A Balaton keletkezése...

Haláp, a magányos óriáslány legendája

Valamikor régen, még a Föld keletkezésének idején, óriások éltek ott, ahol ma a Bakony erdeje húzódik. Az emberektől elszigetelten, de békében tengették napjaikat – ám ha bárki emberfia feldühítette őket, abban nem volt köszönet. Dobbanó lépteikkel, dühös dörömbölésükkel ők formálták a térség hegyeit, völgyeit.

Az évezredek során az óriások kihaltak, utolsó képviselőjük neve a mai Badacsony környékén élő nagy erejű óriás, Balaton volt. Balatonnak volt egy szépséges lánya, Haláp, akivel egy égig érő sziklavárban éltek. Haláp magas volt és karcsú, édesapja mindenben a kedvében járt, társaság híján mégis végtelenül magányosnak érezte magát.

Egészen addig, amíg a végtelen mezőkön játszva össze nem találkozott egy emberrel: egy gyönyörű, kacagó hangú kislánnyal, Csillával, aki hamar a társalkodónője és legfőbb bizalmasa lett. Haláp valósággal itta a kislány szavait arról, hogyan élnek az emberek, és miféle mulatságokba járnak. Telt-múlt az idő, a kislányból ragyogó fiatal nő lett, és egy napon elszólította őt a szerelem az óriások magányos földjéről. Csilla ugyanis meghallotta mátkája vadászkürtjének hangját, és visszatért az emberek világába, maga mögött hagyva Halápot.

Haláp bizalmasa hiányába és az újraéledő magányba belebetegedett, és hatalmas sziklaváruk tetejéből a mélybe vetette magát. Apja, miután megtalálta imádott lánykája – az utolsó óriás – holttestét, teljesen összeomlott. Egy nagyobb sziklát szánt sírkövéül, de könnyei hatalmas vihart gerjesztettek, a szikla őt is maga alá temette, a helyén pedig feneketlen örvény tátongott. Ebbe a hatalmas, Haláp és apja, Balaton örök nyughelyéül szolgáló gödörbe aztán heteken, hónapokon át ömlött az eső – alighanem az égiek siratták az óriások kihalását. Így keletkezett a Balaton és a koporsó alakú Haláp-hegy, amelynek egykor vulkáni tevékenysége is volt.

Balaton, a harcos hős, aki legyőzte a 24 fejű sárkányt

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer a Bakony erdejében egy rettenthetetlen, huszonnégy fejű sárkány. Ez a sárkány mindig éhes volt: csak akkor nyugodott meg, ha mind a huszonnégy feje elpusztított minden nap egy gyönyörű szűzleányt. A szüzeket a helyiek szolgáltatták neki: nagy áldozat volt ez a bakonyiaktól, de tudták, hogy csak így lehet a szörnyet kordában tartani, hogy ne pusztítson el lángnyelveivel mindent és mindenkit.

Egy napon aztán egy olyan szépséges fiatal lányra került a sor, akit a környék legerősebb, legbátrabb legénye, Balaton már kinézett magának. "Nem adom a mátkámat a sárkánynak, megvédem őt, bármi is történjék!" – döntötte el az ifjú. Mikor aztán eltelt egy nap, két nap, három nap, de a lány csak nem érkezett, a sárkány üvöltve, irdatlan lábaival dobbantva követelte a jussát. A tizenharmadik napon aztán kitört a barlangjából, és a földet kaparva, tüzet okádva ordított, a hegyek fölött tüzének nyoma olyannak tűnt, mintha új nap kélne. Lábnyomai alatt óriási meder keletkezett, melyből forrás tört fel. A forrás hamarosan kék tavacskává nőtte ki magát, amely napról napra növekedett.

Balaton búcsút vett szerelmétől, és mindkét kezében karddal indult, hogy megküzdjön a förtelmes ellenséggel. A tó ekkor már egyre nagyobb volt, lassan mindent körülvett, ám Balaton halált megvető bátorsággal küzdött a sárkánnyal, egyre csak hullottak a sárkányfejek. Küzdött hét nap, hét éjjel, míg végül az utolsó fej is a mélybe hullt: mielőtt azonban ez megtörtént volna, még akkora tűznyalábot okádott, hogy maga Balaton megfáradt teste is a tóba zuhant vele. A gyönyörű szűz szíve meghasadt a fájdalomtól, hogy szerelmét elvesztette, ezért ő is a mélybe vetette magát: a monda szerint ma is ott nyugszanak mindketten, a Balaton fenekén.

A Balaton neve...

A mocsárba fulladt násznép tragikus története...

Valamikor régen, még a magyarok bejövetele előtt szlávok éltek a Kárpát-medencében. A Balaton, ami akkor még csak egy hatalmas mocsár volt, a Blato nevet viselte, amit a más nyelvet beszélők Bólátónak értettek, és amely egyébként mocsarat jelentett. Telente aztán ez a mocsár befagyott, aminek a helyiek nagyon örültek: nem kellett kerülniük, ha a túlparton volt dolguk, egyszerűen csak átsétáltak a vastag jégpáncélon.

Egyszer egy napon, a Bólátó partján esküvő köttetett: egy felső parton lakó fiatalember az alsó partról választott magának asszonyt. Illő volt, hogy a násznép a felsőről az alsó partig sétáljon, de valakinek eszébe jutott, hogy nem kéne a lovakat feleslegesen fárasztani, a legjobb, ha a jégpáncélon kelnek át. A Bólátó jege azonban nem bírta el a vígan ugrándozó, enyhén spicces esküvői menetet, és a mocsár közepén, ott, ahol a meder a legmélyebb, beszakadt alattuk. A vidám sereg a tó mélyére zuhant.

Amikor aztán a honfoglaló magyarok meghallották ezt a tragikus történetet, megérintette őket a mocsárba fulladt esküvői menet sorsa. Az emberek gyakran jártak a partra a történeten merengeni, és imádkoztak is a tragikus sorsú családokért. Ilyenkor halkan mantrázták a parton: Bólátó, Bólátó, Bólátó... mígnem megszületett a ma is ismert, magyarok számára kedves név: a Balaton.

És a legismertebb mese, ami mindenkit érdekel...

A tihanyi kecskekörmök eredete

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy vén banya a Tihanyi-félszigeten, amely ebben az időben még teljesen lakatlan volt. Ez a vén banya a tihanyi réteken legeltette pompás kecskenyáját, amire rendkívül büszke volt. "Nincs szebb az én kecskéimnél, tudod-e?" – kiabálta bele büszkén minden nap a messzeségbe. A tihanyi visszhang ilyenkor mindig azt válaszolta: "Nincs szebb az én kecskéimnél, tudod-e?"

Ez persze mérhetetlenül bosszantotta a banyát, és már akkor elhatározta, hogy ha az ő kecskéinél szebb nyájjal találkozna, azt bármi áron megszerzi magának. Egy nap aztán egy gyönyörű fiatal pásztorlányka vetődött a félszigetre, akinek kecskéi páratlanul szépek voltak: aranyból volt a bundájuk és a szarvuk, a patájuk pedig fehér volt, akár a márvány. A banya mély megvetéssel és gyűlölettel szemlélte a lánykát, és magáénak akarta tudni a pompás kecskenyájat.

Mikor aztán a lány kecskéi távolabbra merészkedtek gazdájuktól, mély barázdákat húzott a szunyókáló lány köré, hogy elválassza őt a nyájától. Az Ég azonban nem tudta elviselni ezt a szörnyű igazságtalanságot, ezért hatalmas vihar kerekedett: a Balaton óriási hullámai elárasztották a félszigetet, és magával sodorta a lányt, a hívó szavára közeledő, aranyszőrű kecskéivel együtt. Nem kellett hozzá sok idő, a hullámok a banyát is elsodorták, de míg ő elpusztult, a szépséges fiatal pásztorlányból tündér lett. Ő máig ott él a félszigeten: ember számára ugyan láthatatlan, de odaveszett kecskéinek márványfehér körmeit gyakran sodorják partra a hullámok.

És amit a tudomány tart minderről...

A Balaton, Nyugat és Közép-Európa legnagyobb tava viszonylag fiatalnak számít. A földtörténeti harmadkor végén, a pliocén korszak elején a mai Magyarország területének nagy részét a Pontusi-tenger öble borította: ennek a tengernek – amelyet a beömlő vizek hordaléka lassan síksággá töltött fel – a maradványa a Pannon-tó. Magyar elnevezése a szláv „blato", "boloto" (mocsár, láp, sár) szóból ered, mivel kezdetben igen sekély, mocsaras volt a tó vize. A nagy mennyiségű agyag és homok – az ún. pannon üledék – a Balaton teknőjének vízzáró rétege lett, amelynek rétegei között ott van a balatoni "kecskeköröm" is, amely valójában pliocén korabeli kagylóhéj.

Forrás: Lipták Gábor: Aranyhíd és Ezüsthíd - balatoni mesék, mondák