Emlékszik az első megjavított órára, amiért pénzt kapott?

Gyerekkorom nyári szüneteit mindig apám kispesti üzletében töltöttem. Ott voltam mellette, figyeltem mindent, amit csinál. Két asztal volt, az egyiken apám dolgozott, a másikon én. Aztán az egyik nyáron, talán 17-18 éves lehettem, édesapám két hét szabadságra ment, arra az időre pedig először rám bízta az üzletet. Akkor minden sokkal egyszerűbb volt, adminisztrálni sem kellett annyit, mint manapság.

Apám először ébresztő órákat adott a kezembe, ezek mechanikus órák voltak, amiket szét kellett szedni, ki kellett tisztítani, aztán a kopott alkatrészeket kicserélni benne, végül összerakni, majd kívülről is megpucolni az órát. Két és fél órát biztos, hogy eldolgoztam vele még az elején, de nagyon büszke voltam az első, általam javított ilyen órára. Na, de akkor még sok ilyet kellett javítani, ma már szinte senkinek nem kell mechanikus ébresztő óra.

Ekkor volt az órásmesterek aranykora?

Igen, nagyjából a nyolcvanas, kilencvenes évekig az lehetett. Az olcsó kvarcórák bejövetelekor ment fokozatosan tönkre az egész szakma, amikor már egyszerűen nem volt érdemes ezeket megjavítani. Akkoriban a mai napi forgalomnak a sokszorosa bonyolódott, aztán a mobiltelefonok megjelenésével a vevők száma még tovább csökkent. Az emberek többsége ma már nem hord karórát, ha mégis, csak az értékesebb darabokat javíttatják meg. És mivel a telefon is mutatja az időt, azt mondják, nincs is rá szükségük. A mai okosórákhoz pedig hozzá sem tudok szagolni, az egy más szakma. Így nekem mára csak az asztali és fali órák maradtak, ezeket nem is nagyon csinálja más.

Hogy látja, meddig lesznek még órajavítók városi kisutcákban?

Amíg ki nem halnak. Ha én most fiatal lennék, biztos, hogy nem kezdenék bele, mert abból a jövedelemből, amit most megkeresek, egy családot nem tudnék eltartani. Persze, mindig lesz olyan, aki az apjától átveszi a boltot; van tanfolyam is, ahol a szakmát még most is lehet tanulni. De a jövőben ez a nagyon kevés ember is bőven elég lesz arra, hogy az elromlott asztali és fali órákat lehessen majd hova vinni.

Ezt a kis üzletet mi tartja még mozgásban?

A környékbeliek ismernek majdnem negyven éve, azóta vagyok itt a Garay utcában. Jó hely ez, sokan elmennek az üzletem előtt, a hosszú évek alatt már megszoktak engem. A vásárlóim többsége visszajár hozzám. Közülük sok olyan, akik úgy jönnek be, hogy a papával vagy a mamával is ide jártak gyerekként, és mivel meghalt a papa, szeretnék rendbe hozni a régi, családi faliórát, hogy legyen egy szép emlékük.

Aztán, hogy mi lesz ezzel a kis üzlettel, nem tudni. A fiam kitanulta a szakmát, nagyjából úgy, ahogyan én az apámtól, itt a műhelyben – még papírja is van róla. Most azt mondja, nem lenne türelme hozzá, de aztán ki tudja...

De önnek sem volt mindig türelme az asztalnál ülni, mégis visszatért az órákhoz.

Igaz, ráadásul egészen hosszú idő után. Mert bár apámtól megtanultam az órás szakmát, utána inkább főiskolára mentem, gépésztechnikusnak tanultam és autómérnök lettem. Nagyon szerettem az autós szakmát. De ahogy a rendszerváltás előtt az állami autóipar el kezdett haldokolni, a nagyobb vállalatok megszűntek, annyi pénzem meg nem volt, hogy egy autószerelő műhelyt nyissak, ezért inkább egy órás műhelybe kezdtem.

Nagy váltás volt az autószervízből átülni a kis asztalhoz?

Az volt, de nem bántam meg. Műszakvezetőként akkoriban száz emberért voltam felelős, dirigáltak nekem, és elvárták, hogy dirigáljak másoknak, azt meg nem szerettem. Itt viszont a magam ura lehetek. És a mai napig szeretek mindent javítani, ami géppel, motorral, mechanizmussal kapcsolatos.

A javításra kapott órák közül is inkább a bonyolultabb, összetettebb szerkezeteket kedveli?

A legjobban a régi zsebórákat szeretem javítani, ezek azért közepesen bonyolultak. Inkább az a baj, hogy ma már nagyon kevés van belőlük, nem használja lényegében senki. És ezeket is csak akkor látom, amikor valaki behozza, hogy a nagypapától maradt emlékül, szeretné megjavíttatni. De utána is inkább csak a fiókba vagy egy kis dobozban a polcra kerül.

Még ma is látni egy-egy aukciós ház weboldalán nagypapája Jung József nevével jelzett ébresztőórát, akkoriban minden mesternek volt saját névvel ellátott órája?

Nagyapám tényleg rendelt eladásra nevével ellátott számlapú ébresztőórákat. Ma már inkább csak az a szokás maradt meg, hogy az órás az általa javított óra hátlapjába beleírja a monogramját és a javítás dátumát. De ennek egyetlen oka van: ha valami probléma adódik az órával, akkor azzal lehet bizonyítani, hogy utoljára kinél volt javításon. Ha nálam van ilyen, akkor természetesen díjmentesen megcsinálom, egyfajta garancia ez a mai napig.

És ha egy ilyen antik órát kell restaurálni, honnan szerzi be hozzá az alkatrészeket?

Ezekhez a nagyjából százéves órákhoz eredeti alkatrészt már nem lehet kapni, ezért néha úgy kell hozzá készíttetni. De többnyire azért szabványosak ezek, így egy eltört rugót vagy fogaskereket azért valahonnan mindig be lehet szerezni. És persze ha nagyon muszáj, mert ritka darab az az óra, akkor én is el tudom készíteni hozzá az alkatrészt.

Melyik a legrégibb munkaszerszáma?

Jó néhány szerszámom 80-100 éves, még a nagypapámé volt. Vannak gépeim is abból az időből, de mivel hiányoznak hozzá szerszámok, amikkel működtetni lehetne, ezért inkább csak díszként állnak.

Egy órásmester otthonának minden falán ketyeg valami? Gyűjti a különleges óraműveket?

Gyűjteménynek azért nem mondanám, de tényleg van pár óra otthon, amik a hosszú évek alatt nálunk ragadtak. Bármikor, amikor kimentem az ócskapiacra, és láttam egy szép darabot, azt általában megvettem, megjavítottam, és feltettem a falra vagy polcra. A lányomnak és a fiamnak is adtam ajándékba olyan régi órát, amiket szépen felújítottam.

Jönnek még ma ide azzal, hogy ajándékként keresnek egy különleges darabot?

Olyan azért még előfordul, hogy bejön valaki, mert az idős nagyszüleit szeretné meglepni egy régi jellegű dologgal, és ilyenkor a faliórák között nézelődik. De tíz-tizenöt évvel ezelőtt még gyakran tértek be hozzám azzal is, hogy karácsonyi ajándékként egy szép díszdobozban órát vegyenek – ma már inkább Kínából, webáruházakból rendelnek. Én pedig legfeljebb úgy jövök a képbe, hogy ide hozzák be ezeket, hogy vegyek ki néhány szemet a szíjukból.

De az az igazság, hogy alig gyártanak már nálunk órákat. Igyekszem én is magyar készítőtől beszerzett, bőrből készült óraszíjakat árulni, de sokan megelégednek azzal, hogy más boltokban fele annyiért megveszik a kínai csodát műbőr- vagy papírszíjjal, még akkor is, ha tudják, hogy azok csak ideig-óráig működnek. Ha pedig elromlanak, inkább vesznek egy másikat, de több pénzt nem szívesen áldoznak a minőségre. A mai ember a pillanatnak él, és ez nemcsak az órákra igaz.

Az idő nem áll meg felirat fogadja a látogatót a weboldalán, sosem szerette volna megállítani?

Fiatalabb koromban persze én is örültem volna, ha lassabban telik az idő. Ma már különösebb bajom nincs az idővel, tudomásul vettem, hogy múlik. Egy dolog nem változott az elmúlt negyven év alatt: még ma is sokan hozzák elemcserére a karórájukat úgy, hogy közben megkérnek, állítsam öt perccel korábbra a mutatókat, nehogy véletlen elkéssenek. Pedig mi történik valójában? Hogy saját magukat csapják be.

Önnek mit jelent ma ez a kis üzlet?

Tulajdonképpen a múltat, a múlt egy darabjának őrzését, és egyben a folytatást. Mert egy kicsit azért reménykedem, hogy a fiam egyszer mégiscsak átveszi az üzletet. Pedig tudom, hogy ebből nem lehet megélni. Nekem nyugdíjasként jó ez, különben csak otthon ülnék, lógáznám a lábamat. A héten két napot is eltöltöttem úgy, hogy senki nem jött be hozzám. Látja, mialatt itt beszélgettünk, egyetlen hölgy tért be elemcserére – húsz évvel ezelőtt ez idő alatt már tíz vevőm volt.

Amikor 38 éve idejöttem a Garayba, a szomszéd házban lévő üzletet megnyitni, itt még javában nyüzsgés volt, az autók két sorban parkoltak az utcában, és volt amikor, este hétkor, nyolckor sem tudtam elszabadulni az üzletből, annyi munka volt. De az egy más világ volt, a felhúzós órák világa. Ma már délután négykor is nyugodtan bezárhatok.