Pár évtizeddel ezelőtt, de még a rendszerváltás környékén is sokan lesajnálva beszéltek Lengyelországról, és az ottani étteremkultúráról. Szó ami szó ebben volt valami, és nemcsak a rendkívüli állapot idején – is – jellemző húshiány miatt, hanem az évszázados történelmi hányattatások okán is.

 Mert hiszen, hogyan lehetne magas gasztronómiát teremteni akkor, ha az illető ország mondjuk nem is létezik. Márpedig a lengyel államiság évszázadokra megszűnt, és csak 1918-ban jött újra létre az, amit Lengyelországnak nevezünk. A hagyományos lengyel konyha a köztudatban az orosz behatást jelző piroggal, a káposztalevessel vagy a kásával egyenlő. Így aztán jócskán meglepődik az, aki "vállalva a veszélyt" végigeszi a krakkói éttermeket.

Kedvelt szó a Szara

A magyarok által olyannyira kedvelt főtéren, a Rynek Glówny-n nehéz éttermet választani. A tucatnyi hívogató hely közül először a Szara (jelentése egyébként szürke) éttermet választottuk. A patinás boltozatok alatt korszerű, minőségi ételeket és persze borokat szolgálnak fel, mint ahogyan a majdnem szomszédos Szara Ges (ez pedig Szürke Libát jelöl) étteremben is, vagy az alig kőhajításnyira levő argentin helyen, a Pimientóban. Ez utóbbiban remek argentin sztékek és tengeri bigyók szerepelnek az étlapon.

 A három hely közös nevezője, hogy míg az ételek színvonala a fine dining kategóriát súrolja, addig az árak mérsékeltek. Egy kétszemélyes vacsora borral és vodkával sem haladja meg a 400 zloty-t, azaz 30 000 forintot. Ennek harmadát viszont a bor ára teszi ki. Olasz, francia, chilei és argentin borokból nagy a választék, 100-150 zloty (7-10 ezer forint ) között már jó minőség bort nyit a készséges pincér.

A borok listájáról viszont fájóan hiányoznak a magyar tételek, pedig valaha a magyar bor jelentette ott a csúcsot... Krakkói éttermi kalandozásaink tanulsága: csak olcsóbb helyeken találni magyar bort, nívósabb helyeken maximum két-három magyar palackozású bor szerepel az étlapon – igaz, árban ezek sincsenek lemaradva a vetélytársaktól.

Ami pedig az ételeket illeti: nem volt olyan, amire bármilyen panaszt vagy észrevételt tehettünk volna. Ha nem is gigászi adagokat tálalnak, de elfogadható mennyiséget. Friss, láthatóan jó alapanyagokból készült fogások kerültek elénk, legyen szó sült sajtról vagy spanyol sonkatálról. A Szaraban felszolgált különlegességről, a Bollito Mistóról – mondjuk úgy a táfelspitz olasz verziója, de többféle hússal – pedig csak felsőfokban lehet beszélni.

Főtéri forgatag

Az elegáns éttermek előtt tucatnyi faházikóban rotyog és sül a streetfood. Az év végi nagy zabálások folytatásaként Krakkóban zavartalanul folyik tovább a "karácsonyi vásár". Csakhogy ott specialitásokat is kínálnak, nem csak a megszokott sült kolbász-forraltbor-waffel triumvirátust. Mindenképpen megkóstolandó a parázson sült sajt és a maxi pirítós.

 Az elsőhöz nem szükséges magyarázat: a helyi sajtot melegítik, majd papírtálcán tálalják az éhes csellengőnek. Az utóbbi viszont érdekes: hatalmas szelet parasztkenyeret pirítanak rostélyon, majd mikor már mindkét oldala megpörkölődött, ráborítanak egy merőkanál főtt hagymát, apróra vágott sült húst és/vagy kockázott bacont. Az így elkészült remekművet egy pohár vodkával és borral illik elfogyasztani, természetesen helyben.

Meglepetés, hogy magyar mangalica termékeket kínáló kolbászozóra is lelni itt. Vékony és vastagkolbászt, valamint sonkát és szalonnát árulnak – magyar zászlóval és néhány valóban tetszetős mangalica fotóval.

Kazimierz-negyed

Krakkó egykori zsidónegyede ma már turisztikai látványosság. Az egykor szegény, majd a szocialista idők alatt jócskán lepusztult kerület virágkorát éli. A régi házakat korhűen rendbe hozták, és itt is számos kiváló étteremben verheti el éhét a megfáradt turista. A központnak számító Szeroka utca olyan, mint Szentendre vagy a bécsi Grinzig – azzal a különbséggel, hogy itt esténként klezmer dallamokat sodor a szél.

 A tér leghangulatosabb étterme a Once upon a time in Kazimierz felfogható időutazásnak is. A pici helyiség korábban még pirinyóbb három üzlet volt: egy szatócs, egy szabó és egy asztalos – ezért három részre tagolódik az étterem is. A berendezés az egykori tulajdonosok munkáját és üzletét tükrözi. Az ételek éppen olyanok, mintha a szomszéd néni hívott volna át egy vacsorára. A tradicionális zsidó fogásokat – gefilte fish, zsidótojás – minden este élőzene mellett fogyaszthatjuk el. Páratlan élmény.

De akinek még ez is kevés csak egy házzal kell odébb állnia. A Klezmer Houis néven futó szálloda-étterem-könyvesbolt "öszvérben" ugyanis esténként fiatal klezmer zenészek adnak műsort. A lengyel fiatalok annak ellenére muzsikálnak nagyszerűen, hogy vélhetően semmi közük nincs, és nem is lehet a kerület egykori lakóihoz. (A lengyel zsidóságot ugyanis módszeresen és szinte túlélő nélkül kiirtották a németek.)

 A téren egyébként még vagy féltucat másik étterem is működik: egy közülük a belvárosi Szara "testvére". Itt ebédidőben egy töklevesből, sült halból és sütiből, valamint egy pohár borból álló business lunchot szolgálnak fel mindössze 35 zlotyért (ez alig több mint 2000 forint, és bőséges, akár két személy számára is.) A pincérek egyébként Krakkóban nem várnak el borravalót – ha mégis adunk, mondjuk a számla 10 százalékát már nagyon megköszönik.

Bar Mleczny és a Balaton

És végül egy darabka múlt. Gimnazista koromban többször végigstoppoltam Lengyelországot Krakkótól Gdanskig. Akkor jót enni nem – de még eleget sem! – lehetett. Az egyedüli hely, ahol remek tejtermékeket, kiflit és édességeket árultak a Bar Mleczny, vagyis Tejbár volt. Ilyen műintézmény szinte minden nagyobb városban működött nagy örömünkre. Hús ugyan ezekben sem volt, de az akkor is jó minőségű kefír, túró és joghurt feledtette a rántott hús hiányát. Legnagyobb meglepetésemre az elegánsabbnak számító Grodzka utcában ma is működik egy ilyen "bár". És itt az árak is békebeliek: 10-20 zlotyból, azaz 700-1400 forintból bőségesen be lehet lakni. És hús is van bőséggel.

 A szomszédságban egy másik meglepetés: a Balaton étterem. A kiírás szerint 1969 óta üzemelő vendéglátóipari egységet egy retro kiállításon is sikerrel lehetne bemutatni. Épp olyan, mint amilyenek a balatoni csárdák voltak, mondjuk a hetvenes években. A felszolgálók lajbiban, a székek inkább faragott kényelmetlenségek, és a menü is Túrós Lukácsot idézi. Gundel palacsinta, gulyásleves és pörkölt. Talán a nosztalgia miatt itt is telt ház van, pedig az árak sem alacsonyak – ebben is a hagyományokat követik.

Cikkünk szerzője Szakonyi Péter, a Napi.hu főmunkatársa.