A gyerekek december 5-én az ablakba teszik a csizmájukat abban a reményben, hogy a piros ruhás Mikulás ajándékokat tesz bele, és nem virgácsot – a szokást mindenki ismeri. De azon például meglepődnénk, hogy a Mikulás régen nem piros ruhát hordott, vagy hogy volt időszak, amikor inkább volt ijesztő figura, mint kedves ajándékozó, és hogy a róla ábrázolt képben a skandináv mitológia keveredett a keresztény hagyománnyal. Az alábbiakban a Mikulás nyomába eredünk.
Szent Miklóst a prostituáltak pártfogójának is mondják
Az bizonyára senkinek sem újdonság, hogy a mai Mikulás képe egy katolikus szent, Szent Miklós püspök alakjából bontakozott ki. De tudjuk, hogy ki volt ő valójában, és mi köze van az ajándékozáshoz? Szent Miklóst (270-343), a törökországi Myra püspökét elsősorban a gyerekek és a diákok védőszentjeként tartják számon, ugyanakkor a nehéz körülmények között élők, köztük a prostituáltak pártfogója is egyben, és ehhez kapcsolódik az ajándékozás szempontjából lényeges legendája is.
A történet egy elszegényedett nemes emberről szól, aki vagyon hiányában nem tudta férjhez adni a lányait és nyilvánosházba akarta adni őket. De Szent Miklós értesült a tervről, és egymás után három éjjelen titokban három arannyal teli erszényt dobott be az ablakon. A legenda egy változata szerint a kéményen dobta be az erszényt, ami a száradni felakasztott harisnyában landolt. Bár a legendában Szent Miklós mint titokzatos ajándékozó jelenik meg, alakját a reneszánsz festményeken egészen máshogy ábrázolták, mint ahogy ma ismerjük. A 15. században élt Fra Angelico festményén például jellegzetes reneszánsz viseletben látjuk, szűk nadrágban.
Az égen közlekedő ajándékozó képe a skandináv mitológiából ered
De az elképzelés, hogy a Mikulás az égen közlekedve szállítja az ajándékot, nem Szent Miklóshoz kötődik, még csak nem is a keresztény gondolatvilághoz. Vannak, akik úgy vélik, hogy a skandináv és germán mitológiából ered. Az északi népek főistene, Odin a hagyomány szerint ajándékokkal megrakott szekéren száguldott az éjszakai égbolton. Egy német szokás szerint a gyerekek Odin lovának, Sleipnirnek tettek ki csizmáikban a kémény mellé szalmát és répát, a főisten pedig hálából ajándékokat hagyott benne nekik.
Odin, aki többek között a háború istene is, egy félelmet keltő, démonikus alak, akit magas, nagyszakállú, félszemű ősz öregemberként ábrázolnak. Alakjában egyszerre mutatkozik meg a jó és a rossz, hasonlóan, mint a Mikulás-napi szokásokban: a Mikulás a jó gyerekeket megajándékozza, a rossz gyerekeknek pedig virgácsot hoz. A rossz a jóságos Mikulás mellett a krampusz képében jelenik meg.
Az, hogy az emberek a téli napforduló idején megajándékozzák egymást, szintén az északi népek, főként a vikingek szokása volt. Ezt a szokást kapcsolták hozzá a keresztények a gyerekek védőszentjének napjához.
A magyar Miklós-napi szokások utcai korbácsolássá fajultak
Szent Miklós napja egy időben nem volt annyira szeretetteljes esemény, mint ma – olyannyira, hogy a 20. század elejére a Magyar Katolikus Lexikon szerint utcai korbácsolássá fajult. Egy Normandiában született népszokás szerint, ami Magyarországon is népszerű volt, Szent Miklós napját álarcos jelmezes játékkal ünnepelték. Szent Miklós napjának előestéjén a Mikulás a krampusz kíséretében betért a gyerekekhez, megimádkoztatta, vizsgáztatta őket, és attól függően, hogy viselkedtek, megajándékozta vagy virgáccsal megfenyítette őket. Aztán az eredetileg a karácsonyra előkészítő szokás, idővel más irányt vett, és az ijesztgetés került túlsúlyba.
A játékban a krampusz a gyerekeket ijesztgeti, el akarja ragadni, de Miklós a krampuszt megszégyeníti és láncra veri – innen a dunántúli Láncos Miklós elnevezés. A 19. század végére a játékban túlsúlyba kerültek a zajos elemek. Csepregen például a századforduló körül a fiatalok házról-házra jártak ijesztgetni: hosszú láncaikat csörgették, és meg is verték velük a járókelőket. Állítólag ilyenkor a házból sem mentek ki szívesen. A Vas megyei Vép hagyománya szerint Láncos Miklós álarcban, kezében láncot zörgetve ijesztgeti a lányokat, gyerekeket és olykor fához vagy kútágashoz köti őket. De minden településnek megvolt a maga Szent Miklós napi hagyománya, amit miklósolásnak is neveztek. Vidéken egészen az 1970-es évekig élt a lánccsörgető alakoskodás, amit végül kiszorított a jóságos Mikulás.
Bár a Télapó az 50-es években terjedt el, a szó már korábban létezett
A Szent Miklós napján érkező ajándékhozót Magyarországon Télapónak és Mikulásnak is nevezzük. A Télapó mesefigura, amely bár összemosódott a Mikulás képével, nem a keresztény gondolatvilágból eredeztethető alak. Egyesek az orosz hagyomány Gyed Moroz (Fagy Apó) alakjával azonosítják, és szovjet importnak tartják.
Igaz ugyan, hogy a Télapó elnevezést a Mikulás helyett a Rákosi-korszakban tették kizárólagossá azért, hogy megfosszák az ünnepet a vallási vonatkozásoktól, de a szó már létezett korábban is, és mai jelentését fokozatosan vette fel. Tél apót - így, különírva - már Arany János is ismerte, Téli vers című művében le is írta, és Mikszáth Kálmán is használta műveiben.
A Mikulás nem mindig hordott piros ruhát
A Mikulás nem mindig volt ilyen jókedélyű, kövérkés öregember, pirospozsgás arccal és fehér prémszegélyű piros kapucnis köpenyben, ahogy ma ismerjük a reklámokból. Ábrázolták magas és sovány emberként, különféle színű köntösökben, komor arccal és ijesztő manóként is.
Hogy ki rajzolta meg a modern Mikulás vagy Télapó képét, azzal kapcsolatban különféle információk keringenek. Egyesek Moritz von Schwind német festő és meseillusztrátor nevéhez kötik. Schwind 1825-ben egy buggyos, kapucnis köpenyt viselő, szakállas öregemberként rajzolta meg, ami bár nem áll messze a mai Mikulás-képünktől, az ő ruháján még nem szerepelt a karakterisztikus fehér prémszegély. Schwind nyomán a 19. században hasonló buggyos ruhában rajzolták meg, de a piros szín még nem szilárdult meg; lila, zöld, fekete, fehér és narancs színű köpenyben is ábrázolták. Ezek a korai ábrázolások ráadásul inkább komornak mutatták, nem olyan jókedélyűnek, mint a maiak.
Egyes elképzelések szerint a modern Mikulás képét Thomas Nast német születésű, amerikai karikaturista alkotta meg. Nast összesen 33 illusztrációt készített a Mikulás amerikai megfelelőjéről a Santa Claus-ról; közülük a legelső egyáltalán nem hasonlít a mai Mikulásra. A rajz az amerikai polgárháború idején készült 1863-ban, és gyakorlatilag háborús propaganda volt: a Santa Claus ajándékokat osztogat az északi szövetségi államok katonai táborában, csillagos-sávos köntösben, kezében Jefferson Davist, a konföderációsok elnökét ábrázoló báb, kötéllel a nyaka körül.
Leghíresebb Mikulás-illusztrációja 1881-ben készült, amelyen már a jellegzetes piros ruhát viseli, és egészen hasonló a mai reklámokból ismert alakra. De ha jobban megnézzük a képet, kiderül, hogy ez is háborús propaganda, és a kormány döntésképtelenségét ábrázolta, hogy magasabb béreket fizessenek a katonaságnak. A Mikulás játékokkal teli hátizsákot visz, de ez valójában egy katonai hátizsák. Ruháján kardot és övcsatot visel, amivel a katonaságot reprezentálja, a játékló pedig utalás a trójai falóra, ami a kormány árulását szimbolizálja.
A Coca-Cola marketingjének is szerepe volt a modern Mikulás-kép formálásában. Az italgyártó cég 1931-ben bízta meg Haddon Sundblom művészt, hogy rajzolja meg egy reklámjához. Sundblom egy embernagyságúnál nagyobb vidám, barátságos öregembert rajzolt, pirospozsgás arccal, csillogó szemekkel és nevetésráncokkal, gyakorlatilag ilyennek látjuk a Mikulást a mai napig.