Szeretem a bort, a magyarokat még valamennyire ismerem is. Külföldi tételeket viszont csak akkor kóstolok, ha elutazom az adott helyre – legtöbbször találomra választok egy jónak tűnő bort étkezések mellé vagy esti lazításhoz. (Ilyen roppant tudományos mintavétel alapján tudom például, hogy Barcelonában nehéz rossz vörösbort vagy cavát inni: ha csak fele olyan jó italokat töltenének az ember poharába teljesen random kiválasztás alapján itthon, mint ott, már boldog lennék). Tehát mondhatjuk, eddig nem nagyon merültem el a világ borkínálatában. Ezt a hiányosságomat igyekeztem legalább minimálisan pótolni péntek délután a VinCE Budapesten.

Nem tipikus gasztrofesztivál – szerencsére

Közép-Európa egyik legnívósabb borbuliját a szuperelegáns Corinthia Hotel Budapestben tartják március 6-8. között. A külföldi és hazai pincészetek képviselőitől a szakújságírókon és étteremtulajdonosokon át a laikus rajongókig mindenki itt van, akit egy kicsit is érdekelnek a borok. Olyannyira, hogy a tizenkétezer forintos napi jegyár ellenére mindhárom napon teltházas a rendezvény. Kürtőskalács-tökipompos-egyforma fehér sátrak típusú borfesztiválokon szocializálódva borzasztóan örültem, hogy a VinCE végre egy teljesen európai, elegáns rendezvény, nyoma sincs a hazai nyomasztó gasztrofesztivál fílingnek. Egyedül a földszinten nyakában dobbal tébláboló illetőt, valamint az itt-ott random kiállított szponzorautókat éreztem tájidegennek.

A rendezvény legnagyobb részét a sétáló borkóstoló teszi ki. Ez azt jelenti, hogy a bejáratnál megvásárolt kóstolópohárral bárhová odamehetünk, abból és annyit kóstolhatunk, amennyi jól esik. Ilyenkor általában lehetőség van elbeszélgetni a borászokkal, vagy legalábbis a borászatok képviselőivel. A kétszázhatvan standon százhatvan kiállító ezer bora mellett sonkát, olasz tésztákat, pestót, szarvaskolbászt és töpörtyűt, érlelt sajtokat kínálnak, ha már sok volt a borból és a pezsgőből.

Provence-tól Kaliforniáig

A sétáló kóstoló mellett mesterkurzusokra és előadásokra is be lehet fizetni – én ezek közül kettőt teszteltem: a francia borvidékeket, és a kaliforniai borokat bemutató másfél-másfél órás szeánszot. Nagyon érdekes volt mennyire másként álltak már magához a kóstoltatás műfajához is a franciák és az amerikaiak. Előbbi előadást egy kicsit szétszórtnak éreztem, az előadók egymást váltva dicsérték a saját boraikat, aztán megkóstolhattunk tíz tételt – a borok kitöltésének sorrendje véletlenül sem követte az előre kinyomtatott papír sorrendjét – és ennyi.

A borászatok képviselői lelkesek voltak, a borok nem voltak rosszak, valami mégis hiányzott. A legjobban egyébként a Domaine Christelle Betton Caprice Crozes-Hermitage, és az Oinos Minervois Les Vialas ízlett. Előbbi egy syrah, melynek illatában a bevezetőben emlegetett reszelt citromot és kakaót éreztem, utóbbi egy syrah-carignan párosítás, ami testes, szűretlen meggylére emlékeztető ízei miatt tetszett.

Hogy mi volt az a valami, amit hiányoltam? Az amerikaiaknál megkaptam: egy komplett showt nyomtak a kaliforniai borok kóstolója mellé, videókkal, történeti áttekintéssel, úti tippekkel. Míg a franciáknál azt éreztem, hogy jelentőségük teljes tudatában hátradőltek, addig az amerikaiak azon voltak, hogy megszerettessék boraikat, illetve a helyet is, ahonnan származnak az adott italok. És ez nagyon tetszett.

Én Coppoláéktól a Director's Cut sorozat 2012-es Cabernet Sauvignonját kóstoltam, nem lett életem bora, de azért finom volt. Testes, karakteres, fűszeres, sötét bogyós gyümölcsös ízű, emellett pörkölt tölgyfahordóból származó aromák is jellemzik. A címke pedig telitalálat, mondjuk meg is lennék lepve, ha a Coppola család bármi olyasmivel rukkolna elő, ami ne lenne tökéletesen megkomponált. (Tökéletes stílusérzékük másik ékes példája olaszországi szállodájuk, melyről itt írtunk korábban.)

A kóstolt fehérborok közül az előadást celebráló Claudia Schug családjának pincészete, a Schug Carneros Estate 2012-es Chardonnay-ja ízlett, kiegyensúlyozott, vaníliás, vajas íz- és illatjegyek jellemzik. Aki pedig igazán különleges ízélményre vágyik, a Turning Leaf 2013-as Zinfandelét kóstolja meg. A szakavaztott borszakértőknek valószínűleg feláll majd a szőr a hátán, de sajnos így tudom csak leírni: a bor nagyon gyümölcsös, egyszerre édes és savanykás, jó értelemben véve olyan, mint egy torokcukorka. Nem lesz a kedvencem, de az egyik legkülönlegesebb, amit valaha kóstoltam.

Összességében egyébként nem is az egyes borok voltak a legérdekesebbek, hanem az, hogy milyen változatos ízkombinációk lehetnek jelen ugyanabban a térségben, ugyanabban a borfajtában. Ezt megtapasztalni tökéletes egy ilyen fesztivál.