» Távol

Néha azt hittem, nem élem túl Indiát

| | 1 komment
Aha, most valószínűleg meg fogok halni, nézzük, mit tudok ezzel a helyzettel kezdeni - Sándor Anikó újságíró, író idén télen egy hónapot töltött el Dél-Indiában, a világ egyik leghíresebb spirituális helyén. Veszélyes helyzetek, egy motoros baleset és hazafelé egy kényszerleszállást végrehajtó repülőgép mind a segítségére volt abban, hogy megtanulja kezelni a félelmeit. Interjú.

Az eddig megjelent könyvei mindegyike egy-egy egzotikus utazás szubjektív élményeit dolgozza fel. Buenos Aires és a spanyol El Camino után most Dél-India került sorra Zuhanó repülés - Összetörve Indiában című könyvében. Miért éppen Auroville?

Amikor elindultam, fogalmam sem volt arról, hogy a világ egyik leghíresebb spirituális helye felé tartok. Egy meghívásnak tettem eleget, régi barátnőmet látogattam meg, aki ott él, és bevallom, nem készültem fel belőle. Csak ott döbbentem rá, hol vagyok.

India sok utazóban kelt ellentmondásos érzéseket.  Ön a könyvében bevallotta a félelmeit, és lehangoló tapasztalatait. Mit tanult a rossz élményekből?

Nem szeretek olyat mondani, hogy rossz, mert az címkézés. Azt mondanám inkább, hogy nehéz volt, de tanulságos, bár  néha úgy éreztem, talán nem is élem túl.  Az elmúlt három évem a nagy változásokról szólt, mi az, amit jobbá tehetek, és hogyan csináljam. India azonban egy teljesen másfajta  életszemléletet mutatott meg nekem. Kipróbáltam a Vipassana meditációt, aminek a lényege, hogy a dolgokat fogadd el, úgy, ahogy vannak, ne akarj változtatni, légy csak szemlélő.

Az, hogy bizonyos dolgokat le kell nyelni, mert nincs mód változtatni rajta, itthon is átélhető...

De ez nem az a bizonyos vipassanás elfogadás, hanem beletörődés. Az elfogadás azt jelenti,  hogy kívül helyezkedve a történésen, megvizsgálni, vajon miért van ez így. Európai emberként ezt az attitűdöt magamévá tenni nagy falat volt. De az események a segítségemre voltak, mert olyan dolgok történtek velem, amelyeken nem volt lehetőségem változtatni, így kellett akarva-akaratlanul megtapasztalnom, milyen az.

Annál jobb helyzetgyakorlatot nem produkálhatott volna az élet a Vipassana kipróbálására, mint például hogy hazafelé a gépem Iránban kényszerleszállást kellett, hogy végrehajtson, mert elszállt az egyik motor. Azt hittük, itt a vég. És hát számomra nem volt semmiféle mód ezen a helyzeten változtatni.

Ha ezt Vipassana mestervizsgának tekinthetjük, hogy értékeli, mennyire sikerült?

Sikerült. Én magam is döbbenten konstatáltam, hogy nem féltem a haláltól. Azt tudtam mondani magamnak, hogy aha, most valószínűleg meg fogok halni, nézzük, akkor mit tudok ezzel  a helyzettel kezdeni. Azt hiszem, a Jóisten a hónon alá nyúlt, és azt mondta, gyere, mutatok neked egy-két dolgot az életről, amit eddig nem ismertél, és ehhez egy kicsit játszadoznunk kellett a halál gondolatával is.

Vipassana meditáció

A Vipassana szó jelentése nagyjából annyit tesz: úgy látni a dolgokat, ahogyan azok valójában vannak. Ez India egyik legősibb meditációs technikája, amelyet kétezerötszáz évvel ezelőtt univerzális gyógyírként kezdték el tanítani a szenvedés csökkentésére és az élet művészeteként. Ma a technikáját jellemzően tíz napos, bentlakásos tanfolyamokon sajátítják el a résztvevők. Ennek része a befelé figyelés, az elme ellazítása, a gondolatok letisztítása.

Egy korábbi interjúalanyunk, Karsai Mónika thai masszőz így számolt be vipassanás tapasztalatairól a Travelón. “Nem volt szabad egymással beszélnünk a tábor ideje alatt. A reggeli királyi volt, az ebéd polgári, de vacsorára annyira kevés ételt kaptunk, gyakorlatilag csak gyümölcsöket, hogy éheztem. Semmi élvezet, úgy éltünk, mint az igazi szerzetesek. Már a második napon borzasztóan éreztem magam, nehezen bírom a bezártságot. A segítők figyeltek minket és akinél azt látták, hogy nem a szabályok szerint viselkedik, egy cetlit írtak nekik. Három cetli után kizárás járt. Én egy figyelmeztetést kaptam, amikor egy meditáció alkalmával elhagytam a testem. A mester azt írta: vigyázz, nem ezért vagy itt!”

India a világ egyik legátszellemültebb országa, néha viszont meglepően kegyetlenül bánnak egymással. Nemrég sokkolta  a világot, hogy egy városi buszon hatan megerőszakoltak és agyonvertek egy fiatal lányt, és még a buszsofőr sem segített neki. Ön szerint mi ennek a kettősségnek az oka?

Nem vagyok szociológus,  őszintén szólva nem tudom. Valóban egyszerre van jelen a végtelen nagy elfogadás és szelídség, és az iszonyatos intolerancia és brutalitás.

Szerintem van a kilátástalanságnak egy olyan mértéke, amikor már minden megbocsátható. Az emberek éhen halnak az utcán, húszpercenként erőszakolnak meg egy nőt, amivel a hatóságok nem sokat foglalkoznak, olyan dolgok történnek emberekkel, amit itt mi elképzelni sem tudunk.  Ugyanakkor a hihetetlen elfogadás is jelen van azzal, hogy tudomásul veszik, az élet  ilyen, mosolyogva ülnek a földön és mossák a ruhákat az utcai csapnál.

Hallottam egyszer itthon a rádióban egy szakértőnek az elmélkedését erről. Azt mondta, hogy a nyomornak van egy olyan szintje, amikor mindenki, aki nem részese annak, az ellenség, akit el kell pusztítani. Én csak egy hónapot töltöttem ott, az nagyon kevés Indiához. Ráadásul egy nagyon speciális helyen, Auroville-ben.

Hogyan lehetne összefoglalni Auroville lényegét?

Úgy kell elképzelni, mint egy oázist, egy szigetet a letarolt, lepusztult indiai nyomor kellős közepén. Valamikor az 1960-as évek végén, a világ minden tájáról odasereglő hippik építették maguknak, egy spirituális vezető, bizonyos Mother irányításával.  Úgy tervezték, hogy ez lesz a jövő mintavárosa, ahol minden ember egyenlő, nincsenek vezetők, senki nem szolgája senkinek. Nem használnak pénzt, biogazdálkodásból tartják el magukat, napenergiával főznek – fűteni ugye nem kell –és csak olyasmit tesznek, ami nem árt az anyaföldnek. Fákat ültettek és házakat építettek, és kialakítottak egy valóságos kis földi paradicsomot. A legtöbb időt a szellemük fejlesztésére fordítják: jógáznak, meditálnak, énekelnek.

Ma kétezer kétszázan laknak ott, a Föld különböző pontjairól származó emberek. Néhányan még az alapítók közül is élnek Aurovilleben. A spirituális vezetőjük, Mother, aki ezt a helyet megtalálta, úgy tartotta, hogy a földnek ott különleges kisugárzása van, aki eltölt ott bizonyos időt, annak átalakul a világról és az emberről alkotott képe.

A könyvében leírtak alapján Auroville közössége nem túlságosan befogadó. Szigorúan szabályozzák, kit engednek be. Nem mond ez ellent az alapelveknek?

De, ellentmond. Sokan látják úgy, hogy az elképzelés utópisztikusnak bizonyult, mert az ember nem elég fejlett még spirituálisan ahhoz, hogy így éljen. Anno a kommunizmus  is jó ötletnek tűnt. Ma fehér urak és indiai szolgák laknak ott, persze sokan vannak olyanok is, akik ma is az eredeti elképzelés szerint élnek.  A Mother  mindenesetre valószínűleg forog a sírjában.

Sándor Anikó

Sándor Anikó közel három évtizedet töltött el az újságírói pályán újságíróként, rádiós- illetve magazin szerkesztőként, majd utazási élményei hatására könyvírásba kezdett. Első, meghatározó útja Argentínába vezetett, ahol tangózni tanult. Két évvel ezelőtt, a  következő útja a legismertebb zarándokút, a spanyol El Camino volt, amelyet kétszer is végijárt. Az első út élményeit az El Camino - Az út, ami hazavisz című könyvében publikálta, a második útról szóló beszámolója Az ajándék- Élet az El Camino után címmel jelent meg a Jaffa Kiadó gondozásában. A zarándoklat gyökeres változásokat hozott az életében, előtte a munkahelyétől vált meg, utána az itthoni életstílusát változtatta meg. Idén februárban egy régi barátnője meghívására Indiába utazott. Idén télre még egy nagy utazást tervez, szintén egyedül Peruba készül. Sándor Anikónak egy lánya és egy fiú unokája van.

Ebben a könyvében azt írta Indiáról, amit korábban az El Caminóról, hogy  soha nem tudta, mi történik a következő pillanatban, úgy érezte, valaki átvette az irányítást. A Caminón ez boldogsággal töltötte el, itt viszont szorongással. Mi volt a különbség a két helyzet között?

A Caminón abban nyugalomban vártam a kiszámíthatatlan pillanatokat, hogy tudtam, baj nem történhet, biztonságban vagyok. Indiában viszont sokat féltem. Nem tudom, hogy ez mennyiben köszönhető az indulásom előtti hírnek az egyetemista lányt ért inzultusról, de sokat szorongtam.

A férfiak iszonyatos szexuális frusztráltságban és elfojtásban élnek ott. Állandóan volt valami a levegőben, ami gyanakvással töltött el. Például amikor egy szállodában egyetlen vendégként azt hallottam, hogy az ajtóm előtt jön-megy a férfi személyzet, aludni sem mertem. Valószínűleg nem akartak bántani, de nem tudtam kivonni magam a hírek alól ott sem, és olvastam, hogy  ottlétem alatt egy holland nőt nyolcan erőszakoltak meg, a férje jelenlétében. Én pedig egy szőke, fehér nő voltam ott, egyedül, hiszen a barátnőmtől két nap után elköltöztem, nem jöttünk ki egymással. Tanítványként akart kezelni, úgy viselkedett velem, mintha a gurum lenne, de sajnos nem volt meggyőző, úgyhogy odébb álltam tőle.

Azt mondta, nemcsak félelmetes, de tanulságos is volt az út. Mi volt a tanulság?

Hiszek abban, hogy ezeket a szituációkat nem véletlenül kapom a sorstól, vagy a Jóistentől. Valószínűleg azért kellett odamennem, hogy megértsem, hogy nem kell mindig mindenen változtatni, érdemes olykor inkább az értelmét megkeresni a dolgoknak. A korábbi útjaimra is jellemző volt az, hogy valamit meg kellett tanulnom általuk. Argentínában például az itthon, középkorú nőként megtépázott női méltóságomat kaptam vissza. Az El Caminón lehetőséget kaptam bepillantani a saját lelkemlegmélyebb bugyraiba, ahol igencsak meglepő dolgokat találtam. Ezek a tapasztalatok változtatásokra ösztönöztek. India viszont megálljt parancsolt egy pillanatra, és azt mondta: hé, várj! Nem kell mindig változtatni. Inkább figyeld, miért történik, ami történik!

Hogyan változtatta meg a szemléletét a középkorúságról az, amit Buenos Airesben a tangón keresztül tapasztalt?

Az egy sokkal toleránsabb a társadalom egy csomó dologban, ami itthon szerintem rosszul kezelt. Az egyik ilyen az életkor. Argentínában minden életkornak megvan a létjogosultsága. Itthon az öregedés szégyenbélyeg, ha valaki öregszik, pláne, ha nő, többé nem teljes értékű ember, nem munkaerő, nem reklám célközönség, legfeljebb a vizelettartási problémáit veszik célba.

Régen ez nem így volt Magyarországon sem. Amikor én gyerek voltam, az öregeket utáltuk, mert mindenben ők voltak az elsők. Most viszont egy hallatlanul ostoba fiatalság-kultusz tombol nálunk.  Nézzen körbe ebben a vendéglőben! Lát harminc évnél idősebb alkalmazottat? De a szomszédban is így van, és a másik utcában is. Ez nem normális dolog! A tulajdonos nyílván az hiszi, hogy a vendégek csak fiatalokat akarnak látni, de ez nem így van! Én például mindenféle embert szeretnék látni, fiatalt is, öreget is, szépet is és csúnyát is.

Valamikor húsz évvel ezelőtt, Nyugatról jött át hozzánk ez a fiatalságmánia. Azóta már mindenhol visszafordult a trend. Egy CNN műsorban mikor lát húszéves lányokat hírolvasóként? Ha megnéz egy magyar csatornát, póthajas, műkörmös fiatal lányok olvassák a híreket, miközben azok az újságírók, akik értenék is, amit olvasnak, munka nélkül tengődnek, mert már nem fiatalok.  Argentínában ez nem így van. Ott nem ritka a hatvan-hetvenéves felszolgáló, a nyolcvanéves énekes, az idős nők este virágot tűznek a hajukba, és mennek tangózni. Én ilyen világban szeretnék élni.

Hogyan lehet itthon hasznosítani azt, amit azon az utazáson megtapasztalt?

Beépül. A világot magam körül nem tudom megváltoztatni, de elég, ha én másként élem meg ugyanazokat a helyzeteket, hiszen már tudom, hogy a világ nem mindenhol olyan, mint nálunk.

Eszerint nagy változásokban nem volt hiány az elmúlt években. A Camino hogyan formálta az itthoni mindennapjait?

Mielőtt elmentem, otthagytam a munkahelyemet, hazatérve pedig elköltöztem a lakásomból egy kisebbe, és egy szerényebb életformára rendezkedtem be. Gyakorlatilag minden kicserélődött körülöttem. Szelídebb és csendesebb lettem.

Amikor elhatároztam, hogy otthagyom a munkahelyemet, úgy néztek rám, mintha megbolondultam volna. Amióta  hazatértem, pedig azt tapasztalom, hogy sokan próbálnak erőt meríteni belőlem. „Ha neked sikerült, biztos én is meg tudom csinálni, ugye?” Gondolom az, hogy átlagos középkorú nő vagyok, nem vagyok csodalény, Supermen vagy Pókember, és elérhető vagyok bárki számára, az biztatás lehet másoknak. Nagy az azonosulási felület. Érzem, ahogy szivattyúzzák belőlem a muníciót, és ez örömmel tölt el. Ezért a könyvírás mellett – némi speciális képzést követően - nemrég elindítottam egy életvezetési tanácsadó szolgáltatást is, remek szakemberekkel vettem körül magam. Ahol már nem elég a velem való beszélgetés, ott jön a másfajta segítség.

Hogyan látja? A három út közül melyiktől kapta a legtöbbet?

Mindegyik életre szóló tapasztalatokat adott, és remélem, hogy a következő hely szintén ilyen lesz. Peruba készülök, csak azért a bizonytalanság még, mert kimerültek a tartalékaim, így szponzorra lesz szükségem. Most próbálok találni egy légitársaságot, vagy bárkit, aki fantáziát lát abban, hogy a következő könyvemhez segítsen muníciót gyűjteni.

Szeretnék elmenni ahhoz a bizonyos Csillagkapuhoz, ahol a legenda szerint az istenek átmentek egy másik dimenzióba. Azt állítják, hogy a Caminóhoz és Indiához hasonlóan, annak a helynek is különleges kisugárzása van. Szeretnék megfürödni benne, kíváncsi vagyok, milyen tapasztalatot tartogat még nekem az élet.

Ha tetszett a cikk, kattintson a Tetszik gombra, legfrissebb ajánlatainkért pedig iratkozzon fel hírlevelünkre! Travelo
h i r d e t é s
h i r d e t é s

Travelo - Leggyakoribb keresések

Szóljon hozzá!

Kapcsolódó ajánlat

Most ajánljuk

Akciós wellness Foglalj szállást Mórahalmon, és vásárold meg fürdőjegyed mindössze 500 Ft-ért!

cobranco élménybeszámolót írt
Lagunák között (Görögország)
4 napja
cobranco új galériát hozott létre
Lagunák között (Görögország)
4 napja
Anziano élménybeszámolót írt
Róma - ROMINA ROOMS Guest House
9 napja
trebla új galériát hozott létre
kína
14 napja

Blogok

Világörökség Szingapúr botanikus kertjei

Nyolcvankét lenyűgöző hektár tanösvényekkel. De hogy jön ide a kaucsuk?

Utazásom blogja Kőröl-kőre lépkedve télen a Velencei-hegységben

A pákozdi ingókövek ködben is jól mutatnak.

Travelhunter Kék lagúna Izlandon

Ha gyengénk a szilícium-dioxidos iszapmaszk-pakolás, itt a helyünk.

TravelBug Autós túra az USA délnyugati államaiban

Ez már a nyolcadik rész, ezúttal El Pasóval. Visszatekintés képekkel és leg-ek listájával.