Hosszú a bejgli-rendelős listátok?

Szerencsére hosszú, az üzletben már jó ideje lázasan sütjük a bejglit, ami idén még finomabb lett, mint tavaly, mert ezt már nagyim receptje alapján készítjük. Az adventi időszakra kitaláltunk egy új, az olasz panettoné formájához hasonló, de tésztájában más jellegű kalácsot is. A Három királyok kalácsa nevet kapta, és reszelt marcipánnal, kandírozott naranccsal és aszalt vörösáfonyával tettük még különlegesebbé.

A blogodban azt írod, hogy férjeddel együtt sikeres multicéges karriert hagytatok Budapesten, hogy ezt a pékséget megnyithassátok Balatonfüreden. Ekkora távolság kellett az újrakezdéshez?

Valójában Leányfaluról költöztünk ide, ahol már volt egy kis kertünk, veteményesünk, és egy tucat gyümölcsfánk. Nem panaszkodunk, a multivilág nekünk bejött, megtaláltuk benne a számításainkat. De Budapest már sok volt, mindig is szerettünk volna távolabb kerülni a fővárostól. Leányfalun hét évig laktunk, utána azonban teljesen véletlen jött Balatonfüred. Igaz, amikor nyolc éve a férjemet megismertem, a legelső közös hétvégénket Tihanyban és Füreden töltöttük, utóbbi helyen még azon a télen meg is kérte a kezemet.

De ezt leszámítva nem volt tudatos a választásunk. Egyszer csak azt vettük észre, hogy füredi ingatlanhirdetéseket kezdünk böngészni. Nem a turistákat akartuk kiszolgálni az üzletünkkel, ezért direkt nem a partközelben, hanem fentebb, a régi városközpontban kerestünk helyet. És úgy néz ki, jól döntöttünk, mert itt egész évben nyüzsgés van.

De az honnan jött, hogy távol a fővárostól, az ülőmunkából felállva, saját vállalkozásként pont egy pékséget nyissatok?

Mielőtt a kislányunk megszületett, egyre több élelmiszert kezdtünk magunk készíteni, és kenyérsütőgépet vettünk, hogy olyan kenyeret ehessünk, amiben tudjuk, hogy mi van. A fákról leszedett gyümölcsökből lekvárt készítettünk, vagy megaszaltuk azokat. Aztán az egyre több ilyen készülék mellett egy kisebb házimalom is bekerült a háztartásunkba, amin már a gabonát is magam őrölhettem. Pedig a mi családunkban előtte nem, hogy kenyeret, de még egy piskótát sem sütött soha senki. Kivéve nagymamámat, akinek receptjeiből készítjük a mai napig is a kelt tésztás kakaóscsigát, a mézeskalácsot és a bejglit.

Nekem viszont egyre inkább hobbim lett a kenyérsütés és a kovászolás, miközben férjem felvetette, hogy Magyarországon házi malom-értékesítéssel nem nagyon foglalkoznak, pedig nagy különbség van az ezzel őrölt gabonából sült kenyér és a legtöbb boltban kapható pékáru között. Ma már nagyon sok az ételintolerancia, és sokan betegek az iparilag előállított kenyértől, ezért küldetésünknek éreztük, hogy ezen változtassunk. Így csináltunk egy webshopot az olyan kisgépekre, amik a háztartásunkban beváltak, és segítettek nekünk az életmódváltásban.

Vagyis előbb házimalmokat kezdtetek árulni.

Tulajdonképpen igen. Mert a kenyereket ekkor még csak azért sütöttem, hogy a webshopban az egyre professzionálisabb termékek leírásához legyen tényleges saját tapasztalatunk arról, hogy melyik, mit tud. És ezért még egy pékiskolába is beiratkoztam. Majd amikor azt éreztem, hogy muszáj megírnom egy blogban a sütéssel kapcsolatos sikereimet, ráadásul egyre többen akartak venni tőlem kenyeret, és még a megismert kézműves pékbarátaink is támogattak, hogy ezzel foglalkoznom kell, akkor a szívemre hallgattam, majd közösen döntöttünk, kézműves pékséget nyitunk.

Az ételintoleranciára végül mi lett a megoldás?

Az élesztőmentes kovász – sokáig kísérleteztem vele, teljesen autodidakta módon tanultam a hátteréről. Amerikából rendeltem könyveket, mert a témának nincs hazai szakirodalma, a saját tudását meg mindenki félti. Évekig kutattam, hogyan lehet a legjobban összeállítani egy portfóliót az így készült termékekből.

Honnan szerzitek az alapanyagokat?

Azt valljuk, hogy mindenki egye azt, ami az ő tájegységén megterem. Nagy divat ma szójatejet inni, de a magyar ember például nem tudja megemészteni. Genetikailag a szervezetünk csak azt tudja jól feldolgozni, amit generációkon keresztül fogyasztottunk. Ezért arra törekszünk, hogy hazai alapanyagokat használjunk, és ismerjük annak a forrását. A legfontosabb kritérium az, hogy minél tisztábbak legyenek az összetevők, ne tartalmazzanak adalékanyagokat, aromákat és ízfokozókat.

Könnyen befogadtak titeket a helyiek?

Szerencsések vagyunk, mert korábban többen is mondogatták, hogy ahova költözünk, azért mégiscsak egy kemény magnak a helye, nem szívesen fogadnak be új embereket. De aztán elkezdtünk sütni, és a háromhetes próbaidőszak alatt, amikor gyakoroltuk a kenyér-, kelttészta-, és kávékészítést, megtanultunk összedolgozni Péterrel, a pékmesterünkkel, majd kiírtuk az ajtóra, hogy mindenki jöhet kóstolni, nézelődni, semmiért nem kérünk pénzt. És ez nem egy tudatos marketinglépés volt, csak azt szerettük volna kideríteni, vajon tetszik-e a helyieknek a kenyerünk.

És nagyon különös érzés volt megtapasztalni, hogy az emberek nincsenek ahhoz szokva, hogy csak úgy ajándékot kapjanak; ezért a fél üzletünk ajándékokkal és virágokkal volt tele, mert viszonozni akarták azt, amit akkor tőlünk kaptak. Ez alatt a három hét alatt rengeteg ismerősünk, barátunk és törzsvevőnk lett. Nagyon jó kis közösség van itt Füreden, örülünk, hogy már mi is beletartozhatunk. Az utcán nagyon jól esik, amikor rám köszönnek egy „szia Péklánnyal".

A nyitás óta bő egy év telt el, erre számítottatok?

Nem, nagyon nem. És ezért a sikerért hálásak vagyunk. Tavaly októberben még négyen voltunk, rajtam kívül egy pékkel és egy pultos kollégával kezdtünk. Tavaszig a férjemmel együtt hétből hét napot dolgoztunk, de amikor találtunk még két nagyon jó kollégát, egy kicsit visszavettünk, hogy legalább a hivatalos szabadnapjainkat ki tudjuk venni. Egyébként az akkor érkezett péklány a pékmesterünknek a párja, a pultoslányunk pedig a pultosunk felesége. Vagyis velünk együtt most már három pár dolgozik a pékségben, és tényleg jól működünk, akár egy kiterjesztett család.

Az üzletetekben van egy nagy tábla, amin azt írjátok, csak egyféle adalékkal dolgoztok, és ez a szeretet. Azt tapasztalod, hogy ebből van a legkevesebb?

Sok nagy pékség van, ahol a tulajdonos imádja azt, amit csinál, de az ötven-hatvan alkalmazottjának ez mégiscsak egy munkahely, ahol nehéz, éjszakai munkát kell végezni. Nagyon sok alázat és önfegyelem kell hozzá, a mai ember pedig kényelmes, és azonnali sikerorientált. Ezért aztán nem is nagyon mennek ma péknek az emberek. Nálunk egy kenyér 32-34 óra alatt készül el, közben folyamatosan figyelni, forgatni, és szeretni, babusgatni kell, mint egy gyereket.

Amikor rövid időre elmentünk nyaralni, a kovászt például egy nagy befőttes üvegben hordtuk magunkkal – nálunk a kovász olyan, mint egy családtag. Mi a legféltettebb kincsünket, a szeretetünket, a törődésünket rakjuk bele mindenki kenyerébe. Benne van a kezünk, a kezünkön keresztül az energiánk és a teremtőerőnk. És ezt mi hatan, akik itt dolgozunk, mind továbbadjuk abban az egy vekni kenyérben, amit aztán valaki hazavisz és felszeletel a családjának.