» Távol

A doki minden trükköt ismer, hogyan éld túl Afrikát

| | Nem érkezett még hozzászólás
Otthon a család, én meg itt megdöglök - mondta el sokszor magában egy trópusi viharban Hajdú D. András fotóriporter, aki két hónapot töltött Kongóban, és többek közt egy magyar szemorvos munkáját dokumentálta, és fotósorozatával Sajtófotó díjat kapott. Odakint szürkehályog-műtéteken, és bizarr állatok boncolásán vett részt, felázott földeken utazott, hangyászsünt evett, részeg hordával és korrupt katonákkal került vitás helyzetekbe. Embert próbáló és extrém élményei után újra vissza szeretne térni, hogy díjnyertes fotósorozatát folytathassa. Interjú.

A dokumentarista fotózásban lenyűgöző, hogy egy-egy fotón milyen mélységig láthatunk bele emberek sorsába. Ezt elérni még a mi kultúránkban sem lehet egyszerű, még inkább a vidéki Kongóban, fehér emberként. Erre a feladatra hogyan lehet felkészülni?

Messziről kezdem a választ. Kongóra eleve nehéz készülni. Indulás előtt egy hosszú listát írtam Dr. Hardi Richárdnak tele kérdésekkel, hogy mit vigyek magammal két hónapra? Milyen cipő, hány póló, és ezt még hosszan sorolva. A doki meg kábé három dolgot írt vissza, hogy fontos a szúnyog elleni spray, meg a maláriagyógyszer, és hogy “gyere, és ha már itt vagy, megoldunk mindent.” Kétségbeejtő volt, de aztán tapasztaltam, tényleg így működnek a dolgok. Kivittem például a szuper túrabakancsomat, aztán elő sem vettem. Egy tangapapucsban szaladgáltam végig.

Az érkezés sem volt egyszerű. A repülővel trópusi viharba kerültünk. Villámlott, mintha nappal lett volna, és rázkódott az egész gép, mint egy doboz. Sokszor elmondtam magamnak, hogy milyen hülye vagyok: otthon a család, én meg itt mindjárt megdöglök. Aztán megérkeztünk, egy sofőr kijött elém, és egy misszionáriusok számára fenntartott szállásra vitt.

A szállás kiválasztásánál milyen szempontok voltak fontosak?

Az, hogy relatíve olcsó legyen. Legyen iható víz, és kaja, amitől nem leszel rosszul. Én 60 dollárért laktam egy puritán helyen, plusz kaja 40 dollár, és ez olcsónak számít. Volt olyan kolléga, aki hotelben szállt meg, napi 400 dollárért. Kongó nagyon drága, ha fehér embernek megfelelő színvonalat keresel. A kinti tolmácsom egy egyetemen dolgozik, ha kell, titkár, ha kell, tanít, és a havi fizetése 80 dollár. Nálam négy nap alatt kereste meg a havi fizuját.

És a többi ígéret teljesült? Volt iható víz és ehető étel?

Igen, de hozzáteszem, hogy csak a legvégén jöttem rá, hogy van meleg víz a csapban, és sokat fogytam odakint. Halkonzerven osztoztunk öten-hatan, de volt sok banán, papaya, és néha hangyászsünt is ettünk. A dokinál egyébként gyakoriak voltak a bizarr állatok, mert kutatta őket. Például kígyókban élő, rákszerű férgeket boncolt, amelyek az embernél szembetegségeket okoznak, vagy rágcsálókból vett májmetszetet és formaldehidben külföldi laborokba küldte tovább, és angol szaklapokban publikálta az eredményeit.

Kint sokan esznek kígyópörköltet. Nagyon veszélyes, mert ha nem jól készíted el, a férgek eljuthatnak a szemedig. Majmot is esznek: ez is az az állatfaj volt, amit kihagytam. A szálláson hagyott szaklapokban olvastam a majomhimlőről: brutál betegség. Amerikai katonaorvosok éltek Koléban előttünk a szállásunkon másfél évig, ők ezt a betegséget kutatták. Mielőtt hazautaztam volna, a biztonság kedvéért kértem féreghajtót.

Dr. Hardi Richárd

A budapesti születésű fiú 15 éves volt, amikor édesapja Algériában vállalt munkát, így szüleivel és öt testvéréből hárommal az észak-afrikai országba költözött. Az ott eltöltött öt év hatására Afrika iránti vonzalma elmélyült. Orvosi tanulmányait itthon végezte, szemészeti szakvizsgája után pedig szerzetesként belépett a Nyolc Boldogság Közösségbe. A közösség irányítása alá tartozott az akkori zairei Kabinda város kórháza, ahol szemorvost kerestek, Richárd testvér pedig vállalta ezt a felkérést. 1995 óta Kongóban él, praktizál és kutat.

Mennyi idő kellett ahhoz, hogy megszokd a körülményeket?

Muszáj volt hamar hozzászoknom. Első nap a fővárosban még felforgattam az ágyat, a szobát, nehogy bogár legyen, vagy bármi, ami megcsíphet. Aztán amikor a dokival úton voltunk, és például egy kolostorban szálltunk meg, elalvás előtt motoszkálást hallottam a fejem fölött. Zseblámpával megnéztem: egy patkány szaladgált a plafonon. Ja, csak egy patkány, akkor alszom tovább.

A doki mondta, hogy apróságokon ne stresszeljük magunkat, mert ez egy olyan ország, ahol ha süt a nap, akkor van internet, ha meg elromlik a komp, akkor nem tudunk átkelni a folyón. Lehet, hogy megcsinálják tíz perc alatt, lehet, hogy egy hét alatt. Pedig a dokiban is nagyon erős energiák munkálkodnak, tenni akarja a dolgát. Főleg szürkehályogot műt, ami nagyon sok ember vakságát okozza. Naponta húsz-huszonkét embernek vissza szerette volna adni a látását, és rosszul élte meg, ha csak tizenhétnek sikerült.

Eszerint Hardi doktor utazott azért, hogy találkozzon a leendő páciensekkel?

Maga a kórház, amit két, spanyol nővér vezet, egy két magyarországnyi területű megye központjában, Mbuji-Mayiban van. Rettenetesek az útviszonyok. Aki 600 kilométerre lakik tőle, esélye sincs eljutni oda. Ő viszont a terepautóján egy komplett mobil rendelőt hord, és saját készítésű napelemet. A helyi rádióban rendszerint bemondják, mikor érkezik, hogy oda tudjanak menni hozzá a betegek. Vizsgál még akkor is, ha áramszünet van, csak trópusi viharok idején szünetel a műtét, olyankor mindent ki kell húzni a konnektorból nehogy leégjenek a műszerek. Az én laptopom alaplapja egyetlen napot bírt például odakint... Rengeteget esett egyébként.

Hogyan dolgoztál mellette?

Vagy 120 műtéten biztos bent voltam. Volt, hogy azt éreztem, nem jó az alany, vagy nem jó a fény, és azért is éreztem, hogy mindig ott kell lennem, hogy az emberek ne engem nézzenek, ne érdekeljem már őket. Napi 12-15 órát dolgoztam. Érdekes, hogy a kislány, aki a sorozatom középpontjában áll, a legvégén érkezett. Szerettem volna követni őt és a családját, hogy tudjam, mi történt vele, de három napi járóföldre laktak, és a nagymamája cipelte a hátán. Az összes többi cuccot és vizes kannát is a hátára kötötte, mert a vízellátás sehol sem megoldott.

Kislány a díjnyertes fotókon

Az idei, 34. Sajtófotó pályázaton Természet és tudomány kategóriában első helyezést ért el a Kongóban készült Cataracta (a szó jelentése szürkehályog) című sorozat. A fotók először a National Geographic magazinban jelentek meg, címlapján a hétéves Mbedjivel, a magyar származású szemorvos, Dr. Hardi Richárd páciensével.  A kislány szürkehályog miatt négyéves korában vakult meg. Családja 80 kilométerről, gyalog szállította őt az orvos Kole-ben felállított mobil műtőjébe. Az utolsó műtéti napra értek csak oda, ezért a doktor a protokollt figyelmen kívül hagyva egyszeri alkalommal műtötte meg a kislány mindkét szemét. Egy szürkehályog-operáció mindössze tizenöt percet vesz igénybe. Mbedji fél óra alatt kapta vissza látását, ezáltal gyerekkorát és jövőjét.

Mit csináltál olyankor, ha nem fotóztál?

Élveztem a vidéki Afrikát. Az emberek általában jókedvűek, nevetnek, kiegyensúlyozottak. Este nincs áram, így fényszennyezés sincs. Nincs neted, nincs telefonod, nincs semmid. Előveszel egy könyvet, amit a katonák hagytak hátra, vagy nézed a déli félteke csillagait a pálmafák alatt, és szentjánosbogarak százával keringőznek előtted.

A városokban is hasonló mentalitást tapasztaltál az emberek részéről?

Nem, a nagyvárosokban pont az vész el, ami az esőerdő közepén megvan. Érezhető némi ellenségesség a fehérekkel szemben a belga gyarmati idők miatt. Amikor a helyi busszal akartam utazni, a tolmács javasolta, hogy hagyjam inkább, arra fehérek nem szállnak fel.

Mindenhol igyekeztem betartani a szabályokat. Egyszer csináltam csak hülyeséget. Egy tartománynak a képviselője meghalt. Tanító is volt, és a gyászoló diákjai egy idióta szokást tartva jól berúgtak, és botokkal meg machetékkel legyilkolták az összes, eléjük kerülő állatot: kecskéket, tyúkokat. Földhöz vágták magukat, zokogtak, őrjöngtek. Amikor látták, hogy fotózni akarom őket, körbevettek vagy nyolcvanan. Megúsztam, de elég evidens az alapszabály: nem mész oda, ahol egy részeg horda pusztít.

Mennyien utasították vissza a két hónap alatt, hogy lefotózd őket?

Ezen kívül egyszer. Egy templomi ünnepségről gyertyákkal vonultak ki az emberek, és a közelben egy szoptató anya ült. Őt szerettem volna lefotózni, háttérben a menettel, de kérte, hogy ne. A legtöbb konfliktus egyébként azért alakul ki, hogy rá tudjanak bírni, hogy fizess.

Mire gondolsz?

Egy alkalommal volt, hogy katonák akartak bevinni, mert állítólag valami katonai bázist fotóztam le. Nem volt igaz, egy halárust fotóztam. A szokás az, hogy addig cseszegetnek, amíg nem fizetsz. Nem tudod megúszni, mert van idejük arra, hogy vég nélkül vegzáljanak. A fővárosban, Kinshasában is dolgoztam egy projekten.  Kongóban nincsenek közlekedési szabályok, ezért rengeteg embert gázolnak el. Mindenki százhússzal közlekedik, közben disznókat hajtanak keresztül az úton talicskákkal: életveszély az egész. A kivezényelt közlekedési rendőröket is elütik, ezért kitalálták, hogy a forgalomirányítókat robotzsarukkal helyettesítik.

Aláírt, lepecsételt miniszteri engedélyem volt teljes körű fotóriporteri munkára, mégis kötözködni kezdett velem egy rendőr, hogy nincs beleírva az engedélyembe, hogy a robotot fotózhatom. Itt értettem meg a kongói lét alapvetését: te senki vagy, ő itt a helyi atyaúristen, és mindegy, milyen papírod van. Kipróbáltam egy régi trükköt, ami bevált, amikor Kínában fotóztam az olimpiát. Eltévedtem, nem volt vizem, hőség volt, taxis nem akart elvinni. Másfél óra alatt találtam egy angolul beszélő sofőrt, de ő sem akart elvinni. Akkor lefotóztam őt, a kocsiját, a rendszámot, mindent, erre bepánikolt, hogy feljelentem, és inkább hazavitt.

Kinshasában is megpróbáltam, de ott nem működött. Simán elköltöttem 150 dollárt ilyenekre. Amikor végre megkapják a pénzt, akkor jön a “my friend” és a barátkozós vállveregetés. Kongó a legkorruptabb ország a világon. A repülőtéren egy dollárba kerül az, hogy felvidd a cuccodat a nagy A310-es Airbusra anélkül, hogy belenéznének. Ez mennyire megnyugtató a terrorveszélyben? Nyilván fizettem, mert nem akartam, hogy szétszedjék az optikákat, a vakut, a laptopot.

Az élményeid alapján nagyon más kép alakul most ki bennem Kongóról, mint például az Utazz Afrikába! csapat beszámolójából, akik törzsi vidékekre, fesztiválokra szerveztek utakat, és mindenhol befogadó, kedves emberekről beszéltek.

Nagyon más az, ha fesztiválra mész, és vásárló vagy: akkor imádnak, szeretnek. A dokit is szeretik, mert segít. De ha én megjelenek Kinshasában egy fényképezőgéppel, máris egy gyarmatosító utópiát hordozok. Alapszabály az is, hogy ha teheted, vezetővel menj.

Mindenki, amikor fotózik, mérlegel, mi a fontosabb: megélni az adott helyzetet, vagy ábrázolni. Azt mondtad, 12-15 órákat dolgoztál. Hogyan tudtál jelen lenni abban, hogy egy utazáson veszel részt egy egzotikus, afrikai országban?

Lassan érő típus vagyok, lassan emésztek meg dolgokat. Volt, hogy sokkszerű hatások értek az élmény után napokkal, poszttraumatikusan. Ezen az úton az volt a célom, hogy mindent bemutassak. Amikor a doki a kislányt műtötte, húsz másodpercem van arra, hogy a kép meglegyen, különben a könnye felszárad, a pillanat elillan. Tudtam, hogy címlapra szánom, állóképre van szükségem, és nem lehet semmi zavaró a háttérben. Utána eltelik két-három nap, még álmodom is ezekről, és elérnek hozzám az emberi történetek és annak nagyszerűsége is, hogy valaki visszakapta a látását. Amikor nem dolgozom, a családommal megyek valahova, nem viszek gépet, a lányaimmal megélni akarom a pillanatot, nem lefotózni.

A Mbuji-Mayi kórházat fenntartó spanyol nővérekről is készítettél sorozatot, a kritikus állapotú ivóvízellátottságról, és a gyémántbányászokról is, akik állandó életveszélyben dolgoznak. Volt olyan sorozatod, amiről lemondtál, mert túl körülményes, vagy veszélyes lett volna?

Igen. Hallottam egy történetet, amelyik szerint a kórháztól nem messze, 80 kilométeres körzetben vannak falvak, ahol leprások élnek. És van egy fickó, akinek az a munkája, hogy egy régi digitális géppel felkeresi őket, dokumentálja, pontosan hol vannak, milyen körülmények közt élnek. Az orvosok ez alapján találják meg őket, hogy gyógyíthassanak. Ezt az embert úgy hívják, hogy lepravadász. Szerettem volna követni és végigfotózni az útját. Aztán leültünk a dokival, aki minden trükköt ismer, hogy éld túl Afrikát. Mondta, hogy elmebeteg ötletet találtam ki.

Hogy lehet eljutni a falvakba? Motorral. De futóhomok van. És ha beleejtem a motort az esőzéstől megáradt folyóba, akkor mit csinálok? És ha nem jön komp, vagy a csónakos elmegy horgászni és csak holnapután jön vissza?  És a víz? Mennyi víz kell nekem egy napra? Ilyen körülmények közt 3-4 liter. Négy nap oda, négy vissza azt út, és kell még kaja, fotóstáska, maláriaháló, zseblámpa, hálózsák: legalább 60-70 kiló cucc. Mobiltelefonálni nem tudsz. Ha bármi bajod van, nem tudsz segítséget hívni.

Ilyen helyzetekkel élnek együtt Kongóban. Ha a gyerekeddel valami gáz van, vagy olyan helyzetben vagy, hogy elindult a szülés, és a kórház 80 kilométerre van, akkor hogy oldod meg? Nem véletlen, hogy legalább 20 évvel kevesebb az átlagéletkor, mint Európában. 8-9 oltás kaptam, mire kiengedtek Kongóba, mert kénytelen voltam azt is beikszelni az adatlapon, hogy vadkempingezni fogok, hiszen fogalmam sem volt, hova jutok majd el.

Hajdú D. András visszatérne Kongóba

Az elmúlt több mint tíz év fotóriporteri munkájának eredményeképp Hajdú D. András számos díjat nyert. Legtöbbször a Magyar Sajtófotó Pályázaton, ahol háromszor a nagydíjat vehette át, két alkalommal Munkácsi Márton díjat. Nyert a Pictures of the Year pályázaton, megkapta a Hégető Honorka multimédia díját és a Hemző Károly-díjat is. Érdeklődése a dokumentarista fotográfia, és elsősorban a hazai és kelet-európai valóság megörökítése nemcsak fotókon, hanem multimédiás eszközökön is. Tíz éven át az Origo fotóriportereként dolgozott. A fotózás mellett a Metropolitan Egyetem  fotóriporteri tagozatán tanít. Több sorozata is évekig tartó munka eredménye. A Kongóban készült fotóiból a Mai Manó Ház rendezett kiállítást. Az utazás finanszírozásához részben a Hand Szövetség járult hozzá, de a költségek nagy részét maga állta.

Tervei közt szerepel, hogy visszatérjen Kongóba, és folytassa az ott elkezdett munkát, részben a Mbuji-Mayi kórházban, részben a többi témáinak helyszínén. Ehhez szüksége lenne a National Geographic előfizetői támogatására. Szavazatával ön is segítheti ebben.

Az utóbbi években több, utazáshoz kapcsolódó fotósorozatod is megjelent és díjat nyert. Láthattuk a romániai Nagybánya nyomortelepein élő cigányok életét, vagy a Nyíregyházáról Zürichbe ingázó prostituáltak útját, köztük a harmincas nagymama, Ildikó történetét. Mint útiélmények, mik voltak a legerősebb benyomásaid?

Ezek az utazások egzotikusak és izgalmasak, de nem olyan szempontból, mint amikor valaki turistaként végigjár egy régiót, országot. Legtöbbször leások az élethelyzetek gyökeréig, és nem kívülről csodálkozom rá. Biztosan bénán hangzik, de ez inkább valamiféle belső utazás. Próbálsz mélységében belelátni és azokat láttatni. Én is ugyanúgy rácsodálkozom a kongói piacon arra, hogy viperát árulnak, de százszor annyira izgat, hogy eljussak egy családhoz, aki elkészíti a húsát és megeszi.

Zürichben is csak annyit látok szinte a városból, amit a prostituált alanyom, a vonatablakból tudok rácsodálkozni a hegyekre, a festői Nagybányán is, az idő nagy részét a szegénytelepek lakóival és a szomszédokkal töltöm el. Napnyugtával viszont mindenki eltűnik, és olyankor tud az ember igazán feloldódni, és megérteni az egésznek a hátterét.

Amit látok az országokból, nem valami sok, ugyanakkor mégis csak látok egy csomó mindent, ami az átlagos utazók előtt tökéletesen rejtve maradnak. Valószínűleg egy hétköznapi turista és én tudnánk együttesen komplexebb képet festeni. A klasszikus, elefántos hindu mese jut eszembe erről, mert néha, amikor beszélgetek másokkal, olyan érzésem van, mintha valami tök más városban vagy országban jártunk volna.

Hova utazol legközelebb?

Egyrészt el szeretnék jutni Kenyába egy árvaházba, amit magyarok működtetnek. Másrészt vissza szeretnék menni Kongóba, hogy ezt a sorozatomat még jobbá tegyem. A kislány történetét is tovább szeretném mesélni. Nekem nagyon fontos, hogy élt előtte, miként jutott el odáig, milyen körülmények közt él, mozog, hogyan kapcsolódik ki. Nem nekem való, hogy manapság minden a gyorsítás és egyszerűsítés irányába megy el. Az én lelkem nem online igazából.

Kongói Demokratikus Köztársaság

Az egykori Zaíre Algéria és Szudán után az afrikai kontinens harmadik legnagyobb országa: lakossága legalább 71 milliós. Az országot a kontinens legnagyobb gyémántlelőhelyének tartják, de a drágakövek kitermelésének a hasznát nem az ország lakossága, hanem nemzetközi társaságok élvezik. Kongóban egy tucat etnika csoport, és számos törzs él. Franciaország után a világon itt beszélnek legtöbben franciául. Az ország öt világörökségi helyszínén különleges állatok élnek. A Kahuzi-Biéga nemzeti park a hegyi gorillák utolsó élőhelyeinek egyike. A Garamba nemzeti parkban az északi fehér orrszarvú populáció védett példányai élnek, a hatalmas, esőerdő borította Salonga nemzeti park pedig a törpe csimpánz és a bonobó élőhelye. Az Okapi Vadrezenvátumon kívül még a listán jegyzik a Virunga nemzeti parkot is, ahol pedig a természeti látnivalók dominálnak, például az Ugandával határos, hóval borított Rwenzori-hegység. Lenyűgöző adottságai ellenére turizmusból nem tudnak profitálni. A Külügyminisztérium  nem javasolja a beutazást “a belpolitikai, biztonsági, és közegészségügyi helyzet törékenysége miatt.”

Újabb cikkünk ebben a témában:

Ezek a legboldogabb afrikai országok - 2016.03.22.
A legutóbbi boldogság felméréséből nem csak az derült ki, hogy ma Dánia számít a világ legboldogabb országának, de az is, hogy az afrikai kontinensen hol élnek a legboldogabb emberek.
Ha tetszett a cikk, kattintson a Tetszik gombra, legfrissebb ajánlatainkért pedig iratkozzon fel hírlevelünkre! Travelo
h i r d e t é s
h i r d e t é s

Travelo - Leggyakoribb keresések

Szóljon hozzá!

Most ajánljuk

michale élménybeszámolót írt
Apple engineers make in integrating the laser
1 napja
rallymax élménybeszámolót írt
Alpokon át 10.nap
1 napja
rallymax új galériát hozott létre
Alpokon át 10.nap
1 napja
Vanek új galériát hozott létre
Karintia
5 napja

Blogok

Világörökség Szingapúr botanikus kertjei

Nyolcvankét lenyűgöző hektár tanösvényekkel. De hogy jön ide a kaucsuk?

Utazásom blogja Kőröl-kőre lépkedve télen a Velencei-hegységben

A pákozdi ingókövek ködben is jól mutatnak.

Travelhunter Kék lagúna Izlandon

Ha gyengénk a szilícium-dioxidos iszapmaszk-pakolás, itt a helyünk.

TravelBug Autós túra az USA délnyugati államaiban

Ez már a nyolcadik rész, ezúttal El Pasóval. Visszatekintés képekkel és leg-ek listájával.