünkön, csak jobban tudatában leszünk annak, hogy mindenki, mi is egyediek vagyunk. Így az esetleg másoknak furának számító étrendünk is lehet normális (ha nem leszünk tőle betegek, tápanyaghiányosak), és attól, hogy mondjuk ilyen-olyan okokból nem eszünk meg valamilyen ételt, még nem vagyunk ufók.

Ezzel a felismeréssel talán az esetleges cikizésre, beszólogatásra sem fogunk olyan érzékenyen reagálni. Mert sajnos sok bántás érheti az embert pusztán az étkezése miatt is: „miért eszed ezt, ezt miért nem eszed meg, jaj, ne legyél már ilyen finnyás" és hasonlók (ezeket persze gyerekként is megkaphatjuk sajnos). Nehéz, de próbáljuk meg ezeket könnyedén kezelni, és nem magunkra venni, ahogy másokat sem el- és megítélni a tányérjuk tartalma miatt.  A lényeg, hogy törekedjünk a kellően változatos és kiegyensúlyozott étrendre, akár itthon, akár külföldön járunk.