A Föld körüli utazásotok ötlete már a lánykérés idején felvetődött, vagy érlelődött az esküvőig?

Harkányi Árpád: Megálmodni és megtervezni ezt az utazást hosszú folyamat volt, ami nagyjából egybeesett azzal elhatározással, hogy együtt kívánjuk leélni az életünk hátralévő részét. Az esküvőre már minden kész kellett, hogy legyen, az útiterv, a felszerelés, az oltások, és az első tucat országba a vízumok nagy része is megvolt, hiszen egy héttel az esküvőnk után már indultunk is.

Carrier break utazást nemzetközi viszonylatban nemcsak akkor szokás tervezni, ha az ember ha úgy érzi, megrekedt a pályáján. Itthon viszont ez a jellemzőbb. Nálatok is így volt?

HÁ: Hat évet dolgoztam az indulás előtt az IT-szakmában, és az utolsó években már úgy éreztem, kicsit kiégtem, nem volt már meg az a lelkesedés, mint az elején. Részben azért, mert már másfelé kacsintgattam, és másfajta kihívásokra vágytam, méghozzá pontosan arra, amit ez az út ad most nekünk. Felfedezni az igazi világot, a maga valójában, a saját bőrünkön érezni, szagolni, látni, érinteni, beszélgetni vele. De ehhez kellett a hat év kemény mókuskerék is, egyrészt, hogy meglegyen a szükséges pénzmag (egy része, mert megállunk majd útközben is dolgozni), másrészt, hogy tudjam értékelni azt a mérhetetlen szabadságot, amit egy ilyen úton átél az ember.

Egy hosszú utazás két dolgot hozhat magával: vagy még jobban összekovácsol benneteket, vagy eltávolít egymástól. Nem tartotok attól, hogy a 24 órás együttlét túl nagy kihívást jelent a házasságotokra nézve?

Zárug Zita: Arra lettem figyelmes, hogy ha egyikünknek el kell mennie valamiért, a másikunk üresjáratba kerül. Érezzük egymást, visszajelzéseket küldünk egymásnak, nagyon finom és folytonos testbeszéd alakult ki közöttünk. Az állandó együttlét pozitívan épült be a kapcsolatunkba.

HÁ: Az a helyzet, hogy 14 hónap után elmondhatjuk, nagyon jól megvagyunk.

A honlapotokon írtátok, hogy fontosnak tartjátok a fenntarthatóság, ez az egyik oka annak, hogy bicikliztek, és a legfőbb szállásotok a sátor. Eddig, tőlünk keletre hol láttátok a legjobb példákat arra, hogy az emberek összhangban élnek a környezettel?

HÁ: Az ázsiai országokban fogalmuk sincs az embereknek korunk globális problémáiról, mégis sokkal fenntarthatóbban élnek, mint mi, a nyugati testvéreik. India szubkontinensen egy 125 köbcentis, talán 200 kilót nyomó, természetes földgázt fogyasztó riksába nyolcan is beülnek, ugyanígy egy emberi hajtású, háromkerekű riksán elutaznak egész nagycsaládok is, Nepálban pedig egyszer láttunk két felnőttet és két gyereket egy hagyományos, egyszerű kerékpáron utazni.

Mi, nyugaton nagyon elkényelmesedtünk, a nagy bőségben és rohanásban már elképzelni is nehezen tudjuk ezeket a dolgokat. Indiában rengeteg helyen láttunk szolár vízmelegítőket a háztetőkön, Nepálban pedig szolár főzőket, amelyek összegyűjtötték a nap sugarait, és a lábos aljára koncentrálták őket, ezzel megmentve a környező erdők egy részét attól, hogy tűzifa váljon belőlük a főzéshez. Láttunk szalmatetős, sárral tapasztott házakat is, amelyekben napcella és akkumulátor biztosította az áramot.

A Pamír-fennsíkon jakpásztor családoknál laktuk, ők 4000 méteren élnek, és kábé mindenük a csorda, hisz az ad nekik tejet, húst, bundát, de még fűtőanyagot is, mert a szárított jaktrágyával tüzelnek.

ZZ: Közép-Ázsia óta látunk vidéki embereket a természettel nagyobb összhangban élni. De az is igaz, hogy ezt az összhangot nem önszántukból ápolják a természettel, hanem mert nyugati mércével mérve nem futja jobbra. Itt nem okoz gondot az embereknek a kútra, folyóhoz járni, ott fürdeni, mosni, mosogatni. Alapvetően nem esznek annyi húst, mint a nyugatiak, amely nagyban csökkenti az ökológiai lábnyomukat. Nem halmoznak fel fölösleges műanyagot, a kisgyermek a társaival, családtagjaival játszik. Az itteni szegénység és egyszerű élet nem feltétlenül jelenti a nyugati mércével mért rossz életkörülményeket.

HÁ: Nem csak az emberek, hanem a kerékpárral és alacsony büdzsével utazás is tanít minket. Nem cipelhetünk sok cuccot a bringákon, mert megszakadnánk, mégis ezzel is boldogok vagyunk, jobban, mint előtte bármikor. Megtanultuk értékelni a tiszta ivóvizet is, mert itt nem folyik a csapból, ezért minden reggel át kell pumpálnunk a vízszűrőnkön 5-7 liter vizet. Megtanultuk, hogy néhány liter vízből is le lehet zuhanyozni, és hogy nagyon kis pénzből is nagyon boldogok lehetünk, ha úgy döntünk. Ha egyszer lesznek gyerekeink, velük is fogunk utazni és kerékpártúrázni, mert ez az utazás a legjobb iskola, ahová valaha jártunk.

Az utazás egyik céljaként fogalmaztátok meg, hogy olyannak szeretnétek látni a világot, amilyen az valójában, és nem olyannak, amilyennek a média torzítja. Ebből a szempontból hol lepődtetek meg a legjobban?

HÁ: Erre nagyon jó példa volt eddig Irán, Pakisztán, és Banglades. E három ország hallatán a következők jutnak az eszébe az embereknek: urándúsítás, atombomba, terrorizmus, éhezés, szegénység, árvizek, katasztrófák.

Máshol is, mondhatni minden országban rettentő kedvesen fogadtak minket, de érdekes, hogy pont ebben a három országban már-már őrült módon segítőkészek és barátságosak voltak az emberek velünk. Amit a hírekben látunk, az a valóság egy apró és szörnyű szelete. A teljes kép felülmúl minden képzeletet, sokkal szebb annál, mint amit bárki is el tud képzelni, aki nem mozdult ki még Európán és az ipari turizmuson túlra.

Most például Bangladesben egy olyan embernek az otthonából írunk, akivel egy étteremben ismerkedtünk össze, és fél óra beszélgetés után meghívott a családjához. Ez itt normális, azt figyelik, hogy hogyan adhatnak egymásnak az emberek, és ha ez sikerül, akkor boldogok.

Iránban pedig az országba lépéskor, a határon megismerkedtünk egy családdal, akik meghívtak magukhoz Mashhadba, ahová aztán 20 nappal később tényleg megérkeztünk. Öt napot töltöttünk náluk, mert a türkmenisztáni vízumunkra kellett várnunk, és ezért már egy kicsit zavarban éreztük magunkat, pedig családtagként kezeltek minket. Az 5. napon, mikor kijelentettük, hogy másnap végre továbbindulunk, még marasztaltak, aztán másnap reggel a búcsúzkodásnál sírt az anyuka.

Ezen a három országon kívül hol találkoztatok még hasonlóan odaadó vendéglátókkal?

HÁ: Törökországban például a sokat rettegett kurdok magyarul hívtak fel magukhoz, és olyat lakomáztunk velük, hogy most is összefut a nyál a számban, ha rá gondolok. Ezután még egy tradicionális kurd esküvőre is elvittek minket, ami szintén fantasztikus volt. De a grúzoknál és az örményeknél is óriási volt a vendégszeretet.

És meg kell jegyeznem, hogy a külföldön élő magyarok is mindig nagy-nagy vendégszeretetben részesítenek minket. Laktunk Jerevánban egy hetet egy magyar-örmény barátunknál, és egy másik hetet egy Indiában élő magyar családnál. De olyan is volt, hogy Bukharában összefutottunk magyar turistákkal, akik meghívtak magukhoz a szállodájukba. A külföldi magyar nagykövetségeken pedig eddig mindenütt nagy örömmel és szeretettel fogadtak minket, rengeteg segítséget kaptunk tőlük.

Mit gondoltok, miért ilyen nagy a vendégszeretet tőlünk keletre?

HÁ: A muszlim emberek túlnyomó része alapvetően egy nagyon jámbor, kedves és segítőkész ember. Számára a vendég Allah küldötte, mint ahogy a hinduk a vendégben istent tisztelnek. Sokszor hallottuk vendéglátóinktól, hogy ez az ő kötelessége, és sokszor már oly hévvel és szeretettel adtak meg nekünk mindent, hogy már zavarban éreztük magunkat.

Rátérve néhány meghatározó élményeitekre, a Nepálban töltött időt összegezve a weboldalatokon írtatok a terep nehézségéről. Hol voltak eddig a legnehezebb utak biciklivel?

ZZ: Tádzsikisztánban a tél közeledtével összefüggő jégborda páncélozta az utat majd 2 kilométeren. No, itt sikerült esnem egy bravúrosat. Türkmenisztánban a Karakum sivatagban az 5 napos tranzitvízumunkkal kellett abszolválnunk majd 500 kilométert: végig szembeszélben és volt, hogy homokviharban. Nepálban pedig egy útépítés miatt kellett a kerülő úton szenvednünk két napon át.

HÁ: Pakisztánban pedig volt egy 30 kilométeres szakasz, ahol nem volt út. Vagyis volt, de a víz alatt. Néhány éve egy földcsuszamlás eltorlaszolta a völgyben a folyó útját, és egy hatalmas tavat duzzasztott. Ezen ugyan át tudtunk kelni csónakkal, de magán a természetes gáton nem volt még kiépített út, csak amit a dzsipek kijártak a sziklában. És ez a szikla porhanyós volt, így a könnyű porhomokban gyakorlatilag tengelyig süllyedtünk.

Néhány helyen stoppoltatok, csillagtúrákra nem mindig biciklivel utaztok. Hol voltak a leginkább és hol a legkevésbé készségesek az autósok?

HÁ: Törökországban egyszerű és könnyű dolgunk volt, ám Iránban buták voltunk. Az irániak elkényeztettek minket, mindig, mindenütt meghívásokat kaptunk, hol ebédre, hol vacsorára, vagy egész éjszakára. Így laktunk családoknál, és így ismerkedtünk meg nagyszerű, segítőkész emberekkel. Amikor stoppoltunk, már rá sem kérdeztünk, hogy kér-e az illető pénzt a fuvarért, vagy sem. Ez nagy hiba volt, de megtanultuk a leckét, igaz, ehhez egy teheráni rendőrőrsöt is meg kellett járnunk.

ZZ: Ázsiában könnyű lehet stoppolni, hisz itt mindenki alapvetően kedves és segítőkész, miért a stoppolásnál ne legyenek azok? Amikor Árpi Nepálban a vesekövével szenvedett, nagyon hamar kaptunk fuvart kerékpárostul és cuccostul, csak hogy mihamarabb kórházba juthassunk.

Milyen betegségeken vagytok túl és milyen tapasztalataitok voltak a helyi orvosokkal?

ZZ: Pakisztánban a hegyek között, a kórházban, naponta fél-egy óra áram volt maximum, és épp Árpit vizsgálta a fogorvos a lámpa fényénél, amikor puff, kialudt minden lámpa. Csak kacagni tudtunk így hárman a hirtelen beállt sötétben. Később ennél rosszabbat is láttunk, amikor a fogorvos a mobiltelefonjával világított Árpi szájába.

Minél keletebbre megyünk, annál inkább általános az „utca-orvos". Utcára nyíló, nyitott szobában nyomorog a sok, kezelésre váró beteg, az orvos rád néz, megkérdi, mi a tüneted, hány éves vagy és mi a neved, majd egy papírlapra felírja az orvosságot, amelyet a szomszédos, szintén utcára nyíló patikában tudsz kiváltani, ahol sokszor csokoládét, chipset, de van, hogy még dohányárut is kínálnak. Bár orvoshoz sem kell menned, antibiotikumot is tudsz az ilyen helyeken vásárolni, orvosi recept nélkül, fillérekért. Persze az eredete és a hatása erősen kérdéses.

Vannak állami kórházak, európai szemmel néha szörnyű körülmények között ápolt betegekkel, de az orvos figyelmesebb, és itt diagnózist is felállítanak. Ez a jellemző, de persze mindenütt vannak kivételek. Nagyobb városokban pedig elérhető a fizetős magánorvos, magánkórház. Alapvetően rengeteg hasmenésen, egy-két megfázáson vagyunk túl, nekem volt egy napszúrásom, Árpinak többször kellett a fogait kezelni, valamint volt egy arcüreg-gyulladása, és egy legendás veseköve.

HÁ: Egy éjjel Nepálban arra ébredtem, hogy elképesztő fájdalom van a hátamban. Órákig nem akart múlni, életem legnagyobb kínját éltem át, remegtem, négykézlábra ereszkedve hánytam, fogalmunk nem volt róla, mi bajom van. Később lestoppoltunk egy teherautót, ami aznap egy Butwal nevű városig tudott minket elvinni, ám a legközelebbi kórház onnan még egy napi buszozásra volt, ezért ott éjszakáztunk. Reggel a vendéglősnek elmeséltük a történetünket, mire ő is mondókába kezdett: ma van Buddha születésnapja, itt van 40 kilométerre a születési helye, Lumbini, ahová ma érkezik meg egy 40 fős bringás csapat Kathmanduból, az élükön egy nagy nepáli világcsavargóval, aki körbekerekezte már az egész világot.

Így sikerült megismerkednünk Puskar Shah-al, akinek a története tovább inspirált minket. Neki nem volt félretett pénze az induláskor, mindössze 100 indiai rúpiát (300 forint) kapott az édesanyjától az induláskor, ám 11 évvel, 240 ezer kilométerrel és 150 országgal később, a hazatérésekor ezt is visszaadta. Az útközben végzett alkalmi munkákkal kereste meg a vízumokra szükséges pénzt, különben pedig napról napra élt, az emberek kedvességéből. Magyarországon is járt, és azóta már a Mount Everest csúcsát is megjárta, méghozzá az összes nemzet zászlajával, merthogy mindezzel ő a béke hírnöke is volt egyben.

De a fájdalmas vesekő nemcsak vele hozott minket össze, mert a pontos diagnózist már Pokharában állította föl egy magyar orvosnő, Paudel Klára, akinek a családjával aztán sok szép percet töltöttünk együtt. A vesekő időközben távozott. Elmondhatjuk, hogy a kezdetben értelmetlennek tűnő, őrült fájdalom végül sok szép percet okozott nekünk.

A nem várt események biztosan jóval több kiadást is jelentenek. Utazás előtt fejenként 5 euróra terveztétek a napi költségeiteket, és azt írtátok, ha ennél több lenne, akkor dolgozni fogtok. Kellett már dolgoznotok valahol?

HÁ: Most kiszámoltam, eddig átlag napi 16,55 eurót költöttünk, ami fejenként 8,23 euró, tehát jóval több, mint amit terveztünk. Ennyiből élünk összesen, ez a "rezsinket" is tartalmazza, mert ebben minden benne van: az étel, a szállás, a hajózások, amikor hátizsákot vettünk a túrázáshoz, a vízumok és különféle engedélyek árai. Még nem álltunk meg dolgozni, néha egy-egy cikkért kapunk pár ezer forintot, ezekre az összegekre azelőtt legyintettünk volna, most viszont örülünk nekik.

Van továbbá egy képeslap-szolgáltatásunk: bárki bárhová bárkinek kérhet tőlünk képeslapot, ezeket mi feladjuk a következő nagyvárosból, ezzel szerezve örömet azoknak, akik gondoltak valakire, vagy csak egyszerűen magukat szeretnék meglepni. Ezért cserébe nem várunk semmit, van, akinek már a harmadik lapot küldjük szívességből, de vannak, akik négy-öt napi büdzsénket átutalták cserébe. Ilyenkor mindig nagy zavarba jövünk, de egyben meg is bizonyosodunk arról, hogy mások szerint is jó az, amit csinálunk, és érdemes róla ilyen részletes blogot vezetni, mert érdekli az embereket és értékelik, amit véghezviszünk.

Még így is el fog fogyni hamarosan a pénzünk, ezért azt tervezzük, hogy valahol Délkelet-Ázsiában, Ausztráliában vagy legkésőbb Új-Zélandon megállunk maximum 6 hónapos időtartamra dolgozni, hogy összeszedjük a pénzt az út hátralévő részére, Dél-, és talán Közép- valamint Észak-Amerikára. Ehhez szívesen várunk ötleteket, vagy munkalehetőségeket, esetleg saját történeteket okulásul ide.

Hosszú listát gyűjtöttetek Ázsiát és Budapestet összehasonlítandó. Mik jelentették eddig a legnagyobb kellemetlenséget?

HÁ: A kiszámíthatatlanság. Otthon tudod, mi vár rád, Ázsiában viszont sose tudod, mikor tör rád egy újabb egyhetes hasmenés, vagy melyik kanyar után tűnik el alólad az út. Ezért már nem is tervezünk annyira és olyan szorosan előre, csak megyünk, és hagyjuk, hogy történjenek velünk a dolgok. Így könnyebb. Az angol úgy mondja, go with the flow. Még van hová fejlődnünk, még most is nagyon ki tudunk akadni azon, amikor kiderül, hogy már nem létezik az a hajójárat, ami az alig két éves útikönyv említ.

ZZ: A szubkontinens lakóinak van egy hihetetlen laza gondolkodásmódja, amivel az őrületbe tudnak kergetni. Az egy dolog, hogy mindenki bámul, ez itt nem számít illetlenségek, de ha valamilyen bajba kerülsz, mondjuk elcsúszol egy banánhéjon, az utca embere kinevet és mutogat rád, odahívja a barátait is nevetni. Meg kell értenünk, hogy az indiai ember önmagán nem, de másokon tud és szeret nevetni, nem jellemző az együttérzés idegenek között. Ez és egy tucatnyi más beállítódás kihat az élet minden területére és ha nem vagy képes az áramlattal sodródni, akkor nagyon hamar stresszesen kimerülsz. Ehhez volt nehéz alkalmazkodnunk.

Mely tájakra szerettek a leginkább visszaemlékezni?

ZZ: Az Annapurna körül Nepálban 27 napra hátizsákos túrázóvá vedlettünk át, ekkor 326 kilométert sétáltunk a hegycsoport körül, és itt nekem különösen tetszett az 5000 méter magasan fekvő Tilicho-tóhoz vezető út a meredek morénalejtőn kitüremkedő sziklaoszlopok között. De az sem volt rossz, amikor felértünk a túra legmagasabb pontjára, az 5416 méter magas Thorung La hágóba.

A selyemút városai Üzbegisztánban, Pokhara és Szamarkand is nagyon lenyűgöztek, és most itt Bangladesben is gyönyörű, ahogy a sok vízfelületen a napos, csendes időben gyakorlatilag a földön is az eget látjuk, visszatükröződve.

HÁ: Még hozzátenném a Pamír-fennsíkot, ahová eredetileg nem is terveztünk menni, de amikor kiderült, hogy az a határátkelő a turisták (nem tádzsik, se nem kirgiz nemzetiségűek) számára zárt, nem maradt más választásunk, mint késő ősszel nekivágni a nagy kalandnak. Ma már nagyon örülünk, hogy zárva volt az a nyavalyás határ, mert így lélegzetelállító helyeken jártunk.

De ugyanilyen csodás volt Észak-Pakisztán is, a Hunza völgye a hunzákkal. Egyszerű, a természethez közel élő, de intelligens, angolul is jól beszélő, kedves, befogadó emberek élnek ott, egy olyan vidéken, ahol a 7000 méter feletti hegyek veszik körül őket, és két falu között csak egy gleccseren keresztül vezet út. De megművelik a kis földüket, és megélnek belőle, az ilyesmit csodálatos volt látni, fantasztikus napokat töltöttünk ezekkel az emberekkel.

Eddig hol ettetek emlékezetesen jókat?

ZZ: Minden országban megvolt a kedvencünk. Gyakorlatilag Törökország óta teázunk – mindig másféle elkészítési és ízesítési módokat megismerve, szinte teafüggők lettünk. Iránnak rettentően jó konyhája van. Ők is sok rizst esznek, szinte csak azt, de mit nem adnék egy adag finom vajas-sáfrányos rizsért finom kebab hússal. Török kedvencünk a pizzaszerű rettentő olcsó lahmadzsún volt. Grúziában a házi készítésű sajtos-túrós táska, a hacsapuri okozott mennyei örömöket.

HÁ: Én nagyon szerettem az -isztán országokban a kemence belső falára tapasztva sütött lepénykenyereket és az ugyanígy készített szamoszát, amit apróra vágott hússal és hagymával töltenek meg. Viszont az indiai jellegű, „agyoncsapjuk chilivel" történetek annyira nem jönnek be. Már nem is érzed az étel ízét, csak a csípős chilit. Az itteni ételek kevésbé szofisztikáltak, szinte minden nap ugyanazt eszik az emberek, a változatosság hiányzik a mi európai lelkünknek. Na meg az otthoni étel, arról ne is beszéljünk, mert rögvest honvágyam lesz.

ZZ: Szeretjük kipróbálni a helyi szokások szerint készített kenyeret, így például a nyugat-kínai tányér nagyságú lapos fokhagymás kenyér, hmmm. De be kell valljam, én is nagyon hiányolom a magyar konyha remekeit. Édesanyám elkészítésében bármely más főztöt kiüt a nyeregből.