A Diótörő egyik leghíresebb dallama a Cukorszilva Tündér táncát kíséri. A balett zeneszerzője ehhez egy cselesztát, egy zongorára emlékezető hangszert használt, mert ezzel akart összetéveszthetetlen hangzást társítani a tündér alakjához. A szokatlan hangszert Párizsból hozatta, de olyan sztorit is olvasni, miszerint egyenesen becsempészte Oroszországba. A dallam valóban örök klasszikus, sőt, karácsonyi klasszikus lett. De tudták például azt, hogy az eredeti mese sokkal sötétebb hangulatú, mint a ragyogóan ábrázolt balett? Következzen egy kis Diótörő-történelem.
A feldolgozás híresebb
Gyakran előfordul, hogy bizonyos művészeti alkotások épp a feldolgozásuk által válnak ismertté. Filmes körökből rengeteg példát lehet hozni, mondjuk ott van rögtön Az angol beteg, ami 1997-ben a legjobb filmek járó Oscart vihette haza (ezen felül is besöpört még néhányat), mégis az alapjául szolgáló könyv szerzőjéről, a tehetséges kanadai szerzőről, Michael Ondaatje-ről akkoriban még valószínűleg kevesen hallottak.
De így van ez sok dal esetében is, ahol olyan dömping van, hogy a felsorolásba belekezdeni sem érdemes. Bár olyan véleményt is hallottam már, hogy a legtöbb dal eredetije Bob Dylannek vagy Elvis-nek köszönheti a létét. Persze kis túlzással.
Hiszik vagy sem, ez történt a Diótörővel is. Nekem például az első találkozás egy kazettára felvett mesejáték volt, amit szó szerint rongyosra hallgattam gyerekkoromban. Az összes dalt imádtam, ehhez jött Feleki Kamill, a mesélő, Drosselmeyer bácsi szerepében. Valahogy természetesen csengett össze a történet és a zene, fogalmam sem volt akkor arról, hogy ki is volt Csajkovszkij.
De azt egészen véletlenül tudtam, hogy a Diótörő eredetije egy mese, mert a nagymamám egyik szakácskönyvének végére épp E.T.A. Hoffmann történetét kötötte be a könyvecske kiadója. A több kötetes szakácskönyv utolsó kötete, valószínűleg témájából adódóan sovány lett volna, ezért hozzácsaptak egy mesét. Ez volt a Diótörő.
Hoffmann/Dumas
A kiindulás tehát - bármennyire is világhírű a balett - egy történet, melyet 1816-ban vetett papírra a porosz Ernst Theodor Amadeus Hoffmann, röviden csak E.T.A. Hoffmann, aki az Amadeus nevet Mozart tiszteletére vette fel. A mű címe ekkor még Diótörő és egérkirály volt. Hoffmann sokoldalú tehetség volt, egyszerre volt író, karmester, zeneszerző és festőművész. Remek karikatúrákat is rajzolt, legtöbben pedig talán Az arany virágcserép című kisregény kapcsán ismerhetik a nevét; azt is mondják róla, hogy ő írta az első sci-fiket.
A Diótörő története innen még nem vezetett egyenesen a világszínpadokra. Először egy nem kisebb személyiség, mint A három testőr és a Monte Cristo grófjának szerzője, id. Alexandre Dumas fordította le franciára, de át is dolgozta kissé a történetet. Az eredeti verziónál egy némileg könnyedebb hangvételű mesét írt – Hoffmann, a mai megítélés szerint sötétebb és nyomasztóbb Diótörőt alkotott, de azért ebben az esetben sem kell túlzottan félelmetesre gondolni.
Nyilván közrejátszott az egyéni megközelítés, meg az is, hogy Dumas feldolgozása 30 évvel később született meg. Ez lett az a mese, mely az alapját képezte annak a balettnak, melyet ma, túlzás nélkül, mindenhol ismernek, és amely egyike a leghíresebb karácsonyi történeteknek.
Csajkovszkij nem örült
Úgyhogy igen, a balett már feldolgozás, méghozzá nem is az első, de talán a leghíresebb. Az ősbemutatóra 1892. december 18-án került sor a szentpétervári Mariinszkij Színházban. Valójában dupla premiert tartottak ezen az estén, mert ekkor mutatták be Csajkovszkij Jolánta című egyfelvonásos operáját is. Az ötlet, hogy Dumas meséjéből balett szülessen, Ivan Vszevolozsszkijtól, a Cári Színházak főigazgatójától származott, aki felkérte Csajkovszkijt a zene megírására.
A Diótörő volt az orosz zeneszerző utolsó színpadi műve, melyhez állítólag eleinte nem sok kedvet érzett. Ellenszenvének oka pontosan az volt, ami miatt ma annyira karácsonyinak érezzük a Diótörőt, persze a történetet leszámítva. A világhírű francia koreográfus Marius Petipa ugyanis mesésnek és egészen szemkápráztatónak képzelte el a színpadi képet, mintha a nézők egy csodavilágban járnának. A zeneszerző talán úgy érezhette, hogy a látvány nagyobb hangsúlyt kap majd, mint a zene, sőt, talán egészen el is vonja a figyelmet róla. Nem így történt.
Petipa is változtatott a történeten, amikor a mesét leegyszerűsítette, majd két darabra vágta: az első volt maga a karácsonyi jelenet, de a másodikban ez a valóságos helyszín egészen eltűnt, helyette csupán a varázslatos Cukorországban jártak a szereplők.
A 25 000 dolláros karácsonyfa
A siker egy egészen külön kérdés, merthogy valójában két Diótörő létezik. A teljes balett kevésbé volt népszerű, viszont a bő 20 perces Diótörő Szvit (Op.71a) óriási siker volt. Ez a kisebb zenei blokk amolyan kivonat, melyben a leghíresebb dallamok kaptak helyet. Persze az, hogy a balett ne lett volna, vagy ne lenne sikeres, nagyon erős túlzás.
Állítólag az Egyesült Államokban a mai napig akkora hatása van, hogy az ország balett társulatainál a teljes évi bevétel 40%-át teszi ki a Diótörő előadásokra eladott jegyekből befolyó pénz. Az első igazán sikeres előadás is az Államokhoz köthető: 1954-ben New Yorkban mutatták be a George Balanchine-féle verziót, melynek hatása lehengerlő volt. A fáma szerint 40 000 dollár ált rendelkezésre díszletre, amiből Balanchine 25 000-et költött csak a karácsonyfára, mivel szerinte „a Diótörő lényege a karácsonyfa".
Valószínűleg ez a siker az oka annak is, hogy filmes hátteret is kapott a történet. 2018-ban mutatták be A diótörő és a négy birodalom című mozit Mackenzie Foy, Keira Knightley, Helen Mirren és Morgan Freeman főszereplésével.
Ebben a mesében megint visszafordul a kissé cukormázas történet a sötétebb hangvétel felé. De persze semmi dráma, horrort azért nem csináltak belőle, csak épp került bele némi gonoszság, a szépség és a jóság ellenpontozásaként – a balettben „csupán" az Egérkirállyal és népével kellett megküzdeni. A film viszont annyit hozzátesz, hogy egy lehelletnyit árnyal a képen, már ami a Jó és a Rossz küzdelmét illeti. Egyáltalán nem véletlenül hangzik el a filmben a mondat, miszerint „semmi sem az, aminek látszik".