A Himalája keleti felében honos, ritka patás méretre akkora, mint egy kisebb szarvasmarha, ám mégis a juhokkal és a kecskékkel áll közelebbi rokonságban, olvasható az intézmény közleményében.

Ezeket a különleges patásokat az európai természettudósok már a XIX. század közepén felfedezték, a széles nyilvánosság körében egyáltalán nem számítanak közismertnek. Ennek egyebek mellett az is az oka, hogy csak nagyon kevés állatkertben mutatják be őket.

 Tekintélyes méretük és masszív testfelépítésük alapján első ránézésre a takinok tulokszerű állatnak tűnnek. De ez csak annyiban igaz, hogy a párosujjú patások rendjébe (Artiodactyla), azon belül pedig a tülkösszarvúak családjába (Bovidae) tartoznak.

A takinok a Himalája keleti vidékén, India, Mianmar, Kína és Bhután területén élnek. Mivel ez az élőhely igen változatos, a helyi viszonyokhoz való alkalmazkodás jegyében a törzsfejlődés során a takinok több típusa alakult ki. A természettudósok négy ilyen típust különböztetnek meg, amelyeket hagyományosan alfajokként különítettek el, ám újabban egyre több kutató úgy véli, hogy négy önálló fajról van szó. Ezeket elsősorban a szőrzet színe, illetve genetikai vizsgálatok alapján lehet megkülönböztetni egymástól.

A szecsuáni takinok súlya általában 250-350 kg között szokott lenni, de a nagyobb termetű bikák 400 kg-ot, vagy még ennél is többet nyomhatnak. Marmagasságuk 107-140 cm közötti. Nagy fej és erőteljes testfelépítés jellemzi őket, különösen a nyak, a mar és a váll tájékán, viszont az állatok fara kifejezetten izomszegénynek mondható. Különösen jellemző a kissé ívelt orrhát („kosorr"). A bikák és a tehenek egyaránt szarvat viselnek.

A természetben a hegyvidéki élőhelyeket kedvelik, az erdős völgyek aljától és a bambuszligetektől egészen a sziklás, havasi legelőkig, 3300 méteres tengerszint feletti magasságig. Táplálék után kisebb, 10-40 egyedből álló nyájakban járnak, de alkalmilag előfordul, hogy egy-egy élőhelyen száznál is több állat verődik össze. Táplálékuk különféle növényekből áll, a kutatók 130 különféle növényfajt azonosítottak a szecsuáni takin étlapján. A fás szárú növények magasabban lévő hajtásait két lábra ágaskodva érik el. A hideg ellen vastag bundájuk védi meg őket, különleges orruk pedig előmelegíti a belélegzésre kerülő levegőt. A takinok hároméves koruk után érik el az ivarérettséget. A nőstények nagyjából 210 napig vemhesek és ellésenként általában egyetlen borjat hoznak a világra.

Az összes többi takinhoz hasonlóan a szecsuáni takinok állománya is csökkenőben van. Megritkulásuk fő oka, hogy a takint ősidők óta vadásszák különleges ínyencségnek számító húsa, illetve bundája, szarva, trófeája miatt.

 Ugyan egyes területeken ma már tilos a takinok vadászata, máshol pedig engedély alapján, előzetesen megállapított kvóta szerint lehetséges a kilövésük, ám az orvvadászat és másodlagos veszélyeztető tényezők (pl. a természetes életterek átalakítása) miatt az állomány fogyatkozását nem sikerült megállítani. Éppen ezért a Nemzetközi Természetvédelmi Unió (IUCN) a takinok mind a négy faját, illetőleg alfaját sebezhetőként tartja számon, az Európai Állatkertek Szövetsége (EAZA) pedig egységes törzskönyvezési rendszerben (ESB) tartja nyilván az állatkerti egyedek adatait.

A takinok európai szaporításához a Fővárosi Állat- és Növénykert új tenyészállomásként csatlakozott. Első lépésként egy hím szecsuáni takin érkezett a franciaországi Montpellier állatkertjéből. A 2003. március 7-én, Rotterdamban született hím állat a Duncan nevet viseli. Bár fiatalnak éppen nem mondható, nagyon értékes tenyészállatnak számít. A későbbiekben egy nőstény állat érkezése is várható.