Mindig furcsának tartottam azokat, akik kvázi divatból, minden vallási meggyőződés nélkül nekivágnak valamilyen zarándoklatnak – az elmúlt években például boldog-boldogtalan a Caminót akarta végigcsinálni Spanyolországban. Persze egy hosszú gyalogútnak akkor is lehet személyiségformáló hatása, ha az ember nem hívőként vág neki, de akkor meg miért kell pont a zarándokutat választani a sok turistaút közül? Olaszországi nyaralásunkon rá kellett jönnöm, hogy azért, mert például mégsincs olyan sok útvonal, a zarándokoké pedig legalább egész jól ki van táblázva.

 Mivel autó nélkül vágtunk neki Toscanának, ahhoz, hogy ne csak egy gyorsan suhanó buszból láthassuk a szép tájat, bicajoznunk vagy gyalogolnunk kellett. Hosszasan bújtam indulás előtt a netet, de a legtöbb helyen jelölt túraútvonalat nem, csak cégek vezetett túráinak reklámjait találtam – ebből a programból pedig egy hét alatt bőven elég volt egy. Aztán a Google-találatok rengetegében egyre többször bukkant fel a Sienán átvezető "Via Francigena" neve.

Ezért aztán jobb híján úgy döntöttünk, a slow tourism jegyében kipróbáljuk, milyen végigmenni a Via Francigena közepesen nehéznek mondott Siena-Monteriggioni szakaszán. Vallási háttere tehát nem volt a dolognak, de azt gyorsan megtapasztaltuk, hogy húsz kilométert a dimbes-dombos toszkán tájban nyár közepén legyalogolni akkor is spirituális élményt jelent, ha nem hívő az ember.

 Egyébként, átlagos fizikummal (nagyritkán rászánjuk magunkat egy rövidebb futásra, bringázásra vagy jógázásra, de egyébként vagy a gép előtt, vagy a kanapén ülünk), kocatúrázóként (félévente egyszer túrázunk kb. 10-15 kilométert), komolyabb egészségügyi problémák nélkül, nagyon kényelmes cipőben, sok sok vízzel, naptejjel és szalmakalappal felszerelkezve bárki utánunk tudja csinálni. Jobb kondival pedig valószínűleg kevesebbet szenved.

Jó adag elszántság persze szükséges, ráadásul mi még azzal súlyosbítottuk a helyzetet, hogy nem a hivatalos "menetirány" szerint haladtunk (tehát Monteriggioni felől Sienába) hanem fordítva. Így aztán minden tábla és jelölés pont ellenkezőleg volt, mint kellett volna, de ezt egy idő után megszoktuk. Ennek egyébként olyan egyszerű okai voltak, mint hogy ezt a szakaszt közepesen nehéznek jelölték, míg a következőt nehéznek, ráadásul jóval hosszabb is lett volna. Monteriggioni amúgy is jó célnak tűnt: látványos, ugyanakkor nagyon kicsi, így a tövig járt lábainkat nem kell hosszú városnézéssel tovább kínozni. A helyes menetirányt pedig azért vetettük el, mert nagyon béna lett volna hajnalban tíz perc alatt átbuszozni Monteriggióniba, hogy aztán a tűző napon visszavonszoljuk magunkat Sienába.

Reggel hétkor, sienai harangzúgás közepette indultunk el a Porta Camollia felé, ahol anno a zarándokok elérték a várost. A Sienából kivezető úton az utcatáblák miatt még nagyon könnyű volt navigálni. Az első öt-hat kilométert olyan fürgén lesétáltuk, hogy mi is meglepődtünk, amikor visszanézve már csak egy távoli sziluettnek tűnt a város, ahonnan az előbb indultunk.

A problémák ott kezdődtek, amikor elfogyott a lakott terület, és mi hirtelen egy autópálya hídja alatti fás-bokros területen találtuk magunkat, valaki kiskertjében. Egy kutya hangos csaholásba kezdett, majd megláttuk a tulajdonost: egy öregurat, aki éppen a reggeli kerti munkákat végezte. Nem tudom, hogy én voltam-e jobban megszeppenve, hogy máris elvesztettük az utat és most fog megenni egy házőrző, vagy az úr, hogy miért keres rajta reggel nyolckor egy neonrózsaszín trikós, szalmakalapos külföldi nő egy középkori zarándokutat.

Végül megesett rajtunk a szíve, mert nem kellett kerülnünk, hanem a tyúkólon át, a szarvasgombászás miatt tartott kutyái mellett – út közben közös nyelv híján elpantomimezte nekünk, hogy mire tartja a kutyusokat – átvezetett minket a kertjén, és így újra rátaláltunk a jelölt útra.

 Így amilyen bosszantó volt, hogy sikerült akaratunkon kívül letérni az útról, olyan kellemes élmény kerekedett belőle a segítőkész helyi erő miatt. Az úton egyébként végig mindenki nagyon kedves volt velünk, egy eléggé leharcolt cserkészcsapat vidáman köszönt, a túrázók és a bringások is mindig rikkantottak egy buongiornót, ahol pedig vízvételi lehetőség volt (összesen két helyen az úton) mindig örültek nekünk, és útba igazítottak.

A kezdeti lakott területeket nem számítva, alapvetően háromféle úton mentünk. Klasszik aszfaltozott autóúton, néha mellettünk elsuhanó kocsikkal, bringásokkal és futókkal. Erdei utakon, amiken igencsak ritkásan találtunk rá a Via Francigenát jelző "VF" festésű kövekre, vagy éppen piros-fehér matricákra, így néha letértünk az útról, de kisebb-nagyobb kerülőkkel mindig visszataláltunk rá.

 Illetve mezőkön átvezető földúton. Én előzetesen ezekről ámodoztam, hogy milyen szép lesz a toszkán tájban menni, de aztán a 35 fokban leginkább azt várja az ember, hogy érjen már be egy árnyas erdőbe. Ahol ugyan nem látja a tájat, és ha nem kimondottan vagyunk a természet gyermekei, olykor rohadt ijesztő a gazdag állatvilág – hopp ott egy őz, amott egy sikló, jaj nézd egy nagy gyík, jé, ez nem egy tarajos sül tüskéje? vááá, ott egy fél vaddisznó, na az meg egy halott őz –, de legalább nem tűz a nap.

De húsz kilométer kutyagolás után egy olivaliget mögött megpillantani a hegyet koronázó Monteriggioni várfalát a 14 tornyával, na, az tényleg örökre beleég az ember emlékezetébe, és azonnal megbocsájt minden nehézséget. A város sziluettje egyébként Dantét is megihlette, az Isteni színjátékban, a Pokol beosztásánál név szerint említi ezt a helyet: „mint Montereggion csúcs ahogy van / nagy tornyok koszorújával körözve: / úgy tornyosodtak a nagy Kútból ottan, / féltesttel körben kinyúlva fölötte / az iszonyú Gigászok, kiket égből / Juppiter most is fenyeget dörögve." Gyanús, hogy ő is gyalog jöhetett Sienából.

 Maga Monteriggioni egyébként tényleg egy álmos kisváros, ahogyan az útikönyvünk írta. Viszont ha az ember ennyit gyalogol érte, nagyon tud örülni neki, bármilyen egyszerű is főterével, pár kis utcájával és padokkal zarándokbaráttá varázsolt parkjával. A fő látnivaló a várfal, melyre két helyen is fel lehet menni. Ezen kívül van pár kézműves boltocska és néhány elég turistás étterem. (A hangulatosnak tűnő Il Pozzo a főtéren állítólag jó, de itt pont sziesztát tartottak, mikor délután kettő körül megérkeztünk.)

Kalandunk szép lezárása lett volna, ha a kényelmes ebéd és nézelődés után lesétálunk a buszmegállóba, ahonnan percek alatt hazavisz a busz. De vasárnap lévén a busz nagyon nem akart jönni. Így végül a vár tövében található bárban ittunk egy Aperol Spritzet a nagy bosszúságra, és a hely alkalmazottai kerítettek nekünk egy taxit.

Mint kiderült, óriási szerencsénk volt, hogy így alakult: ahogy beszálltunk, ömleni kezdett az eső, Sienába pedig már hatalmas égzengés és óriási villámlások közepette érkeztünk meg. Ha nem nézzük el a buszmenetrendet, a viharban caplathatunk haza a megállótól, így viszont szárazon és biztonságban háztól házig szállítottak minket. Lehet, hogy volt értelme zarándokolni?